A Pixar animációs filmjei mindig is híresek voltak arról, hogy nemcsak a gyerekek szórakoztak rajta jól, hanem az őket elkísérő szülőknek is elrejtettek rengeteg kikacsintást. A Toy Story két évtizedes története során azonban a célközönség egyértelműen áttolódott a közben felnővő generációra, így ezúttal inkább a gyerekeknek lehet olyan érzése, hogy néha ők is kapnak pár elejtett utalást, poént vagy történeti elemet.
Huszonnégy év telt el az első Toy Story óta, ami óriási innovációnak számított a számítógépes animációs filmek világában. Azóta persze sok minden történt az emberek háta mögött életre kelő játékokkal, főleg miután a kilenc évvel ezelőtti harmadik epizódban a történet idejét a valóság idejéhez igazították és Andy, a játékok első gazdája, felnőtt. A történet most nem követi a valós időt, és csupán röviddel játszódik a legutóbbi lezárás után, amiben a játékok új gazdát kaptak Bonnie személyében.
Bonnie egy óvodás kislány, akinek gyerekszobája teljesen más, mint régen Andyé volt, ez pedig legfőképp Woodyt, a cowboy bábut érinti rosszul. Amikor Bonnie iskolai előkészítőbe kell menjen, Woody újra hasznosnak érezheti magát és felidézi, mikor Andynek segíthetett a beilleszkedésben. Segítségével Bonnie elkészíti a kis Villit, egy műanyag villát üvegszemekkel, gyurmaszájjal és különböző házi készítésű testrészekkel. Villi lesz Bonnie új kedvence, aki azonban láthatóan egzisztenciális krízisben szenved, és a szemétben akarja végezni, hiszen ő nem valódi játék. Woody és Buzz az intergalaktikus fenegyerek, valamint a többi ismerős játék egy hétvégi utazás során tesz meg mindent, hogy ne hagyja elveszni a kis villa-játékot.
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a rajongók nagy félelme nem igazolódott be. A harmadik rész szívbe markoló lezárása után sokan azt hitték, hogy ez egy felesleges bőrlehúzás lesz. Tévedés, a Toy Story 4 nem csak indokolt volt, de érvényes tétje is van. Bár nincs időugrás, az eltelt valós időre és a Toy Story-n felnövekvő generációk félelmeire hibátlanul játszik rá a cselekmény, ami ráadásul nagyon összetett. A Toy Story történetének legjobb mellékszereplői sorakoznak fel most a kibontakozás során, és mindegyikük teljesen átélhető és egyedi motivációval rendelkezik, amit a készítők dinamikus párbeszédek során adnak át a közönségnek. Míg az előző rész antagonistája azért volt zseniális, mert az utolsó pillanatban sem hagytak neki megváltás-lehetőséget, az idei filmé azért csodálatos, mert nincs is rá szüksége. Ezúttal az antagonista ugyanis nem a szereplők között keresendő, hanem az ideák szintjén.
A Toy Story átívelő története az elmúlásról szól. A felnőtté válásról, ami a gyermekkor elmúlása. A barátságok elmúlásáról és újak születéséről. A harmadik rész pedig Andy történeti ívét ennek fényében koronázta meg, azonban a játékok valójában csak most kaptak méltó lezárást. Bonnie szobája egy korszakváltást szimbolizál, az utazás pedig, mint oly sokszor az irodalomban, egy belső fejlődést. A játékok egy vidámpark zűrzavarában és egy régiségbolt különös világában szembesülnek saját démonaikkal, az elmúlással, valamint számtalan elvesztett játékkal. Ennek során pedig elképesztő, ahogyan a játékok saját drámái sajátos szókincsekben és saját fogalmi rendszerekben képződnek le. Woody például leírja Buzznak a belső hangot mint lelkiismeretet, mire az űrkadét megszállottan elkezdi hallgatni és tanácsként értelmezni a gombnyomásra előre betáplált hangsávjait, mint amilyen az ikonikus „a végtelenbe és tovább” sor is volt.
A történet valódi antagonistája a félelem és a szorongás, amit a változások idéznek a játékokban, csak úgy, mint bennünk. Ahogyan pedig ez a szereplők történeteiben lecsapódik, abból szinte mindenki találhat magának azonosulási felületet. A kisgyermekeknek ott van Bonnie életének változása, aki óvodából iskolába kell, hogy menjen. A fiatal felnőtteknek Woody drámája, aki észre sem veszi, hogy az önállósodás kiút lehet, és folyamatosan visszavágyik Andy gyermekkorába. Van emellett érzelmi dráma, a magány, az elrontottság és a szerethetetlenség érzésének megjelenítésével. Vannak csalódások, mint például egy motoros bábué, akit gazdája azért dobott ki, mert nem tudott akkorát ugrani, mint a reklámban. Illetve ott van Villi, aki a depresszió és a szorongásos tünetek teljes garmadáját vonultatja fel, ráadásul szemetesbe vágyása nem is olyan nagyon burkolt utalás a szuicid hajlamokra. Azonban a történetszálak feloldása is legalább annyira erőteljes, mint a felvázolt problémák, hiszen adott pontokon mindenkinek fény derül a torzítására és fogalmi zavarára.
Villi egy beszélgetés során úgy érti meg Bonnie érte érzett ragaszkodását, hogy behelyettesíti a magát saját viszonyrendszerében a szemetes képére, ami számára egy meleg, biztonságot nyújtó otthon. Ez egy kulcstétele a filmnek, ugyanis később ez minden karakterre rávetíthető. Aki elsőre gonosznak, vagy ártó szándékúnak tűnik, az valójában csak motivált arra, hogy megtalálja a saját biztonságos közegét ebben a fenyegető világban, ahol játékokat kidobnak, vagy azok maguktól elvesznek, vagy éppen nem akarnak játékok lenni. Emellett persze kiderül az is, hogy valójában a változás maga az, amit ha megfelelően átkereteznek (értsd: új kontextusban értelmeznek), az önmagában veszélytelenné válik.
Legyünk idősek, felnőttek, gyerekek vagy e korok határán álló emberek – mind szorongunk a változástól és a potenciális káosztól, amit egy új, ismeretlen helyzet kelthet. Woody és a játékok története azonban rámutat, hogy nincs mitől félni, hiszen minden csak perspektíva és elegendő tapasztalat kérdése. Bár a világ néha átláthatatlanul bonyolult, valójában mindannyian ugyanazt keressük a magunk módján, a magunk fogalmaival, még ha néha elcsúszik a kommunikációnk egymás mellett. Mindannyian küzdünk és törekszünk, hogy kapcsolatok és motivációk révén értelmet csempésszünk a káoszba. Még a játékaink is.
Kiemelt kép: vanityfair.com
