Új lemezével érkezik Szombathelyre a Kaukázus zenekar. A Végállomás Klubban Janó és csapata a KpOp című új albumot mutatja be február 2-án este. Ez alkalomból beszélgettünk vele múltról, jelenről, lelki és fizikai utazásokról és persze a jövőről is.
Egy bejegyzésben azt írod, hogy a Kaukázus újjáalakulásáról sok mindenki fog kérdezni még, de nem biztos, hogy tudsz kielégítő választ adni. Így én sem hagyhatom ki: ennyi idő elteltével letisztult már benned a válasz?
Tavaly, 2018 szilveszterén egymás után játszottunk a Bérczesi Robival, és a barátnőmmel együtt végül a Robinál kötöttünk ki éjjel. Csak hárman voltunk, nem vágytunk pörgésre: beszélgettünk, Robi eljátszotta az akkor még titkos új hiperlemezt, én meg kicsit panaszkodtam, hogy nem tudok előre jutni, pedig tele vagyok ötletekkel-dalokkal… És akkor Robi rákérdezett, hogy „Miért nem Kaukázus?”. Hebegtem, hogy így meg úgy, de végül is beültette a bogarat a fülembe. Miért kerülőutakon haladok? Úgyhogy pár hét múlva írtam a régi társaságnak, hogy én bizony ezt folytatni szeretném, de másokkal. Innentől felgyorsultak az események, jöttek a dalok régről, mindenféle merevlemezekről, és nyár elejére nagyjából összeállt az új lemez anyaga. Olyan értelemben tisztul a kép, hogy orrba vágott a „csinálni kell” effektus. Egyből nem jön össze, de csinálni kell, bénábban, újból elkezdeni, de még mindig jobb, mintha nem lenne semmi.
2010-ben befejeztétek, 2013-ban újra elindultatok, most pedig eltűntél két évre. Nem féltél attól, hogy ez az újabb nagy szünet megint veszélyes lesz a zenekar fennmaradása szempontjából?
De. Ez egy viharos évtized, és még nincs vége. Pimasz kiscsikóként keveredtem bele, mindenkinek jól beszóltam anno. Naná, hogy kicsit vákuumba kerültem. Az életem is fordult egyet… Nagyon durván belecsapódtam egy más összetételű gondolkodásmódba. Kicsit újra kell tanulnom a szavakat és feltölteni tartalommal a múltamból hozott vázat. Sosem akartam zenész lenni, funkciójában az lettem, de nagyon vigyázok arra, hogy ne süppedjek el ebben örökre. Én még mindig kifejezési módnak tartom e műfajt, még ha most éppen én sem nagyon tudom, hogy mit is akarok kifejezni, de csinálni kell, a helyzet majd meg fogja hozni a válaszokat.
Teljesen más lett a felállás, rajtad kívül minden tag kicserélődött. Hogy érzed, tud az a zenekar lenni, mint az első „verzió”? Vagy nem is szeretnéd, hogy ugyanaz legyen?
Minden más lett, nem érdemes összehasonlítani. Én fejben már nagyot ugrottam, és tudom, hogy mi lenne a jó, és már azt is tudjuk, hogy ehhez mit kell tenni, milyen technikát kell venni. Kilométerekre vagyunk még attól, amit szeretnénk. Én, mint KHJ nem nagyon fogok tudni kivetkőzni magamból; van ez a dalszerző karakterem, akusztikus vagy basszusgitár, netán zongora, tök mindegy! nyilván minden ugyanaz, csak másképp.
Hogy alakult ki a jelenlegi felállás? Jól kijöttök?
Jól kijövünk. Nagy ismerkedési sztori nincs, az élet évek óta sodort minket ebbe az irányba. Én féltem nagyon, hogy menni fog-e. Nagyon fincsi osztálykirándulás-feeling van a buszban, ami felszabadító, nagyon kis toleráns, empatikus csapat jött össze, felesleges rockandroll-huszárkodás nem nagyon van, mindenkinek van családja, szóval egy fokkal érettebb a dolog, a bulihangulat pedig maradt. Bár én töredéknyi alkoholt vagy ilyesmit tolok, mint anno, furcsa is, hogy csak ennyi az egész. Régen is ennyi volt, vagy csak én képzeltem hozzá többet?
Ahogy hallgatom az új lemez számait, azért azt érezni, hogy a rendszer- és társadalomkritikus hang cseppet sem változott. Az utóbbi időszak egy ilyen zenekarnak igazi ihletforrás lehet. Hogy viszonyultok a mai magyar helyzethez? Lesznek belőle dalok?
Hát kösz… Talán ez is bizonyítja, hogy nálam ez nem szerep, hanem ez jön. Én nem tudok alkalmazott művészetet alkotni, próbáltam reklámszöveget írni, de nevetségesnek tartottam, hogy tényleg egy vállalat belső kommunikációjának plakátjaira írjak szöveget? Amit kitaláltam, az megkapta a „túl művészi”, „egyszerű embereknek szóljon” kritikákat, úgyhogy hagytam a fenébe. Sajnos vagy nem sajnos, egyre inkább látok! Látom, hogy mi van, mi van mögötte, ebből nyilván egy filozofikusabb rock and roll következik. Bár én nem vagyok szemüveges, azért sikerült elolvasnom jó néhány könyvet is. Kétségbe vagyok esve, merre megyünk tovább. De ez a kétségbeesés egy rossz, értelmiségi szerep, úgyhogy keresek valami mást majd, megígérem… Merthogy értelmiségi nem vagyok, diplomám egyelőre nincs.
Még mindig szerepet vállalsz a politikában, vagy a 2014-es országgyűlési választás óta nem tervezed aktivizálni magad?
Egy kisebb pilisi falunak szívesen lennék a polgármestere, ha adnak szolgálati lakást. Viccet félretéve, nincs nekem helyem ebben a mocsárban, kettéharapnak reggelire. Nem is értem, mit gondoltam anno, szóval ez a baloldali új alternatíva meg ilyen-olyan zöld gondolatok, amikkel én indultam, mára érdektelenségbe fulladt. Minden összekeveredett mindennel, jobb ebből nekem kimaradni. Zenélek, megfogalmazok dalokon keresztül érzéseket, talán mások is érzik így, univerzális dolgokba próbálok kapaszkodni és nem beszopni a lottót.
Egy évig a Petőfi Rádió Talpra Magyar műsorvezetője voltál. Érdekelt korábban is a rádiózás? Tervezel visszatérni, ha nem is a Petőfihez, de esetleg más csatornákhoz?
Szerintem nekem sajátot kéne csinálni, mert nincs olyan befektető, aki vállalna engem. Betanított médiamunkás nem tudok lenni, a Petőfi Rádióban is voltak kellemetlen pillanatok, de megtanultam, hogy a rádiózáshoz még vastagabb bőr kell. Én tolakodni nem szeretnék, nem fogok ármánykodni, hogy bekerüljek ide vagy oda, de az igaz, hogy nagyon szívesen lennék egy jóindulatú, jó ízlésű médiakommandó-csapat tagja!
Mikor döntötted el, hogy egyszer csak fogod magad és elindulsz Ázsiába zarándokútra?
Pontosan 2013 januárjában álltak össze a csillagok. Hihetetlennek tűnt egy csomó minden, ami miatt eljutottam ahhoz az emberhez, aki kivitt, de mára ezt teljesen természetesnek érzem.
Milyen élmény volt, hol jártál?
Négyszer megjártam az Észak-India és Nepál buddhista zarándokutat. Készítettem róla egy kisfilmet, amit Xenophobia címen feltettem a csatornámra. Élményekről talán elég annyi, hogy azt tudom mondani, amit anno Julianus barát, aki a tatárok hírét hozta IV. Bélának: „Hát szerintem Európának nagyon-nagyon fel kell kötnie a gatyáját”. India nagyon durván robban népességben, technikában, nyelvtudásban, effektíve mindenben. Olyan számok, annyi ember, olyan modern technika, olyan sok ezer éves történelem, olyan alázat a másik kultúrája, istenei iránt, akkora területen, hogy megértem azokat, akik ezt nem hajlandók felfogni és inkább még mindig a pálinkásüvegbe, a gémeskútba, Trianonba, meg a Jóisten tudja még milyen pótcselekvésekbe kapaszkodnak.
Segített az inspirálódásban?
Igen, egy zarándokút sok mindenre jó. Effektíve zenei értelemben is, de nem azért mentem oda. Tudtam én, de ennyire nem, hogy mennyire eltörpülhetek én, mint magyar legényke Ázsiában, ahol mindenből kifordultam, amiben eddig szocializálódtam, amiket eszem, amiben hittem, amit olvastam, amit tanultam. Egy egészen más valóság jött velem szembe. Szóval, elnézést, de a világ nem olyan, mint a híradókban, és a világnak nem mi, főleg nem én vagyok a közepe. Furcsa, mert az előadóművészet meg pont egy durva magamutogatásról szól… Na ez nem fér nekem össze! Én szívesen írogatok, énekelek, de a mámoros show-k, meg a fesztiválok, meg az egész rock műfaj, megmondom őszintén, nem hiányzik. Jelenleg ebben vagyok, és próbálom tenni a dolgom, mert fényévekre vagyunk még, és az én kis belemakogásom is segíthet a dolgon. Merthogy súlyos segítségre szorulunk. Be kell engedni az infót a fejekbe.
Abban volt szerepe, hogy újra nagyszínpadra vágyj és ne egyszálgitáros chillesebb estékre?
Végül is igen. Rávilágított a távollét, hogy csinálni kell a dolgomat még akkor is, ha éppen nincs kedvem, vagy éppen nagyobb fokú agymenésre lenne szükségem. Csinálni, folytatni kell az utat, és megbecsülni adott esetben minden felém nyúló kezet vagy szempárt. Nem leszek Laár András vagy Pajor Tamás, viszont nagyon leszek Kardos-Horváth János!
2006-ban az Amerika nem hazudik című album elég magasra tette a lécet, mit gondolsz a decemberben megjelent KpOp lemezetekről? Elégedett vagy vele?
Nem. Majd alakul. Ennek a lemeznek végre én voltam producere, és ez nem csak a májamat növeszti, hanem a visszajelzések alapján végre megszülettem, felnőttem a feladathoz, merthogy jó lett. Nem nagy feladat ez, de van, akinek sokat jelent.
Szombathely a hatodik állomása a lemezbemutató-országjáró turnétoknak. Hogy fogadták eddig az emberek? Megvan még a régi közönség?
Nincs, hát rengetegen elvándoroltak. Én a gyerekeim miatt maradtam itt és kalandvágyból is, örülök, hogy így alakult. Nagyon szuper hangulat volt eddig a turnén, amihez minden támogatást köszönünk! De azért érződik még, hogy a közönséggel ízlelgetjük egymást… Nekem még nincs meg a megfelelő erősítőm, ez kicsit nyomaszt, de mindig csak a koncert végén veszem észre, hogy vége. Sokkal finomabb lett a muzsikánk az előző meg a mostani dobosok stílusa miatt, ezt egyelőre szokni kell mindenkinek. Nagyon-nagyon köszönöm a bizalmat, amit kap még mindig ez az egész ügy. Ide-oda sodor és mardos az élet, a biztosítók, a behajtók, a szervezések, a sok minden hülyeség, de még ezeken is átsejlik valami kötődés a Kaukázus és ő feléjük. Én nagyon sokat és talán túl korán kaptam a közönségtől, amit elherdáltam. Hát akkor jelentkezem, a tékozló fiú visszatér, lehet levágni a bárányt.
Melyik fesztiválokon léptek fel idén? Szeretnél újra, jobban berobbanni a vérkeringésbe?
Az AlteRába Fesztivál volt az első, aki „megvette” a produkciót. Ez jólesett. Úgyhogy mást nem is mondok…
Kell tartania a rajongóknak attól, hogy újra el fogsz tűnni a jövőben?
Hát, ha sikerül megkapaszkodni, akkor boldogan maradok és prüntyögök. Nagyon sokkal tartozom a magyar nemzetnek. Végül is, ha úgy nézzük, itt tanultam, itt ettem, itt fektetett belém jó sokat az állam, itt lettem az, aki vagyok, három okos gyermekem már van, szívesen vállalok még hármat, de ahhoz még nagyon sokat kell dolgoznom, koncerteznem…
A kiemelt kép Lutor Katalin fotója
