Egy kontaktsport fáj, és gyakran sérülést okoz. Ezekben a sportágakban nincs helye egyénieskedésnek, mellébeszélésnek vagy dekoncentráltságnak. Hiszen pár tizedmásodperc is elég ahhoz, hogy az embert padlóra küldjék, vagy éppen leütközzék, elveszítse a labdát s ezzel hátrányt okozzon csapatának. Ekkora nyomást kell elviselni egy fiatal boxolónak, vagy egy kezdő amerikai focistának. Valószínűleg éppen ezen okok miatt a legtöbb érdeklődő pár edzés után lemorzsolódik ezekről a sportágakról.
2007-ben még sokan ezt gondolták későbbi csapattársai közül Krizsai Botondról is, az akkor még csak mindössze 15 éves langaléta zalalövői fiúról. Már akkor 186 centiméter és 90 kg volt, így hát elhangzott a zalaegerszegi edzőpályán több százszor felcsendülő örökzöld felkiáltás, „kapjon sisakot, vállvédőt, aztán meglátjuk, mit tud…”! Szeméből félelem és határozatlanság sugárzott, így a Zala Predators akkori tagjai meg voltak róla győződve, ezt a fiút se látják többet. Tévedtek. Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy Botond egyetlen edzésről sem hiányzott. A munkájának meg lett az eredménye, fél évvel az első edzése után, 16 évesen játéklehetőséget kapott a felnőtt csapatban. Ekkor még senki sem sejtette, hogy 8 évvel később a kissé önbizalomhiányos tiniből lesz Magyarország legmagasabban jegyzett amerikai focistája, a német első osztály egyik legjobb csapatának, a Drezden Monarchs-nak a kezdő falembere. Botond sikerének egyik legfontosabb szegmense volt szülei állandó támogatása. Így felkerestük Krizsai Juditot és férjét Istvánt, hogy elevenítsék fel, ők miként emlékeznek fiuk pályafutásának kezdetére.
Mint a legtöbb kisvárosi fiú, Botond is az „európai” focinál próbálkozott kezdetben. „Bármilyen sportot csinált mindig szorgalmas volt, így volt ez a „sima” focinál is. Minden edzésen ott volt, ahogy hazaért az iskolából ledobta a táskáját és irány a pálya.” Édesapja véleményével édesanyja, Judit is egyetértett, bár annyit még hozzátett, hogy ő nagyon hálás ma már a sorsnak, hogy tini korában Botond nem került be a helyi focicsapatba, mert akkor nem talált volna rá az amerikai futballra. Napjainkban a sportközvetítéseknek hála az NFL (a tengerentúli profi amerikai futball-bajnokság) nagy népszerűségnek örvend hazánkban, de 2007-ben ez még korántsem volt így. Ezért arról is érdeklődtünk a szülőknél, mennyire ismerték fiuk legújabb hobbiját?
„Én egyáltalán nem ismertem – vallotta be nekünk István. – Mikor a második edzésről hazajött, bejött a szobába és hozta magával a cuccát. Hát mondtam magamban, hogy »hu, most egyáltalán mit is hozott ide?« Beöltözött, és látni lehetett az arcán a boldogságot. Mondtam neki, hogy jól van, öreg, látom ez tetszik neked, de »ha már felkötötted a kolompot, akkor kolompolj is.« Az évek alatt talán 2-3-szor kellett csak noszogatni az edzések miatt. Tudta, hogy számítanak rá a csapattársai, az edzője, nem teheti meg, hogy nem megy el. Volt olyan tréning, hogy megfagyott a vizük a kulacsaikban. De lelkesedés nélkül semmilyen sportot nem lehet űzni, és Boti mindig is lelkes volt.”
Szüleitől azt is megtudtuk, hogy Botond lelkesedésének nem csak a hideg nem szabott gátat, de az eső, vagy a kánikulai hőség, vagy az sem, hogy minden edzésért több mint egy órát kellett tömegközlekedéssel megtennie. De ennyi önmagában elég lett volna a sikerhez? Botond legfontosabb „mentorát”, egykori edzőjét és csapattársát, Hajmási Györgyöt kérdeztük erről, s megkértük, hogy elevenítse fel emlékeit egykori tanítványáról.
„2007-ben volt egy junior csapatunk, mivel nagyon sok fiatal jelentkezett hozzánk. Akkor próbáltuk azt összehozni, hogy a kitűnően szereplő felnőtt csapatunknak legyen egy utánpótlás gárdája is. Ez az elképzelés addig a pillanatig ment nagyon jól, amíg a fiatalok nem kapták meg a felszerelést. Aztán sajnos ráébredtek, hogy ez egy kontaktsportág, ahol kemény ütközések vannak. A fiataljaink 80 százaléka emiatt kihullott, de Botond maradt. Ő nem is játszott a junior csapatban, hanem azonnal bedobtuk a mély vízbe, 16 évesen már a felnőtt csapatban játszott. De megállta a helyét, és látszott, hogy nagyon szorgalmas, mert soha egy edzésről sem hiányzott! Az, hogy remek adottságai vannak, hamar kitűnt, hiszen már akkor magas volt, mégis nagyon robbanékony. Viszont 15-16 évesen a magasságához képest elég vékony gyerek volt. Az utóbbi években nagyon nagy izomtömeget tett magára, ezáltal megerősödött. Be kell látni, hogy az amerikai foci súlyzós edzés nélkül nem létezik. Ennek az elfogadása az első pár évben nagyon nehezen ment Botondnak is, nem szerette a súlyzós edzést. A focit imádta, megtalálta benne az örömöt, a sikerélményt, de a „konditermi” edzésekre ez nagyon nem volt igaz. Meg kellett erőszakolnia magát, hogy csinálja. Be kellett látnia, hogy ha ő ezt a sportot igazán professzionális szinten akarja űzni, akkor ezt az edzésformát is komolyan kell vennie. Ez Boti fejlődésének egyik, hanem a legfontosabb lépése volt. Ehhez társult még, hogy ő mentálisan mindig nagyon erős volt. Odatette magát, soha nem volt a hozzáállásával probléma! Volt még egy támadó falember a csapatunkban, Horváth Péter, Szetyó, ő is nagyon sokat foglalkozott vele, személyre szabottan is. Ez a sport Magyarországon még nagyon gyerekcipőben járt, és jár a mai nap is, így abban volt nagyon nagy szerencséje, hogy meglátták benne a lehetőséget, és ő ezzel élni is tudott! Összejött neki kezdésnek a bielefeldi szerződés, ahol szintén kimagaslóan szerepelt, majd ennek köszönhetően ért el a mostani drezdai csapatához, ami után ki lehet jelenti, hogy nincs olyan magyar, aki csak megközelítőleg olyan szinten játszana, mint ő!”
Botond a zalaegerszegi Zala Predators csapatának egyik kapitánya volt évekig. Közben regisztrált egy egész Európában ismert internetes oldalra, mely a csapatot kereső amerikai futballistákat gyűjti össze. A zalai csapata a magyar másodosztályban szerepelt, így érthető, hogy első körben még nem keresték meg német első osztályú csapatok (GFL1), de váratlanul befutott egy e-mail Bielefeldből, mely a zalalövői falembert a német másodosztályba hívta. A csapat edzője, Stefan Conrad a felvételek alapján kiszúrta Botond tehetségét, érezte, hogy ebben a srácban több van, minthogy amatőr szinten űzze ezt a sportot. A szerződés végül megköttetett, így Botond elkezdhette megélni az álmait, élsportolóvá vált. De Judit még szolgált egy kis adalékkal, hogy senki ne gondolja, hogy ezt olyan könnyen adták volna fiának.
„Mikor a többi helyi 16 éves fiatal ment a közeli tóra fürdeni, este pedig bálba, akkor Botond hozta a 18 kg-os felszerelését, megszakadva, és minden szombaton ment edzésre vagy meccsre. Én mondtam neki, hogy néha szórakozzon is. Jött a válasz, hogy majd edzés után megy bulizni, de ahogy hazaért, mondta, hogy ő már nem megy sehova. Ez a siker nagyon sok lemondással járt. Persze ma már tudjuk, hogy megérte a szenvedés, de 16-17-18 évesen ez nem volt ilyen könnyű.”
A Bielefeldben eltöltött első németországi szezon minden várakozást felülmúlt. Pedig itt még hősünk mindennapjai nem csak a sportról szóltak, hiszen a foci mellett munkát is vállalt, mégpedig egy bútorokat szállító cégnél. Az idény végén megkapta az Import MVP (legjobb légiós) címet, de talán ennél is többet mond az a becenév, amit az ellenfelek edzői és játékosai ragasztottak rá, Beast from the East, azaz Keleti Szörny. Ezek után nem volt meglepő, hogy több ajánlat is érkezett Botondhoz, mely Európa legerősebb bajnokságába, a német első osztályba hívta. Ezek közül végül az egykori kelet német város, Drezda csapatának hívó szavát fogadta el, s ma már büszkén jelenti ki Krizsai Botond, hogy élete legjobb döntését hozta.
Arról, hogy mekkora szenzációt jelent a magyar amerikai futball világában ez az átigazolás, valamint mit jelent GFL1-es focistának lenni, már maga a „főhősünk” mesélt.
„Magyarországról elég kevés játékos jutott ki a GFL1-be, de szerintem nem azért, mert nincsenek tehetséges játékosok otthon, inkább kevés ember vállalja be ezt az életet. Ha jól tudom, eddig körülbelül 5 magyar játszott ebben a ligában. 2016-ban én vagyok az egyetlen, csapatomban, a Drezden Monarchsban pedig én vagyok az első magyar! Igazából szerintem ez azért nagy dolog, mert otthon én nem egy nagy, híresebb csapatban játszottam, hanem egy kis vidékiben.” Kis túlzással igazi hollywoodi történet ez, így érhető, ha Botond nagyon büszkén mesélt az eddigi eredményeiről. Szerződése aláírásának, és első napjainak történetét is szívesen megosztotta! „Még április 5-én repültem, a Graz-München-Drezda útvonalon. Az összes külföldi játékos azon a napon érkezett. Amikor a müncheni reptéren vártam az átszállásra, akkor láttam már a facebookon, hogy a csapat folyamatosan tölt fel képet a már megérkezett, új játékosokról. Ugyanitt össze is futottam az egyik leendő csapattársammal, egyből ki is szúrtuk egymást. Ő egy svéd srác, aki Amerikából jött, mert foci ösztöndíjjal oda járt egyetemre. A reptéren ott várt minket az edző, a csapat fotósa, és egy újságíró. Egyből mentünk a csapat irodájába, ahol elintéztünk még egy kis papírmunkát, aztán találkoztunk az elnökkel és a többi edzővel. Utána hoztak minket a csapat szállásra, ahol mindenki lepihent, mert este már mennünk is kellett csapatfotózásra és megbeszélésre. Közben megérkezett az összes „import játékos” és összeismerkedtünk kicsit. Szerintem ebben az életben az a legjobb, hogy ennyi emberrel találkozunk! A csapat tulajdonában van egy szint egy társasházban, így nagyjából mind együtt lakunk. Van 1 svéd, 3 finn, 2 ausztrál, 1 dán és 3 amerikai játékos. Körülbelül 5 percre lakunk a város központjától, de mindenki kapott külön biciklit és van több autónk is.”
Arról, hogy mit is jelent valójában ilyen szinten játszani, jól árulkodnak Botond további szavai is. „Egész Európában csak pár csapat engedheti meg magának, hogy saját edzőkomplexuma legyen. Szerencsére nekünk van. Egy műfüves pálya, két öltözővel, videó szobával és irodákkal. Az edzések nagyon profik, minden percre pontosan le van bontva, és most először dolgozok együtt egy profi védőfal edzővel, akitől minden edzésen rengeteget tanulok. Heti három edzésünk van, ezen kívül konditerembe járunk és minden héten van közös filmelemzés az edzővel, valamint itthon is folyamatosan elemezzük az ellenfeleket és magunkat.”
Az első osztály kihívásait is sikerrel vette a zalalövői fiú, a „monarchistáknál” is kezdő játékossá vált. Botondot pályafutása során elkerülték a komolyabb sérülések (egyszer tört el a keze, de a családi legenda szerint akkor is csak azért, mert szülei nem nézték meg a meccset), ami elég ritka ebben a sportágban. Sajnos idén júniusban véget ért ez a pozitív széria.
„Két embert próbáltam megtartani, miközben befordult a térdem, amire egy szerb guard ráugrott. Félreértés ne essék, ez teljesen szabályos, én is ezt csináltam volna. A baj ott jött, hogy rajta kívül még ketten rám estek, és azt már nem bírta el a térdem. Le kellett cserélni, s a meccs utáni vizsgálatok során kiderült, elszakadt a térdszalagom.”
De miként élték át ezt a szülők? Judit így emlékezett vissza. „Minden meccsét megnéztük az internetes közvetítés segítségével, élőben. Azt a mérkőzést is néztük természetesen. István éppen kijött kávét főzni, mondtam neki, hogy levitték a Botit. Csodálkoztunk mind a ketten, hiszen sosem szokták lecserélni. Megkérdezte tőlem, biztos, hogy jól látom? Az 56-os játékost vitték le? Mondtam igen, erre egyből azt válaszolta, hogy akkor itt nagy a baj. De a legrosszabb az a látvány volt, mikor elmentünk hozzá Drezdába és megláttuk sérülten. Erre az érzésre tett rá még egy nagy lapáttal az a szituáció, amikor hazajött. Elsőként szállt ki a repülőgépből két mankóval az oldalán. Nehéz volt, de Botond a felépülésében is nagyon célratörő. Ebben is megpróbáltuk csak a pozitívumot látni. Mondjuk ő ezt kicsit túlzásba is vitte, mert a németországi műtétje előtt fél nappal elment a szobatársaival röplabdázni, mondván, ha már el van szakadva, akkor úgy is mindegy…”(nevet az egész család.)
A kinti műtét utáni rehabilitációt Botond már itthon kezdte el. Sérülésének állapotáról megkérdeztük a felépülését koordináló Fejes Noémi sportfizioterapeutát.
„Botondnak elülső keresztszalag szakadása volt, amit graftos technikával műtöttek meg. Két hónapja edz nálam, példaértékűen csinálja a rehabilitációját, előtte Németországban készült a visszatérésre. Szépen haladunk, de még legalább 3 hónap szükséges a teljes felépüléshez. Jelenleg a harmadik hónapban vagyunk, elkezdtük már a nagyobb terhelést, például kezdünk egy lábon edzeni, 2-3 hét múlva már sportspecifikus gyakorlatokat is fogunk végezni. Nagyon szépen halad, mozgása már tökéletes és fájdalommentes. Térde és a combizma is egyre erősebb. Márciusban kezdi majd a felkészülést Németországban a csapatánál, addigra biztos, hogy tökéletes állapotban lesz!”
Szeptember végén történelmi tettet hajtott végre a magyar amerikai futball-válogatott. Felkészülési meccsen fergeteges hajrával 23–22-re legyőzte Lengyelországot, ezzel első győzelmét aratta. Adódott a kérdés, Botondnak milyen a kapcsolata a válogatottal, számít-e rá a szövetségi kapitány?
„Tavaly volt a válogatott első két meccse, már akkor is beszéltem az edzővel, de nem tudtam hazaérni az edzésekre, valamint a meccsekre, mert akkor még tartott nálunk a szezon. Az idén a Sport Tv-ből is ismert Kovács Sanyi keresett fel, beszéltünk is, hogy hazajövök a lengyelek elleni meccsre, ha kell saját költségemen is, hiszen minden sportoló álma az, hogy hazáját képviselhesse. De június 11-én elszakadt a keresztszalagom, így sajnos nem debütálhattam címeres mezben. A pálya szélén ott voltam, sérülten is próbálok segíteni a csapatnak bármiben, amiben csak tudok.”
Végezetül Botondot további céljairól kérdeztük, lehet-e még ennél magasabb szintre is eljutni? „Feljebb talán már nem lehet, hisz ennél erősebb bajnokság már csak a tengerentúlon van, oda pedig már nincs esélyem kikerülni. Szeretném elérni azt, hogy az első osztályból is annyira ki tudjak tűnni, mint ahogy a másodosztályból sikerült. Ma már elmondhatom, hogy játszhattam 7 ezer ember előtt, egy páratlan atmoszférájú stadionban. Az, hogy ezt éveken keresztül átélhetem, kárpótol minden szenvedésért.”
Az egyik legnagyobb amerikai futball kultusz film a Minden héten háború. Ebben a klasszikusban elhangzó Al Pacino monológ foglalja össze talán legjobban Botond pályafutását és sikerének kulcsát.
„Legyen szó bármilyen harcról, mindig az győz, aki mindent belead. Akár az élete árán is! Ez a futball…!”
