A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház elhozta június közepén a hamisítatlan karácsonyi hangulatot a POSZT-ra, amit a borús időre való tekintettel, talán átélhetőbb napra nem is tehettek volna. A rendkívül komplex, majd három órás előadás, ahogy Gáspár Tibor színművész is fogalmazott: „Nem a szórakoztatást tűzte ki céljaként, sokkal inkább elgondolkodtat, ezáltal egy kellemes »nem szórakozást« vált ki a nézőkből.” S hogy mit is láttunk valójában? Három olyan felvonást, ami versnek is beillett volna, keretes szerkezete kínálta a refrént. Íme:
A Mohácsi János által rendezett színdarab – ahogy a bevezetőben is előrevetítettem – komplexitása rengeteg pilléren áll, méghozzá úgy, hogy az egész cselekmény egy térben, egy állandó díszlet előtt történik, így a színészek játéka hozza el a rendkívüli mozgalmasságot a 2 óra 45 perces játékidőbe. A darabot – László Miklós regénye alapján – általában romantikus komédiaként szokták emlegetni, amiben mindkét jelző hibátlanul megállja a helyét – ám ennél sokkal többről van szó. Legalább ennyire aktív megnevezés lehet a karácsonyi „film” és a társadalmi kórkép is. Ennek a többszólamúságnak további alkotóeleme, hogy bár az eredeti drámában a főszereplő az illatszertár főnöke, Hammerschmidt Úr (Horváth László Attila), érdemes végiggondolni, hogy más-más szemszögből minden alakból kreálhatunk főszereplőt. Mindenkinek megvan a saját szála, a saját története, a saját drámája és komikus mozzanata, amely a végén boldog beletörődésbe, megbocsájtásba ér. Tehát mindenki egy utat jár be, viszont míg valaki egy rögös, hűtlenséggel átszőtt ösvényt, addig más egy mondhatni jó állapotú aszfaltos utat, melyen elszórtan találunk kátyúkat, de mégis minden ugyanonnan indul és ugyanoda érkezik. Ezáltal a szórakozás nem csak szórakozás, a dráma nem csak dráma: egy jól felépített, a társadalom képét jól tükröző szórakoztató előadást láthattunk június 14-én este a Pécsi Nemzeti Színházban.
A karakterek – A nyolc főszereplős darab
„Vagyok már annyira idős, hogy örüljek, ha megbocsájthatok.” – Hammerschmidt Úr
A cselekményt – ahogy fentebb is említettem – a szereplők mindenfélesége teszi igazán izgalmassá és átélhetővé. Mindent felvonultat, ami csak lehetséges: kapunk egy határozott, elegáns és alázatos főnököt, aki a darab drámai csúcspontjánál rájön, hogy felesége csalja az egyik dolgozójával, ezáltal elveszti mindazt, amiért már sokadik évtizede dolgozik – mégpedig a családját. De ottmarad neki a bolt, ahol alszik, eszik, dolgozik továbbra is. Érdekes kép tárul elénk, ahogy a férfi drámáját végigkövethetjük ebben az emberi ronccsá válásban. Megismerhetjük Asztalos urat (Horváth Sebestyén Sándor), aki már-már csinovnyiki tétlenségben szenved, míg élete a munkája, már másfél éve táplál szerelmet egy általa ismeretlen hölgy iránt, akivel pusztán leveleznek, de soha nem mert vele találkozni. Ő szolgáltatja a romantikus hangvétel fő szálát az előadásban, többször meg is jegyzi rá barátja és kollégája, Sipos úr (István István), hogy olyan mint egy elvakult költő. Ám minden felfordul az Illatszertárban: kilenc éves békés munkáját követően a főnök roppant haragos Asztalos úrra, amit nem tud hova tenni a hű dolgozó. A vita egészen odáig fajul, hogy Hammerschmidt úr ki is rúgja a romantikus, de már koránt sem fiatal alkalmazottját.
Mellettük megismerkedünk a korábban említett Sipos úrral, aki a bolt apukája, a dolgozók között rangidős, neki már családja van, gyerekek, az ő karaktere a legáltalánosabb, különösebb konfliktusokba nem keveredik, inkább kerüli őket roppant alázatosságával. Viszont ezáltal ő tudja biztosítani a komikus jelenetek és beszólások fő vázát. A negyedik eladó az üzletben Kádár úr (Gulácsi Tamás), aki a tipikus 20. század elején élő, hajolajjal elkent frizurájú – és persze bajszú – mézes mázas nőcsábász, akinek már feltehetően mindenki megvolt mind az üzletben, mind a vásárlók közt. Karaktere komikus és megnyerő, ám egy ponton roppant bosszantóvá és visszataszítóvá válik: ez a történet szálának megfelelően és az előítéletek bebizonyításaként is feltűnő változás. A viselkedése nem változik az előadás alatt cseppet sem, ám a cselekmények párhuzamos menete undort vált ki a néző részéről is – zseniális megoldás. Rajtuk kívül három fő nőalakot ismerhetünk meg: Balázs kisasszonyt (Széles Zita), aki rendkívül ügyetlen, romantikus, ám már vénülő hölgy, aki nem túl szerencsés a szerelemben, Asztalos úrral pedig egyenesen gyűlölik egymást. Rátz kisasszony (Szabó Márta) egy borzasztóan buta, ám ennél fogva kifejezetten komikus alak, aki éppen Kádárral áll szakító félben. A legkisebb szerepet betöltő, de mégis rengeteg motívumot a történetbe csempésző Molnár kisasszony (Horváth Margit) pedig a pletykák szerint Kádár jelenlegi szeretője, ő már idősebb, de jóval több szerepet kap a színpadon, mint László Miklós 1937-es drámájában. Ez a hét karakter pedig felvonultatja a legáltalánosabb, a sztereotíp jegyeket kivétel nélkül magukon hordozó alakokat, akik mind egy illatszertárban dolgoznak.
Már-már Rejtő Jenőt idézte számomra a fordulat, amikor kiderült, hogy azért küldte el a főnök Asztalos urat, mivel kapott egy névtelen levelet, hogy valamelyik dolgozójával csalja a felesége, és Hammerschmidt Úr egyből rá gyanakodott. Ám egy nyomozó munkásságának köszönhetően kiderül, hogy nem Asztalos, hanem Kádár a kedvese szeretője. Ezt megtudva a főnök – az első felvonás zárójelenetében – az üzlet közepén tervezi fejbe lőni magát, ám ez egy véletlen folytán (Árpád, a cseléd belép és a főnök megijedve felé lő) sikertelen lesz.
A következő felvonásban egy igazi komikus káosz szemtanúi lehettünk. Kezdve a főnök bocsánatkérésével Asztalos felé, a válás bejelentésén át egy – majd húsz percen keresztül tartó – verekedésig, amiben csaknem szétverik a boltot (hozzátenném, ezen a ponton egy kicsit túlzásnak éreztem a már-már bohócosan esetlen humort). A főnök felesége megjelenik, a főnök kidobja, mindenki feszült, Asztalos és Balázs kisasszony egymást ölik, Kádár megjelenik, majd őt támadja mindenki, a főnök elájul, Sipos fejszével szaladgál. Szinte felfoghatatlan tempóban követik egymást az események, ám mégis emberi ez a káosz. Nem tűnik mesterkéltnek a közben elejtett, néha fájdalmasan mélyre eső poénokon kívül.
A második felvonás kezdő jelenetében kap nagyobb szerepet először Árpi, akit a nyolcadik főszereplőnek is tekinthetünk a darabban. Ő egy rendkívül eszetlen, egyszerű és buta fiú, de jó szívvel van főként főnöke felé. Kissé apa-fia kapcsolatot véltem többször is felfedezni, ami a főnöknek nyilván hiányzott. Komikus adok-kapok kezdődik köztük a reggeli felszolgálása közben, hiszen Árpi mindenben hibázik, de a főnök mindig kegyes, míg a fiú legfőbb gondja az első két felvonás idejében, hogy hány embert tud elgázolni a kerékpárjával. Ezzel a hiba-megbocsájtás váltakozással és a főnök megnyugvásával egyfajta előrevetítést kapunk a harmadik felvonáshoz is. Árpi története pedig igazi tükröt állít a társadalom azon részének, akiket a felkapaszkodott jelzővel tudjuk legjobban illetni. Kádár eltanácsolása után egyenesen a pult mögé kerül, ahol az addigi ostoba kölyök kiéli azt a minimális hatalmat, amit kapott: felvesz maga alá egy tanoncot, aki felé borzasztóan diktatórikus viselkedést mutat. A vendégekkel tapló, volt feletteseivel pedig úgy beszél, mintha ő is olyan tapasztalt lenne, mint ők. Természetesen mindenki kiröhögi, de ő komolyan folytatja szerepét. Véleményem szerint a darab egyik legnagyobb alakítását nyújtja Fellinger Domonkos mint Árpi megszemélyesítője.
A harmadik felvonás a megbékülés szakasza. Mindenki révbe ér, ám nem mondhatnánk kifejezett happy endnek. Eltekintve Asztalostól és Balázs kisasszonytól, akikről kiderül, hogy míg a valós életben gyűlölik egymást, már másfél éve szerelmes, névtelen levelezésben állnak. Mikor erre fény derül, – természetesen Sipos úr közlésében, aki kisegíti Asztalos úr tehetetlenségét – lánykérésnek, majd boldog egymásba borulásnak lehetünk szemtanúi. Számomra ez a szál volt az, ami nem fért bele egy ilyen komplex és erős társadalmi kritikákat megfogalmazó előadásba. És nem azért, mert a végén nem azonosult a többi szerephez, pusztán azért, mert szinte az első felvonás 20. percétől már előre lehetett erre számítani. Onnantól teljesen mindegy volt, hogy próbálták minél jobban sejtetni a dolgot, nem sikerült. Az egyetlen szála volt a cselekménynek, ami egyértelműen várható volt, és így mondhatni giccses romantikába hajolt át. Talán ha nem szívják egymás vérét ilyen feltűnően minden jelenet után, amiben Asztalos romantikázik. Mindenféle szemtelenség nélkül úgy éreztem magam ezeknél a civakodásoknál és a végén a felismerésnél, mintha egy Adam Sandler romantikus vígjátékot néznék éppen.
Siposról kiderül, hogy ő írta a Kádárt bemártó névtelen levelet a főnöknek, mivel félti a munkáját családapaként, de megnyugszik, az ő helye biztos az illatszertárban. A főnök pedig ráébred, hogy nem az elválás a legjobb módja a káosz lezárásának, beletörődik, hogy kora miatt sem képes már új életet kezdeni, inkább visszatér feleségéhez. Azért is tragédia az ő története, hiszen az életét azért áldozta fel a munka oltárán, hogy családjának a legjobb körülményeket biztosítsa. Így a megcsalás még inkább fáj neki. Persze, itt el lehet gondolkodni, hogy ki is valójában a hibás; a hűtlen feleség, vagy –más tekintetben – maga Hammerschmidt úr, aki a pénz helyett, ha törődést ad a családjának, akkor nem alakulnak így a dolgok. A produkció zárása egy boldog köntösbe bújtatott keserű beletörődés. A nagy megbocsájtást viszont mégis Kádár éli át, aki a főnök feleségével történt dolgok után visszatér az üzletbe meghívni Rátz kisasszonyt magához karácsonyra. A főnök pedig megengedi neki, és nem támadja le újra. Hammerschmidt úr minden tekintetben összetört, ám újrakezdi az életet, ahogy azt az összes szereplő megteszi. Mondhatni egy fejlődéstörténetet láthatunk, amihez a káosz folyamán jutunk el.
Összességében jól játszható, sztereotipikus karaktereket kaptunk, akiket jó nézni, – már csak a humor miatt is – de senki sem szeretné átélni a helyzetüket. Pedig ilyen esetek mindig is voltak, és mindig is lesznek. Talán a karakterek jól megformáltságát és jól játszhatóságát annak köszönhetjük, hogy az eredeti dráma írója, László Miklós is színész volt, de elengedhetetlenek azok a formulák, amiket Mohácsi mindig magával hoz, méghozzá az a precíz játék, ami az idő, a tér és a szöveg szintjén jelenik meg.
Az idő, a tér és a szöveg
„Nagyon faint ez a kirakat” – Rendőr (Tóth Károly)
Klasszis megoldásnak gondolom már magában a László Miklós-féle drámában is, hogy végig egyetlen helyszínen zajlik a cselekmény. Ezt Mohácsi is nagyszerűen dolgozta színpadra, egy gyönyörű, részletes és monumentális illatszertári szekrénysorral és berendezéssel. Számomra külön kifejező volt, hogy az üzlet díszlete teljesen sötét, ahogy Hammerschmidt úr öltözete is, viszont a dolgozók egytől egyig fehérben vannak, ez magában hordozta a megkülönböztetést és a kontrasztos játékot, amiben a főnök beleolvad az élete művébe, az alkalmazottak pedig csak bejárók (itt nem tudom mennyire volt szándékolt, hogy Árpi pedig szürke zakót kapott, ami átmenet a főnök és az alkalmazottak között, de ha direkt így tervezték, akkor emelem kalapom a klasszis megoldás előtt).
Az egyszínteres megoldás nehézsége lehetett volna, ám az előadás erősségévé vált, hogy rengeteg dolog történik az üzleten kívül, ám ezekről mind a bolton belül terjengő beszélgetések és pletykák formájában kapunk visszajelzést. A játékidő mindössze talán egy hetet ölel fel, melynek záró estéje éppen szenteste. A háttérben folyamatosan hull a hó, karácsonyi motívumok rendszeresen megjelennek, és érdekes kontrasztot nyújt, hogy míg a szeretet ünnepére készülünk, egy totális káoszt vetít előre az első két felvonás. Izgulunk és szorítunk a szereplőkért: vagy mindegyikkel tudunk azonosulni, vagy egyikkel sem. Véleményem szerint egyetlen ponton hibázik a darab egy helyszínes megoldása, mégpedig, hogy megjeleníti Hammerschmidtnét, aki az eredeti drámában nem mutatkozik meg. Egészen jól ismerjük, el tudjuk képzelni anélkül is, hogy megjelenne, és csak telefonbeszélgetésekből, fél mondatokból értesülünk róla. Emellett számomra a szereplőválogatás sem adta vissza teljesen azt a képet, amit vártam volna tőle. Jenei Judit színésznő fiatalos és csinos, míg a főnök feleségét a megjelenéséig sokkal inkább jellemezte egy idős nő képe, aki igyekszik fiatalosnak tűnni, és ezért csalja meg a férjét. Azáltal, hogy egy fiatal nőként lett bemutatva sokkal érthetőbbé válik a megcsalás, már ha ezt a cselekedetet lehet érthetőnek tekinteni.
Ahogy említettem, a darab csodálatos kórkép, ám emellett roppant aktualitással is rendelkezik. A történet a két világháború között játszódik, meg is jelenik benne a spanyol polgárháború, Hitler és a kor magyar látásmódja is, ám végig észrevehető a Mohácsi testvérektől már megszokott szövegátdolgozás. Ennek köszönhetően nem egyszer jön velünk szembe modern és kacagtató jelenet, megszólalás, ami mindezek ellenére nem kellemetlen, túlzó vagy túlságosan kirívó. Tökéletesen elhelyezett formulák ezek, amik közelebb hozzák a nézőt a cselekményhez. Példának okáért vagy három perces tapsot kapott két érdekes és komikus szófordulat, az első, amikor a rendőr (Tóth Károly) megjegyzi, hogy „milyen faint ez a kirakat”, majd rá nem sokkal Árpád és a főnök párbeszédénél akadt meg a játék:
– „Majdnem meghaltál Árpi!
– Még mindig jobb, mintha majdnem túléltem volna főnök”
Ezek a nevettető, ám mégis tökéletes precizitással elhelyezett poénok pedig rendkívül aktuálissá teszik a darabot, annak ellenére, hogy minden tekintetben hűen ábrázolja a 30′-as éveket.
