Napjainkban körülbelül 1,3 milliárd katolikus él a világon. A Facebook napi felhasználóinak száma körülbelül 1,5 milliárd fő.
Nyugodtan kijelenthetjük, manapság nem az kerül több erőfeszítésbe, ha kapcsolatba akarunk lépni valakivel, hanem az, ha egy kicsit egyedül akarunk lenni. Úgy értem, tényleg egyedül. Kérdés, mennyire van még igény az egyedüllétre, ha csak egy kattintásba kerül, és barátaink, hozzátartozóink máris körbevesznek bennünket. Ugyan az elmúlt években számos féle és fajta közösségi oldal bontott virágot az internet mezején, a Facebook uralkodó szerepéhez kétség sem fér. Indulásakor struktúrája egyedülálló, sikere pedig mindent elsöprő volt. Aligha meglepő hát, hogy hat évvel az oldal létrejötte után film készült a megszületés körülményeiről. David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja) személye a rendezői székben viszont már sokkal inkább az.
Ugyan a cselekmény idején még csak kezdő informatikus, főszereplőnket, Mark Zuckerberget (Jessie Eisenberg) valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. A Harvard Egyetem hallgatójaként egy óriási lehetőségekkel rendelkező ötleten kezd el dolgozni. Azonban a siker útja rögös és ellenségek szegélyezik. Annak ellenére, hogy a film helyenként bevallottan eltér a valóságtól, egyik legnagyobb erőssége mégis a rendkívül realisztikus atmoszféra megteremtése. Kevés életrajzi dráma büszkélkedhet azzal, hogy megidézi egy dokumentumfilm valóságosságát, de mellette érdekfeszítő és szórakoztató is marad. Ez nagyban köszönhető Aaron Sorkin fogatókönyvírónak és a szépen megkonstruált cselekménynek. A Social Network – A közösségi háló esetében ráadásul a Fincher-re jellemző stílusjegyek is jó néhányszor visszaköszönnek. Így lesz egy diákcsínyből feszült akciójelenet, egy hétköznapi beszélgetés pedig baljós, krimit idéző szcénává avanzsál. Ilyenkor a legszembetűnőbb a – film egésze alatt remek – vágás szerepe.
A film másik nagy erőssége életrajzi drámához híven a színészi játék. Annak ellenére, hogy egy érdekes és elég aktuális témáról van szó, Fincher egyetlen igazi színészóriást sem szerződtetett. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez csak a film előnyére vált, a színészek nem vonták el a figyelmet karaktereikről. Sőt, mindenki egészen kiválót alakít, beleértve a kissé meglepő választás Justin Timberlake-et és külön kiemelve a főszereplő Eisenberget (akinek OCD-s voltából fakadóan extra nehézséget jelentett Zuckerberg eljátszása).
A Social Network esetében tehát minden adott volt ahhoz, hogy sikerfilm legyen, elvégre egy olyan alkotásról beszélünk, amilyet tipikusan az Oscar-gálára szánnak. Ugyan a legjobb film kategóriájában nem tudott győzedelmeskedni, az öt jelölés (legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb hangkeverés) és három díj (legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb vágás, legjobb eredeti filmzene) így is szép eredmény. Ám az, hogy a film óriási kritikai sikert ért el, még nem ad kizárólagos magyarázatot arra, miért ez Quentin Tarantino kedvenc filmje az elmúlt évtizedből.
Sőt, kifejezetten meglepő – számomra legalábbis –, hogy egy tíz évet átfogó, rendkívül erős mezőnyből pont ezt választotta a rendező. Persze, ha jobban belegondolunk, több tényező is van, ami miatt a film könnyen belophatta magát Tarantino szívébe. A The Guardian cikke alapján (akiknél a Social Network az évtized ötvennegyedik legjobb filmje lett) Tarantino külön kiemelte – híven önmagához – a remek forgatókönyvet és a párbeszédeket. Mint mondta, Aaron Sorkin-t a legnagyobb aktív dialógusírónak tartja. A jól eltalált casting szintén fontos szempont lehet Tarantino szemében – lévén az ő filmjeinek is alapköve –, a Social Network pedig ilyen téren is remekül teljesít. Az előbbi két tényezőn kívül még a vágás az, amit mindenképp érdemes kiemelni, amely Tarantino filmjeinél is kulcsfontosságú a megfelelő hatás elérésében. Fincher filmjének esetében szintén nagy szerep jut a vágásnak a cselekmény lefolyásának ábrázolásában.
Ha megengedhetek egy kicsit személyesebb zárógondolatot, Tarantino választása számomra az évtized egyik nagy meglepetése. A Social Network-öt övező – véleményem szerint túlzott – elragadtatás pedig a másik. A fentebb leírtak alapján persze mindenképp egy átlagon felüli alkotásról van szó, ám számomra mégis olyan, mintha a film egy korszakalkotó melódia lehetőségét rejtené magában, mégis csak néhány akkordot játszana a mesteri kottából. Azt persze nem érdemes feledni, hogy Tarantino kevés dolgot szeret jobban, mint meglepni és megbotránkoztatni.
