Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező: nevét minden kultúra-színház- és filmszerető ember kötni tudja valamilyen nagy alakításához. Két héttel ezelőtt, A Hentes, a Kurva és a Félszemű című filmben alakító hentes szerepével nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.
A színész, születésnapja előtt néhány nappal, egy csütörtöki este mesélt nekünk, egyik „otthona” közelében, az Ódry Színpad környékén.
Pár napon belül tölti be 66. életévét. Meg szokott állni – képletesen – körbenézni, hogy felidézze, hogyan jutott idáig a pályáján?
Nem szoktam megállni, bár olyan van, hogy eszembe jut a gyerekkorom. Amit akkor magamba gyűjtöttem, mindmáig abból élek. Persze, amikor az ember még gyerek, akkor nyilván nem tudhatja, mi lesz majd belőle; nem sejthettem, amikor nagyszüleim udvarán rohangáltam, a lovak, tehenek, aprójószágok között, hogy hatvan év múlva itt ülök majd Önnel, egy kellemes tea mellett, és szivarozva válaszolok a kérdéseire. De különös, hogy milyen erők mozgatják az embert, és hogy a sors, az a sok-sok emberi találkozás, segítség, szeretet hova röpíti vagy taszítja, milyen útra tereli. Elmesélek egy kis epizódot az első óráimból: falusi közegben nőttem fel, Ibrányban születtem 1953. május hetedikén. Édesanyám később mondta el, hogy amikor megszülettem, esett a hó. Képzelje csak el, azon a tavaszon, májusban, havazott! Szenet cipelt a pincéből és begyújtott a kályhába, hogy meg ne fázzak. Ahogyan Pilinszky János írta, a szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében, ha gyengének, kevésnek érezzük is magunkat.
És ebben a falusi környezetben hogyan találta meg a színház?
A középiskolás éveimet Debrecenben töltöttem, méghozzá műszaki iskolába jártam. Van például darukezelői igazolványom is! Az iskola utcája keresztezett egy másik utcát, ami pedig egyenesen a Csokonai Színházhoz vezetett. Nagyon sok előadást láttam, ráadásul abban az időben rengeteg nagy alkotó volt hihetetlen „erőben”, a színház mellett jobbnál jobb filmek születtek. Sokat jártam moziba, néztem a nagy rendezők filmjeit, mint Jancsó Miklós, Sándor Pál, Bacsó Péter, Szabó István, Fábri Zoltán, és volt az embernek egy érzése, hogy milyen jó lenne köztük lenni. Amikor eljött a pályaválasztás, beadtam a színműre a jelentkezést.
Noha édesanyjának nem merte elmondani, hova jelentkezett…
Apámnak viszont elmondtam, amikor kérdezte, és édesanyám kedvéért végül a műszakira is beadtam a jelentkezésemet. Meglepett, hogy felvettek a színműre. Tájékozatlan voltam, és éretlen. A Vígszínház két jeles rendezője, Horvai István és Kapás Dezső akkor indított először színészosztályt. Várkonyi Zoltán vezette a Vígszínházat, és volt egy olyan „szokás” abban az időben, hogy minden jelentős alkotó eljött a színműs vizsgákra. Harmadéves voltam, amikor Oidipusz király címszerepét játszottam és az előadás végén Várkonyi azt mondta: „Géza! Érezze úgy, hogy a Vígszínház tagja!” Tehát már ’73 óta „gyakornokoskodom” a Vígben.
Amikor bekerült ebbe a közegbe, már hitt abban, hogy igenis itt a helye?
Vágyaim voltak. Baromi erősen működött bennem valami, hogy ezt szeretném csinálni. Ugrifüles kamaszként kerültem a színműre. Legalább másfél évnek kellett eltelnie, amíg megértettem, hogy hol is vagyok. Emlékszem arra a másodévben készült Csongor és Tünde előadásra, ahol először megéreztem, hogy „jé, csönd van”, vagy éppen nevet a közönség. Megértettem, hogy én kezdtem el bánni az anyaggal, valamit teremtettem. Kapcsolatot találtam a nézővel anélkül, hogy velük foglalkoztam volna. Egyébként életem legboldogabb négy évét töltöttem itt az egyetemen. Kitűnő osztálytársaim voltak, bár azt is el kell mondanom, hogy kezdetben féltem a várostól, így csak az Emke és az Astoria között mertem jönni-menni. Aztán befogadott ez a csodálatos város, Budapest. Itt laktam a kollégiumban, az ötödik emeleten. (Felmutat az ötödik emeleti erkélyes kis sarokszobára.)
Amelynek falára egy elhíresült mondás volt írva: „Dolgozni kifulladásig.”. Akkor már tudta, mit is jelent a mondat?
Akkor még nem tudtam, csak Marc Chagall festőművész szavai, a szívemig hatoltak, de a mestereim éreztették velem, hogy nincs mese, sok-sok kínlódás és próbálkozás, amíg a munka átmegy minőségbe. Előtte sokszor földhöz vág az anyag. Próbálod megtalálni a rád rótt alakot, hogy abból művészet is lehessen. Ma már tudom, mi az a rengeteg munka, ez tölti ki az életemet, és ez így jó!
Egy laikus számára felfoghatatlan, hogy egy színész hogyan képes minden este fényben lenni, jelen lenni, mind szellemileg, mind lelkileg, mind pedig fizikailag…
Ez nyilván személyiségfüggő is: az ember hozza magával a mintát, amit otthon látott. A rokonság egy része – édesanyám részéről – főleg paraszti környezetben élt, míg apám ágán főként kispolgárok, mesteremberek voltak. A szüleim pedig magyar–történelem szakos tanárok voltak, így szellemi értelemben nagyon jó kezekben cseperedhettem. Na, ők reggeltől estig dolgoztak. Állandóan azt láttam, hogy már hajnalban ég a kislámpa, hogy még éjjel készülnek, sőt, az akkor még létező Dolgozók Iskolájában munka után, késő este tanították a felnőtteket. Ekkor, az 1960-as években a hiánygazdaság jellemezte a magyarországi életet. Így minden falusi ember, szociológiai, egzisztenciális helyzetétől függetlenül, kénytelen volt önellátásra berendezkedni. Szüleim is neveltek háziállatokat, disznót, kacsát, csirkét. Róluk, iskolából hazatérve én gondoskodtam, míg anyám, apám tanítottak, de játéknak fogtam fel az említett teendőket, büszkévé is tett, hogy rám bízzák az efféle feladatokat. Volt konyhakertünk is, ahol megtermeltük a háztartásban szükséges zöldségeket, gyümölcsöket, itt is sokat kellett kertészkednem, segítenem, cipelni a sok-sok locsolónyi vizet a kútról. Nagyszüleim is hatalmas gazdaságot vezettek. Lovak, tehenek, és mindenféle háziállat, békésen éltek egymás mellett az udvaron. Minden kultúrnövény megtermett a földeken, a hatalmas kertben, még dohány is, például, ez valamiért különösen rögzült bennem.
Mind a mai napig ezekből az élményekből táplálkozom. Ha kapok egy szerepet, arra gondolok, vajon apám meg anyám hogyan viselkedne, vagy voltak-e hasonló alakok a környezetemben. A személyes élményeken túl pedig az irodalmi élményanyag is segít.
A hetvenes évek végén forgattunk egy tizenhat részes tv-filmsorozatot, amelyben Liszt Ferencet kelthettem életre. Ez a forgatási élmény egy hatalmas európai kulturális beavatást is jelentett számomra, mert azokban az európai városokban, egyházi, művészeti központokban forgattunk, ahol Liszt is megfordult, koncertezett, alkotott. Bárhol jártam a világban, oda jórészt a munkáim révén juthattam el.
Soha nem gondolt arra, hogy vidéken játsszon?
Önálló estjeimnek köszönhetően alig van település az országban, ahol ne jártam volna.
De nem akart megállni valahol?
Így alakult a sorsom. Minden ideköt, a mestereim, a partnereim, az életem. Már ’87 óta tanítok az egyetemen, tényleg minden ideköt. Ez az otthonom, ami már egy kicsit az én teremtményem is. De akárhova hívnak, szívesen megyek.
Egy rendezés során lehet üzenetet megfogalmazni a világnak? Kell üzenni valamit?
Üzenni nem. Arra ott az SMS. A színházban az ember mindig folyamatban gondolkozik, nem pedig végeredményben. A végeredmény, a megszületett produkció, benne a színészi alakítások pedig gondolkodásra késztetik a befogadó nézőt, s ha ez sikerül, akkor ez lesz az üzenet. A színházban felfedezések vannak: felfedezünk valamit az emberről, a lélekről, az emberi viszonyokról, és azt úgy mutatjuk meg, hogy közben együtt gondolkozunk a publikummal. A közönség tehát egyfajta alkotótársunk nekünk, nélküle értelmetlen lenne a munkánk. Az említett színpadi alkotások – ha tetszik, egyfajta felfedezett szellemi földrészek vagy csillagok – nem meghaladhatók, mint a tudományos kutatások eredményei. Más művészek meg más földrészeket fedeznek fel, de nem annullálják a másik alkotó embert és alkotásait. Természetesen, mivel a színház morális intézmény is, nyilván szembesülünk azzal, hogy milyenek vagyunk, de nem ítélkezünk, nincs jogunk hozzá. A nézőkkel együtt kérdezünk, gondoljuk végig az adott drámai helyzetet, történetet. Segítünk abban, hogy mindenki maga alakíthassa ki véleményét a világról, de nem mi mondjuk meg, rágjuk szájba. Azzal a politika próbálkozik. De ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet, írta egyik levelében Bartók Béla.
(Közben jönnek-mennek a tanítványok, be-beköszönnek mesterüknek.)
Csak még egy biztató pillantást vetek rájuk így vizsgaidőszak előtt.
Sokat mesélt a Hentes szerepe kapcsán a külső átváltozásról, ahogy felszedett, majd leadott jelentős súlyt. De tud mondani olyan szerepet, amely nem külsőleg, hanem belsőleg igényelt hatalmas átváltozást?
Olyan szerep nincsen, ami könnyen adja magát. Minden megformált alak más, és minden darabnak más a stílusa. Tulajdonképpen szövegek és lelkek között kószál az ember, és aztán próbálja jól megragadni. Nehéz egyet kiemelni, de olyan például volt, hogy kínlódtam, mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ki is valójában a karakterem. Tankred Dorst, Merlin avagy a puszta ország című művében játszottam, “Sir Galahad, a hófehér” szerepét, aki egy albínó. Amikor színpadra lépett, mindig olyan furcsa transzcendens szövegeket mondott. Amikor már lekerült a darab a műsorról, akkor egy véletlen folytán „találkoztam” a karakterrel, ugyanis a kezembe akadt egy könyv – Maurice Béjart, korszakos koreográfus, Életem a tánc című könyve –, amelyben arról ír a szerző, hogy egyik kedvenc táncosának csinált egy szóló estet, benne pedig elhangoztak bizonyos szövegrészek a nagy balettművész, Nizsinszkij naplójából. Döbbenetemre, az én Sir Galahad szövegemet idézte. Nizsinszkij ugyanis naplójában, gyakran a túlvilággal kommunikált. Ennyi örömöm volt tehát, hogy bár csak visszamenőleg, de megfejthettem, hogy Tankred Dorst kitől is kölcsönözte az én színpadi mondataimat.
Itt járkálnak körülöttünk a tanítványai. Milyen érzés az, amikor a növendékből hirtelen kolléga lesz?
Az egy rendkívül jó érzés. Nagynevű kollégákká válnak, akik színházat hordoznak a hátukon. Az embernek egyfajta bizonyosság is arról, hogy van jövő. Van folytatás…
