Újságíróként az ember szerencsére gyakran találkozik inspiráló jelenségekkel, izgalmas figurákkal, jó ötletekkel, ám nincs maradandóbb, mint szakmabéliben ilyenre találni. A Művészetek Völgye Völgyhétvégéin készítettünk interjút a Valami Produktív Műhellyel, egy fiatal képzőművészekből álló csapattal, akik azzal tűntek ki a programok közül ezeken az egyébként is különös napokon, hogy az ő workshopjaikon fáradt, nyűgös, aznapos, másnapos, túl vidám fesztiválozók mind egytől egyig eljutottak a tanácstalanságból a lelki béke+alkotás katartikus fázisába, és ez valami olyan, amiről azonnal tudtuk, hogy írni kell. Bíró Gergő alapítóval, Szántói Lillával, a Műhely másik vezetőjével, és Boros Mátyás képzőművésszel Káldy Márton és Stamler Lili beszélgetett.
Kik vagytok ti, és hogy kerültök a Művészetek Völgyére?
Boros Mátyás: A Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) tavalyi szentendrei Érzékeny terek című kiállításán meghívott művészként vettem részt. Ez egy nagyon izgalmas tárlat volt, múzeumpedagógiai programokkal kiegészítve, aminek kapcsán beszélgettünk Vízkeleti Andreával, a MANK PR és Pályázati managerével arról, hogy mi, a Valami Produktív Műhely (VLMI) kik vagyunk. Ez egy laza szerveződés különböző habitusú alkotókból, akiket az fűz össze, hogy van egy közös helyünk, a műhely, ahol mindenki dolgozik a saját projektjein, de csinálunk közöseket is. Meghívtak először a szentendrei régi művésztelepre, az ArtKert Fesztiválra, ahol tartottunk monotípia- és szitanyomás workshopot, ami jól sikerült, így idén a kapolcsi MANK ArtPortára is elhívtak minket.
Szántói Lilla: Itt az első napon monotípia, a másodikon szitanyomás, a harmadikon könyvkötészet volt a téma, tehát elhoztuk a műhelyünk három különböző területét is. Ezeket lehetett egymásra épülő workshopokként felfogni.
B. M.: Azoknak a sokszorosítógrafikai eljárásoknak mutatjuk be az alapjait, amelyeket mi művelünk. Lilla fotóművészeti szakot végzett és könyvkötőként is működik, Gergő szintén fotográfus és szitázik, én pedig képgrafikusként diplomáztam.
Kik a ti célközönségetek? Gyerekektől idősekig bárki jöhet?
Sz. L.: Nem korosztályhoz kötött, hanem inkább azokhoz, akik az analóg, manuális technikák iránt érdeklődnek.
Bíró Gergő: Nincs célközönségünk. Bárki, aki alkotni szeretne.
B. M.: Nyilván a piciknél kell felügyelet, mert elég sokan szoktak lenni a workshopokon; kell hogy valaki koordináljon, nehogy baleset történjen, de voltak már családok egészen kicsi gyermekkel, és idősebbek is, most is egy úr, akiről később kiderült, hogy fizikus, zseniálisat alkotott, tehát nincsen korhatár.
B. G.: Volt tavaly Szentendrén egy olyan történetünk, hogy egy kissrácnak a szülei segítettek kivágni a szitanyomáshoz használandó sablont, és aztán ketten fogták a szitakeret fölött, ő meg „lebegve” komponált és ragasztgatta le a papírt a szitára, így egy kis szülői segítséggel, de ő is részt tudott venni a foglalkozáson. Emellett pedig igyekeztük úgy kialakítani a workshopokat, hogy ne kelljen hozzájuk művészeti előképzettség, illetve mindenkinek legyen lehetősége kipróbálni ezen technikákat kortól függetlenül.
Mi a cél ezeken a műhelygyakorlatokon? Végeztek művészetnevelési munkát is, vagy inkább a technológián van a hangsúly?
Sz. L.: Én ezt úgy fogom fel, hogy amivel mi foglalkozunk, az nem csak egy konkrét irány, és nem is csak tárgyakat és produktumokat készítünk, hanem sokkal inkább egy értékmegőrzést folytatunk azzal, hogy kissé kiveszőben lévő, archaikus technikákat művelünk. Ennek része egyfelől a műhely is, maga a tér, ahol az évek alatt több régi, különleges gépet gyűjtöttünk össze, ennek van egy alaphangulata, illetve a közös projektek koncepciói, a fenntarthatóság gondolata, hogy az utolsó papírfecniig mindent igyekszünk felhasználni, és visszaforgatni a munkába a “felesleget”. A slow design gondolatiságában benne van az is, hogy mi nem csak végtermékekben gondolkodunk, hanem a folyamatra koncentrálunk. Gyakorlatilag aki hozzánk betér, az velünk együtt alkot, és pont ezért alakítottuk ki így a műhelyünket.
B. G.: Voltak Erasmus+ hallgatóink, működik az egyéni oktatás, illetve szakmai gyakorlatot is végeztek már nálunk. Jelenleg kiscsoportos foglalkozásokat tudunk a műhelyben tartani, viszont szeretnénk, ha egyszerre többen is ellátogathatnának hozzánk, ezért a költözés időszerűvé vált, amin már dolgozunk.
Van valamilyen kapcsolatotok a pedagógiával?
B. M.: Amellett, hogy aktív képzőművész vagyok, folyamatosan dolgozom állami gondozott gyerekekkel művészetterápia-jellegű foglalkozásokon, illetve a Ludwig Múzeumban is szoktam gyerekeknek és felnőtteknek kreatív foglalkozásokat tartani.
Sz. L.: Én inkább kisebb workshopokat vezettem eddig, de volt egy nagyobb lélegzetvételű, három hónapos fotókönyv-kurzus, és egy nyolc napos alkotótábori kurzus is, ahol oktattam. Ilyen tapasztalatok után most először én is iskolai keretek között fogok vizuális kommunikációt oktatni egy OKJ-képzésen, a KREÁban.
B. G.: Én inkább egyéni oktatásokat tartok. Nekem onnan jön ez az egész műhely is, hogy szerettem volna egy olyan teret, ahol nem csak az egyetemen, főiskolán tanulóknak van lehetőségük megismerkedni, kipróbálni olyan területeket, amiket korábban nem tudtak.
Hogy képzeljük el a ti működéseteket?
B. M.: Létezik, de talán kevésbé ismert fogalom itthon a bérműhely. Hollandiában találkoztam hasonlóval: egy ilyen műhelyben mindenféle grafikai technikának az eszközei megvannak, és ha te mint grafikus nem tudsz fenntartani saját műhelyt, ki tudod bérelni ezt, és használni a gépeket. Mi is ehhez hasonlóan létezünk: például ha te egy nagy méretű szitát le szeretnél nyomni, azt megteheted Gergőnél.
B. G.: Tagdíjas rendszerben működünk. Ha valaki nem csak egy alkalmas workshopon szeretne részt venni, van lehetősége ennek fejében korlátlanul használni a gépeket, a teret, az eszközeinket. Az elmúlt 6 évben több olyan alkotó megfordult nálunk, aki rövidebb-hosszabb ideig kihasználta a tér nyújtotta lehetőségeket. Lilla is így került a műhelybe.
Sz. L.: Lementem laborálni és ott maradtam. (nevetnek)
B. G.: Annyira jól sikerült az együttműködés Lillával, hogy rövid közös munka után mi ketten egy vállalkozást építettünk, és azóta is így működünk, ketten egy Bt.-ben.
B. M.: Gergő dolgozott egy helyen, ahol én nagyon sok kávét megittam, és éppen műteremváltásban voltam, amikor beszélgettünk. Hívott, hogy nézzem meg, én elmentem, és megcsapott a műhelyhangulat, amit az egyetemről már ismertem. Volt egy otthonos érzés benne, mert lehet itt csinálni saját dolgot, de vannak közös projektek is, úgyhogy betársultam.
Hogy képzeljük el, bementek a műhelybe reggel nyolckor és délután négyig tart?
B. G.: Nem, ez inkább egy ideális elképzelés, egy dédelgetett álom. Vannak időszakok, amikor sokkal szorosabb a kapcsolatunk a műhellyel és egymással, de egyébként mindenki az egyéni munkáival van elfoglalva, és aztán persze vannak a közös projektek, amikor meg együtt haladunk. Én úgy gondolom, hogy ez most szorosabbá fog válni a következő időkben.
Sz. L.: Mindenki szabadúszó, maga osztja be az idejét. Én napközben szeretek dolgozni és bent lenni, Gergő inkább esténként.
B. M.: Én úgy kezelem a műhelyt, mint egy projektteret, ahol többen vagyunk, de nem zavarjuk egymást. Vannak munkafázisok, amiket otthon is el tudok végezni, de a nagy méretű munkák kivitelezését, a kiállításra készülést a műhelyben szoktam megoldani. Nagyon klassz benne az, hogy több a lehetőség, mintha egyedül tartanál fönn egy műtermet, mert sokféle gép, szerszám, eszköz van, és olyan anyagok, amelyeket nem biztos, hogy mindenki használ, de jó, hogy ki lehet őket próbálni.
B. G.: Most például újra van fotólaborunk, méghozzá egy nagy formátumú labor, ahol lehet nagy méretű papírokkal és negatívokkal is dolgozni, és szoktak is.
Ezt úgy képzeljük el, hogy bekopogtatunk a Bauer Sándor utca 10-es számhoz, és már jöhetünk is?
B. G.: Jelenleg előzetes egyeztetés alapján működik, egy email, egy telefon…
B. M.: Ezek nem annyira expressz-technikák, inkább lassú műfajok, így mi sem vagyunk azok, meg nem annyira jellemző, hogy az emberek felhívnának minket, hogy most azonnal rézkarcolnának valamit…. Ha mégis ilyen elképzelése van valakinek, hívjon minket nyugodtan!
Mit visztek haza egy ehhez hasonló workshopról?
Sz. L.: Én imádom látni azt, hogy az embereket mennyire beszippantja az alkotás, hogy hányféleképpen tudják kifejezni magukat és hogy például egy füzetborító a maga keretein belül is milyen sok lehetőséget ad az önkifejezésre. Egyre mélyebb az elköteleződésem eziránt, mert ez a figyelem, koncentráció és ráhangolódás rengeteg dolgot fejleszt és szeretem, hogy az emberek mennyire boldogok, amikor csinálnak egy füzetet és hazaviszik.
B. M.: Vagyok annyira önző, hogy szeretek ezekből tanulni; emberekről, emberektől. Ha megnézzük azokat a kis könyveket, amik Lillánál készültek ma délután, azokban mind van történet. Látni, hogy ki hogyan nyúl az anyaghoz, ki mit csinál vele, mit mivel párosít, milyen színnel dolgozik, mit illeszt össze ugyanabból az eszközből és anyagból, és ezek a nonverbális információk nagyon izgalmasak.
Sz. L.: Soha nem lesz két ugyanolyan, és mindegyik a készítő emberről mond el valamit.
B. G.: Osztom Mátyás válaszát, illetve külön érdekes, hogy ezen Völgyhétvége mind a három napján itt voltunk, és voltak, akik hasonlóképpen jelen voltak mind a három foglalkozáson, így láthattuk, hogy ki, mit, és hogyan használt fel, hogy az első-második napon készült monotípiákból és szitanyomatokból hogyan lettek füzetek.
B. M.: Most az is hozzátett az élményhez, hogy kis létszámú a fesztivál, így gyakorlatilag ugyanott söröztünk a nap végén, ahol a résztvevők.
Mennyire cél az, hogy mi, résztvevők tanuljunk valamit? Vagy inkább azon van a hangsúly, hogy a technikákat kipróbáljuk?
B. M.: Szerintem ezeken a foglalkozásokon úgy tanulsz, hogy észre sem veszed, és máris lesznek fogalmaid arról, hogy mi az a síknyomás, a könyvkötészet, már bevésődik valamilyen eszköz vagy technikai részlet. Aki fogékony erre, annak biztosan megmaradnak dolgok.
B. G.: Ez egy játék, amivel az emberek átérzik, hogy mennyire jó dolog alkotni, miket lehet létrehozni egy kevés kis festékkel és egy szitakerettel, vagy a monotípiánál egy falevéllel, egy papírlappal, egy alufóliával. Nekem is az, én is leültem Matyi workshopjára.
Hol lehet titeket megtalálni az online és offline terekben?
Sz. L.: A Műhelyen kívül az én saját projektem a Lapozó, ezt megtalálhatjátok a honlapomon is, illetve fotóművészeti munkáimat a Behance-en, ezekből most látható egy kiállítás a Capa Központban, A látvány érintése címmel október 11-ig.
B. G.: Az én mindenkori fórumom maga a Valami Produktív Műhely, de mivel rengeteg mindennel foglalkozom a szitanyomáson és a fotográfián kívül, így a hamarosan elkészülő saját honlapomon, Instagram-oldalamon keresztül lehet meglesni a mindennapjaim.
B. M.: Hasonlóképpen, aktív grafikusként épülőben lévő honlapon (nevetnek) és Insta-felületen elérhetőek a munkáim, illetve a pandémia miatt ugyan törlődtek kiállításaim, de egyébként folyamatosan szoktak lenni, ezt itt érdemes követni.
