Mielőtt megnéznénk Lars von Trier legújabb filmjét, egy régebbi darabját poroltuk le. Vigyázat, erős lesz!
Lars von Trier nem egy népszerű rendező, vagy fogalmazhatnánk úgy is, eléggé megosztó. Nézőinek érdeklődését rendhagyó témáival, sokkoló és lebilincselő képsoraival vívta ki az évek alatt. A bűn lélektana óta hosszú utat járt be, jelen alanyunkat megelőző két filmje pedig (az Antikrisztus és a Melankólia) valósággal letaglózta a nézőket. Ám az általa elnevezett „Depresszió trilógia” jelen filmünkkel záróakkordjához érkezett, és a két, már említett művel együtt megpróbáljuk felfedezni a kohéziót az alkotások között és külön is vizsgálat alá helyezzük azt.
A nimfomániás nem árul zsákbamacskát, pontosan olyan „élményt” nyújt, amit az előzetes kínál: erőszakot, féktelenséget és végtelen szexjeleneteket. A film rendelkezik egy bővített, „vágatlan” verzióval is, de a mozis verzió is tartogat bőven elég polgárpukkasztást a maga 117 és 124 percével.
A film lényegében egy pornófilm, cselekménnyel megtűzdelve. A kezdőképsorok egy földön fekvő nőt ábrázolnak, akit rendesen helybenhagytak. Arra halad Saligman (Stellan Skarsgard), a bölcsész, aki megsajnálja és hazaviszi a hölgyet. Később kiderül, hogy Joe-nak (Charlotte Gainsbourg) hívják, aki szexfüggőségben „szenved”, tehát nimfomániás, és emiatt rossz embernek hiszi magát. Hogy erről meggyőzze beszélgetőpartnerét, elmeséli az élete történetét fejezetekre bontva, a gyermekkortól kezdve egészen addig a pillanatig míg Saligman rátalált. A történetet a visszaemlékezésből ismerjük meg, melyet maga Joe mond el. A mesélés közben, a könnyebb interpretáció érdekében, a férfi lefordítja a saját rendszerére az elhangzottakat (mivel később kiderül, hogy „nem egy nyelvet beszélnek”). Az első rész hihetetlen feszülten indul, ez egyrészt a kiváló dalválasztásnak (hallhatunk egy erős Rammstein dalt is), másrészt pedig a már megszokott kameramunkának köszönhető. A cselekmény igen erős kezdőlökés után sem laposodik el, csupán a fizikális történetvezetés lélektani tragédiába csap át. Cenzúrázatlanul levezeti egy fiatal lány útját (akit Stacy Martin játszik) egészen addig a pillanatig, mikor a szex többé nem vált ki belőle érzéseket.
Az első rész is rengeteg pornográf tartalommal operál. Az ilyesfajta eszközök nem idegenek a rendezőtől, de mindig volt egy művészeti késztetése a naturalista ábrázolásnak, legyen az egy hatalmas lelki trauma (Antikrisztus) feldolgozása, vagy egy erős hangulat és érzés átadása (Melankólia). Általában a cselekményesség mindig átvált szimbolikus jelentőségre mindegyik film esetében és a lezárásnál már soha nem rágja a szánkba a történetet (általános megítélés szerint is feláldozza a cselekményt a művészi érték közlésének oltárán). Érdekes, ha valaki azt mondja: „nekem az XY film Lars von Triertől tetszett”. Az élmény ugyanis, amelyet a filmek átadnak (főleg az említett trilógia), az nem tetszhet. Az alkotások célja a sokkolás, vagy egy szélsőséges érzelem kiváltása, ezért nem lehet közömbösen viszonyulni hozzájuk.
A második rész sok tekintetben megpróbál az első fölé kerekedni. Minden sokkal brutálisabb, nyersebb, vadabb. Nehéz volt követni a szálakat, a végkifejlet rejtelmes maradt, de a koncepcióval a rendező/író nem tudta ezeket megfelelően összehangolni, így az egész nem fut ki sehova. Persze, tudja jól a néző, hogy mit kellene érezni a stáblista alatt, de a film lezárása és annak fantáziátlansága ezt nem teszi lehetővé. Az egész alkotásban, mint egy idegen test, úgy különül el az a pár kulcsfontosságú jelenet. Ennek fényében, ha az első nem is, de a második rész minimum öncélúnak és eltúlzottnak tekinthető.
Színészek szempontjából nehéz ítéletet mondani a film felett, hiszen rettentő áldozatos munkával tudták eljátszani a szerepüket. Nem tudom, hogy a jeleneteknél használtak-e dublőrt vagy sem, de nem tudom elképzelni, hogy Stacy Martin hogy vállalhatta el egyáltalán ezt a szerepet. Másik főszereplők, Charlotte Gainsbourg és Stellan Skarsgard még nem is kerültek annyi kompromittáló helyzetbe, mint a fiatal hölgy, de ők is meglepő merészséggel vágtak bele a filmbe. Charlotte már-már a rendező múzsájának számít, hisz a trilógia minden darabjában szerepel, kettőben főszerepet kapott. Az alkotásban fontos szerepet kapott Shia LaBeouf, aki otthon készített szexfelvételekkel házalt a rendezőnél a szerep kedvéért, továbbá Willem Dafoe is.
A film minden képkocája tartalmaz utalásokat. Ez legtöbbször társadalom- illetve valláskritikában nyilvánul meg, de irodalmiakat is felfedezhetünk. Ez konkrétan két novellára utal, melyek Edgar Allan Poe tollából származnak (akinek haláláról szó is esik a filmben). Ez a két novella Az ovális arckép (festmény a házban) és egy Saligman által felolvasott rész Az Usher-ház vége című művéből (ami az író megőrüléséről szól). Ezek a kikacsintások mind hozzájárulnak a film lehetséges értelmezéséhez, így művészeti szempontból is igen sokrétűnek tekinthető A nimfomániás.
Az Antikrisztussal teljes mértékben szinkronban van a film (annak mindkét főszerepet játszó színésze szerepel ebben is), mind mondanivaló, mind filmesztétikai szempontból. Sőt, egy jelenet, zenével és mindennel együtt a 2009-es művét idézi. A Melankóliával más a helyzet, azt az előbb említett filmmel is nehéz összevetni, nemhogy a jelen alanyunkkal. A Melankólia egy erős érzést és életszemléletet képvisel és próbál átadni (mely végeredményben nem kifejezetten negatív érzést kelt a nézőben), és a szimbolikus ábrázolásra helyezi a hangsúlyt, míg a másik kettő egy olyan dolgot mutat, amely nagyon messze áll az emberektől, és ezt kivételes brutalitással teszi.
A nimfomániás egy nehezen befogadható, megdöbbentő film, nagyon erős idegzetűek számára; sajnos érdekes koncepcióból egy csúfos befejezést tudott produkálni.
Ha bővebben szeretnél olvasni az Antikriszusról, az alábbi linken elérheted a róla szóló kritikát:
A rendező legújabb filmje, A ház, amit Jack épített november 29-i premierrel jelenleg is fut a mozikban.
