Február egyik legnagyobb durranásának ígérkezett a Robert Rodriguez rendezte manga és anime adaptáció, melyhez James Cameronnak is volt néhány szava. Kritikánkból kiderül, mennyire volt képes túllendülni a műfaj kliséin, és sikerült-e valóban egy jó filmet tető alá hozni.
Az Alita nem tartozik a népszerű mangák közé, a belőle készült anime sem a stabil rajongóbázisáról híres, perifériára szorult a műfaj rajongóinak körében. Az alapművektől függetlenül is helyt kellett állnia a készülő adaptációnak, a kiborglány nem támaszkodhatott pusztán a fanokra.
James Cameron tervezte megvalósítani ezt a nagyszabású alkotást, ám közben már lázasan az Avataron dolgozott és nem tudta volna a két film munkálatait összeegyeztetni. Alita parkolópályára került, a na’vik története pedig minden idők legsikeresebb filmjévé vált. Eltelt tíz év, és a harc angyala végre megmutatta magát.
A harc angyala egy sci-fi dráma, amely az emberiség nagy részét elpusztító Nagy Háború után játszódik, az utolsó fennmaradt lebegő város (Zalem) alatt elterülő gettóban, Roncsvárosban. A lakók guberálással és fejvadászattal igyekeznek boldogulni. A népesség nagy része augmentált (valamilyen műszervvel, művégtaggal rendelkezik), így a robotika és kibernetika átvette az orvoslás szerepét. Az egyik ilyen műtéteket végző és folyamatos karbantartást biztosító személy Dr. Dyson Ido, aki egy kiborg lány részeit találja a szemétben, és úgy dönt, megjavítja.
Sokan hasonlítják a Páncélba zárt szellemhez, koncepció alapján ez helyénvaló. Azonban míg a Scarlett Johansson főszereplésével készült film sok mély gondolattal foglalkozott, jelen alanyunk erre kísérletet sem tett. Pedig szívesen megnéztem volna, hogyan ábrázolja mondjuk az augmentáció utáni depressziót (lett volna lehetőség ezt bemutatni), de nem vagyok biztos benne, hogy nem rondított volna bele a könnyed szórakozásba. Vajon érdemes minden kínálkozó lehetőséget feláldozni a szórakoztatás oltárán?
A film igazából egy egyszerű felnövéstörténet, a főszereplő szemszögéből figyelhetjük az eseményeket, vele együtt csodálkozunk rá a torz világra és fedjük fel a múlt titkait. A legnagyobb hangsúlyt a főszereplő jelleme és árnyalása kapta, nagyon kevés azon jelenetek száma, ahol nincs jelen Alita. Személyében megcsodálhatjuk a filmtörténelem legjobb motion capture (digitális mozgásrögzítés és ezt egy animált modellre ültetik át) figuráját. Eddig a Warcraft orkjai vitték a prímet, de Alitában egy lélegző, minden mozdulatában élő teremtményt fedezhetünk fel. Múltjának darabjai pedig a film egyértelmű fénypontjai.
A látványfilmek egyik legnagyobb hátulütője, hogy a képi világon kívül rendkívül sokszor minden mást elhanyagolnak, legyen szó forgatókönyvről, vagy a szereplőkről. Az Alita az egyik olyan film, amely 2009 óta megközelítette az Avatar színvonalát. Egyes jelenetek (főleg a flashbackek) egyszerűen gyönyörködtetik a szemünket, és sokáig emlékezni fogunk rájuk. Apropó képiség: a film igencsak brutális lett. Habár a Venomot tervezték R-besorolásra, ettől pedig egy szimpla családi popcorn mozit reméltünk, mégis sikerült kevésbé családbarát körítést szerezni a történetnek. Hol egy lefejezés, hol minden ötödik percben egy gyilkosság „melengeti a szívünket”.
Viszont a történet egyszerű és kiszámítható. A sztori nem tartalmaz meglepetést és sikerül az összes filmes klisét elsütni. Kezdve az ostoba, érdektelen és kellemetlen szerelmi száltól (amelytől konkrétan falra lehet mászni), egészen Christoph Waltz béna apafigurájáig. Persze a két Oscar-díjas színészlegenda megpróbál egy értékelhető alkotást letenni az asztalra, de karaktere már a tervezőasztalon megbukott. A béna párbeszédeket pedig ne is említsük. Talán az egyetlen igazán figyelemreméltó szereplő maga Alita, akit Rosa Salazar kelt életre. Természetesen ebbe a filmbe is bele kellett erőltetni egy indokolatlan Mahershala Alit.
Alita karaktere gyakran kerül ellentmondásba. A nézőnek ő a kapcsolódási pont a filmhez, egy szereplő, akivel képes azonosulni és rajta keresztül részt vehet a történetben. Vagyis ez lehetne. Ugyanis, ahogy többször láthatjuk, a hölgy hirtelen haragú, meggondolatlan és nem mellesleg egy kíméletlen gyilkos. Nem a múltjára gondolok, hanem a film alatt véghez vitt ámokfutására.
Összességében az Alita: A harc angyala egy korrekt látványfilm, rengeteg akcióval, felejthető alakításokkal, béna sztorival és sok megválaszolatlan kérdéssel. Az Avatar óta a legnagyobb technikai nívójú filmet láthatjuk képében. Ha lesz folytatás én tárt karokkal várom, hiszen ebből az élményből a sok soha nem elég.
Kiemelt kép: imdb.com[
