Kepes András nevét – talán nem túlzás a kijelentés – minden kultúrakedvelő kötni tudja valamihez: Desszert, Apropó, Különös történetek és sorolhatnám műsorait, de sokan például – főként a fiatalabbak – kifejezetten a könyvei által ismerték meg. Ma már a tévében nem láthatjuk, ugyanakkor könyveket ír, amit legalább annyira szeret, mint annak idején a televíziózást. Kepes András a könyvhéten dedikálta legújabb regényét, az Istenek és embereket, minket pedig rögtön utána fogadott, hogy kérésünknek eleget téve kisebb hangulatjelentést adjon többek között arról, miért nincs már a képernyőn, miért fontos számára az írás, és egyáltalán hogyan gondol vissza kultikussá vált műsoraira…
Itt vagyunk a könyvfesztiválon, néhány perce még az olvasóinak dedikált. Mit gondol az olvasótáboráról, egyáltalán ki olvas ma Kepes Andrást?
Amikor az első könyveim megjelentek, akkor azt gondoltam, hogy elsősorban azok olvasnak, akik a tévében is láttak, így sokáig azt gondoltam, hogy az olvasótalálkozók közönsége majd hatvan év felettiekből fog állni. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy már fiatalok is jelen vannak, sőt, nem olyan régen egy előadásomon találkoztam egy családdal, jöttek aláírást kérni, és volt köztük egy tizennyolc körüli lány is. Kérdeztem tőle, hogy ugye majd ő is elolvassa a könyvet? Erre rám néztek a szülők és azt mondták, mi kaptuk tőle a könyvet, tehát a lány olvasott tőlem először. Ez hihetetlen nagy élmény, különösen egy olyan embernek, aki reménykedik abban, hogy majd a következő generációk is elolvassák a könyveit. Tehát nehéz belőni, de azt tudom, hogy már felnőtt egy olyan réteg, amely nem a tévéből, hanem sokkal inkább a könyvek kapcsán ismer.
Több, mint tíz éve nincs képernyőn. Most akkor író?
Nehéz eldönteni, én az „író” szót a melléknévi igenévi formájában használom. Aki ír, az író, viszont, ha ez egy rang lenne, akkor nem az én dolgom eldönteni. Most már tíz éve írok és tanítok, azt nem mondhatom, hogy tévés vagyok, nem is szerettem annyira tévésnek lenni.
Gondolom, itt az elnevezésre gondol…
Igen, nehéz, amikor az embernek saját magát kell meghatároznia. Úgyhogy, amikor elmegyek valahova előadást tartani, és kérdezik, hogy mit írjanak a nevemhez, akkor azt mondom nekik, hogy aki eljön az előadásra, az úgyis tudja, ki vagyok, mert feltételezem, ezért jön el.
Miért tűnt el tíz évvel ezelőtt a tévéből?
Magamtól hagytam ott, elég volt. Ez a fajta televíziózás már nem érdekel, nézni sem bírom, nemhogy csinálni. Egy darabig más volt a sorrend, mert még csináltam, de nem néztem. Aztán eljött az idő, hogy mindkettőtől „elköszöntem”, mert rá kellett jönnöm, hogy ez már nem az a fajta kultúra, ami engem érdekel. Filmeket szívesen nézek ma is, de például híreket képtelen vagyok. Hogyha van valami élő sportesemény, esetleg egy kis foci, akkor azt megnézem. De a tévézés mint műfaj, már nem érdekel.
Ha lenne ma olyan felület, ahol esetleg tudna működni, akkor sem menne vissza?
Valószínűleg nem, mert ezt a korszakot már lezártam magamban, jelenleg az írás és a könyvek sokkal jobban érdekelnek. Emellett ott vannak az előadások, amiket tartok, és mindkettőt nagyon élvezem. A televízió arról szólt, hogy az embernek bele kell néznie egy csőbe, és úgy kell csinálnia, mintha valaki más lenne a cső túloldalán. Ez a kamera. Viszont, ha előadást tartok, akár az egyetemen, akár ha hívnak valahová, akkor tudom, hogy miattam jöttek el, míg tévékapcsolgatás közben nem derül ki, hogy csak véletlen kapcsoltak-e oda. Ha előadok, látom a reakciókat, látom a tekinteteket, hallom a nevetésüket, közben pedig tudok változtatni, ha úgy érzem, ez nem az a közönség, amit gondoltam. A tévézés egy más műfaj, amit egyébként főként eleinte nagyon szívesen csináltam. Lehetőséget nyújtott arra, hogy bizonyos dolgokról úgy beszéljek, hogy közben mozgókép is kísérje…
Arra gondol, hogy üzenni akart?
Igen, legalábbis bármit csináltam az életem során – és ma is –, minden arról szólt, hogy érdekel a világ, hogy gondolkodom a világról, és különböző felületeket kerestem ahhoz, hogy ezt másoknak is el tudjam mesélni. Ma a tévé inkább önmagunk mutogatásáról szól. A műsoraimba, például a Desszertben is, olyan embereket hívtam meg, akik iránt érdeklődtem, így természetes, valódi kíváncsiság hajtott. Nem saját magam.
Mindig a háttérbe húzódott, úgy tudom, külön kérte, hogy ahol lehetséges, ott Ön ne látszódjon…
Igen, mert nem én vagyok a lényeg, hanem például az üzenet, bár ez egy furcsa szó. Egy filmes ember mondta, hogy az üzenetet a posta továbbítja, a művészetnek pedig nem az a feladata, hogy üzeneteket küldjön, de erre nincs jobb szó. Az embernek mindig van gondolata, mondanivalója, persze léteznek olyan művek is, ahol nincsen semmi mondanivaló, ezzel sincsen semmi baj, én is jókat szoktam szórakozni olyan vígjátékokon, amelyekben nincsen üzenet. De ha engem valami elkezdett foglalkoztatni, akkor úgy voltam vele, hogy szívesen elmondanám másoknak is. Egyébként minden műsoromnak vagy könyvemnek el tudnám egy mondatban magyarázni a lényegét. Amikor műsorokat készítettem, akkor például az úgynevezett magas kultúra és a tömegek közti kapcsolatot próbáltam kiépíteni. A Világfalunál a különböző kultúrák közti hídépítést szerettem volna „bemutatni”.
És a legutóbbi regényének, az Istenek és embereknek mi lenne a fő üzenete? Miről szól?
A hagyományos értékrend, illetve a hatalomvágy és kapzsiság miatt eltorzult általános értékrend közti feszültségről szól.
A cselekmény lényegében három pár történetéből körvonalazódik, „közvetetten” hat embert ismerhetünk meg közelebbről. Tudna választani karaktert, amelyikhez a legközelebb érzi magát?
A férfiak közül elsősorban Benedek az, aki a lelkemhez közel áll, illetve van szó egy nagymamáról is, akivel ugyan nem találkozunk, de sokat megtudunk róla: az a fajta szeretetteljes bölcsesség és humor, megértés és irónia, mindemellett pedig nagyfokú elfogadás van benne, amit muszáj kiemelnem. Valójában mindegyik karakterben benne vagyok egy kicsit, hiszen ha az emberben felmerül valamilyen kérdés, akkor igyekszik különböző oldalakról megvizsgálni. A saját magammal való belső vitáimat is próbáltam kivetíteni ezekre a karakterekre.
Egyfajta terápia jelleggel?
Abszolút. Ezért is tudom ajánlani mindenkinek az írást; az ember sok dologról gondolja, hogy tudja, éppen ezért nem is gondolja tovább, nem foglalkozik vele. Én már régóta nem gondolom, hogy tudom, mert tisztában vagyok azzal, hogy még az ellenkezője is kiderülhet, hogyha rendesen végiggondolom és leírom. Egyik egyetemi professzorom, Király István mondta, hogy „Tanuljunk meg önmagunk ellen cédulázni!” Ez azt jelenti, hogy a saját gondolatainknak a visszáját is meg kell találnunk; akárcsak az ördög ügyvédje szerepben. Tehát az írás rákényszerít arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Egyébként ez a tanításnál, illetve az előadásoknál is jelen van, amúgy is nagyon rákészülős tanár vagyok. Előfordul akár olyan is, hogy előadásról előadásra változtatok valamin.
Feltűnt, hogy Ön akármibe kezd, az biztos, hogy működik. Nemrég például Krizsó Szilvia műsorában volt vendég, és a műsor vége felé – sokunk meglepetésére – elénekelt egy dalt, ráadásul saját magát kísérte gitáron. Tudtuk, hogy ott sem fog hibázni.
Próbálom jól csinálni a dolgokat, az más kérdés, hogy sikerül-e vagy sem. Egyébként nagyon nehezen vett rá a Szilvi, hogy gitározzak…
Pedig jól tette!
Igen, volt sikere, gondoltam is rá, hogy új pálya nyílhat előttem… Otthon szoktam a feleségemet elvarázsolni, amikor úgy érzem, hogy húsz év után már nem annyira szerelmes belém.
Előfordult, hogy valamibe belekezdett volna, de esetlennek bizonyult?
Átmenetileg voltak ilyenek, a televíziózásban például előfordultak hullámvölgyek. Amikor az állami tévétől átcsábítottak a kereskedelmi tévéhez, akkor próbálkoztam show jellegű műsorokkal, mert akkor arra volt igény. De rá kellett jönnöm, hogy valami nem megy.
Nem volt önazonos?
Nem. Olyat pedig nem tudok csinálni, amihez semmi közöm nincsen. Akkor az egy komoly válságot jelentett az életemben, beteg is lettem, ekkor elhatároztam, hogy innentől kezdve nem csinálok semmi olyat, ami nem én vagyok. Azóta ebből nem lehet kimozdítani se pénzzel, se dicsérettel, semmivel.
Nemrég azt nyilatkozta, hogyha az egyetemista tanítványainak ugyanolyan az értékrendjük, mint Önnek, akkor nehéz dolguk lesz a médiában. Milyen az Ön értékrendje?
Amikor megkérdezték Deák Ferencet, hogy milyennek kellene lennie a sajtótörvénynek, akkor azt mondta: „Hazudni márpedig nem szabad”. Én még most is itt tartok: a tények tények. Nincsenek, nem lehetnek áligazságok, vagy alternatív igazságok, mert ezek súlyosan eltorzítják az emberek értékrendjét. Ha lehetnek alternatívái az igazságnak, akkor ott rég nincsen igazság. A becsület, a tisztelet, a másik elfogadása, a nyitottság is fontos, bár tudom, hogy ma ezeken sokan nevetnének; a múltkor mondták nekem, hogy régen volt az, amikor így gondolkodtak az emberek. Azért mondtam ezt a diákokról, mert úgy gondolom, hogy akik ma a felsoroltakat képviselik, azok a mainstream médiában nem nagyon fognak tudni labdába rúgni, mert propagandával, áligazságokkal, és hazugságokkal fognak találkozni, mindezt pedig rezzenéstelen arcok kísérik. De a tanításban vannak olyan örökkévaló alapismeretek, amiket át kell adni, lehet, hogy mi vagyunk az utolsó generáció, aki átadhatja, de ha az alapismeretek megfogannak az új generációban, akkor létrejön egyfajta titkos láncolat, amiről mit sem sejt majd a hatalom. Fogékonyság pedig van rá, a fiatalok nincsenek elrontva, én azt látom, hogy természetes és őszinte érdeklődéssel vannak a világ felé. Nem szeretek például a saját korosztályommal beszélgetni, mert el vannak keseredve. Én pedig fiatal vagyok, és nem vagyok megkeseredve, vagy bolond vagyok, ez majd kiderül…
Soha nem sértődött meg riportalanya, amikor a dokumentumfilmjeiben őszintén szembesítette őket, olykor akár elszomorító dolgokról az életük kapcsán?
Ha én beszélgetek valakivel, akkor annak elmondom a véleményemet, nem szoktak megsértődni. Egyszer egy kollégám is megjegyezte, hogy milyen furcsa, bármilyen kemény dolgot mondok, nem sértődnek meg. Szerintem azért, mert érzik és remélem tudják, hogy őszintén mondom, semmiképpen sem azért, hogy megsértsek bárkit is. Nem akartam soha senkit megbántani vagy megalázni, felnőtt emberek vagyunk, felnőtt emberek módjára beszélgettünk. Emellett én is elfogadom, hogyha kapok valamit, nem szoktam megsértődni, hanem elgondolkozom rajta.
Ki tud emelni valamilyen történetet, akár korszakot, amikor kifejezetten sokat tanult műsoraiból, alanyaitól?
Minden történetből tanulhat az ember, illetve itt is a továbbgondolás a lényeg. Például több olyan családdal is készítettem műsort, akik a világból való kivonulás valamely formájával próbálkoztak meg. Volt egy család, akik jurtában éltek, patakban mosakodtak… és lévén, hogy valahol mindig is magányos farkas voltam – aki részt vesz a dolgokban, bárkivel elbeszélget, mindenhez tud jó képet vágni, de azt a burkot, ami a lelke mélyén van, nem szívesen mutatja meg –, szóval, engem is elkezdett foglalkoztatni ez a „kivonulás”. Ugyanakkor én azt vontam le ezekből a történetekből, hogy amellett, hogy sok pozitív eleme van, az ember nem arra való, hogy kísérletezzenek rajta. Az együttélés formáit több ezer éve próbáljuk kikísérletezni, mindig kitalálnak egy újabb megoldást, ezek lehetnek akár ideológiák, ez lehet a szocializmus, vagy a nemzeti szocializmus, mind kudarcot vallottak.
Ma kivel ülne le szívesen beszélgetni?
Buñuellel és Borgesszel. Valóban sajnáltam, hogy ők kimaradtak. Sok mindenkit elértem, őket nem sikerült. Ezért érdemes riporternek, újságírónak menni: hogyha odamentem volna García Márquezhez, hogy hé, nagyon szeretem a könyveidet, leülünk beszélgetni?, nyilván elzavart volna. Így sem volt könnyű kisajtolni belőle egy interjút. Vagy Woody Allenből. Ezek tényleg hatalmas élmények voltak…
A kiemelt képek Feigl Zsófia fotói.
