Az Álom doktor annak a nagy kihívása volt, hogy egy rendező, Mike Flanagan tud-e élni elég autonómiával, hogy ne adaptáljon egy rossz folytatást és merjen továbbgondolni egy legendás filmet. Kritikánkból kiderül, hogy melyik sikerült (ha sikerült) az Álom doktor rendezőjének.
Egy alkotónak nagyon nehéz dolga van, amikor más művész alkotásának adaptálására kerül sor. Ilyenkor át kell dolgozni a tartalmi és esztétikai elemeket, hogy azok egy másik médiummal is kompatibilisek legyenek. Talán egy alkotónak még nehezebb dolga van, amikor egy legendás művet kell folytatnia. Ilyenkor ugyanis a nézők egy jelentős részének megnövekszik az elvárása és valami hasonló élményt vár az alkotástól, mint amit az elődtől kapott. Mégis vitán felül a legnehezebb dolog, amikor mind a kettőt egyszerre kell elérni. Márpedig Mike Flanagan az Álom doktorral pontosan erre vállalkozott.
A cselekmény 31 évvel a Ragyogás története után veszi fel a fonalat, miután egy-két rövid kiegészítést tesz hozzá az 1980-ban történtekhez. Dan Torrance (Ewan McGregor) egy alkoholtól átfűtött éjszaka után ébred fel egy túladagolt nő mellett, mikor úgy dönt, végleg szakít korábbi életével. Csavargó életmódjából Frazier-be menekül letelepedni, ahol Billy Freeman (Cliff Curtis), az öreg gondnok veszi pártfogásába. Miután a helyi hospice-ban ápolóként kezd dolgozni, Dan élete normális kerékvágásba terelődik, amiből Abra Stone (Kyliegh Curran) paranormális üzenetei zökkentik ki. Abra ugyanazzal a képességgel bír, amit Danny „ragyogásnak” nevezett el, és ami kísértette gyermekkorát. Legnagyobb félelmére pedig Abrát is üldözik valakik, egy csapat különös emberfeletti lény, Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) vezetésével.
Az Álom doktort három szempontból is lehet értékelni. Természetesen meg lehet vizsgálni, hogyan működik önálló filmként; értékelni lehet, mint regény-adaptációt; valamint lehet rá tekinteni egy legendás film folytatásaként is. Az utóbbi kettő különösen élesen elválik az esetében, ugyanis a kultúrában kétféle Ragyogás létezik. Stephen King Ragyogása, ami egy természetfeletti, kissé lovecrafti horrormű, tele szimbolikus, fantasztikus történésekkel. Valamint ezzel párhuzamosan Stanley Kubrick Ragyogása, amely lélektani thrillerként csupán alapjaiban egyezik meg a fő művel, azonban majdnem teljesen meg van csupaszítva a fantasztikus elemektől, és sokkal inkább az alkoholizmus és az izoláció mentális és családdinamikai hatásaira koncentrál.
Önálló filmként, mint horror alkotás, az Álom doktor nem éppen a legjobb választás. Ebben a tekintetben a legnagyobb problémája, hogy nagyon felszínesen végzi el az expozíciót, és rengeteget bíz a nézőre, aki feltételezése szerint biztosan találkozott már a Ragyogás valamely megjelenésével. A cselekmény izgalmas és nagyon feszes tempót diktál, ami segít abban, hogy hamar bevonjon minket a világába, azonban ez a világ túlságosan elnagyoltnak hat. A szimbólumok terén persze előkerülnek a családi minták terjedései, a függőségek, valamint a halálszorongás és öregedés kérdésköre, de egyik mellékszál sincs igazán kidomborítva, a film minden ilyen elemet csak pillanatnyi magyarázatként használ. Legjobb példa erre a cím szerepe a filmben – Danny álomdoktorsága egy odavetett félmondat és két haldokló ember feloldozása, munkája és képességének segítő oldala nem fut ki olyan távlatokba mint a regényben.
Ha pedig már a regény előkerült, vegyük szemügyre az adaptáció minőségét. Bár ezt a részét a közönség egy kisebb része fogja értékelni és önmagában nem is tesz naggyá egy filmet, az adaptáció módszertani oldala közel tökéletes. Bár sajnos rengeteg réteget árnyaló mellékszál kimaradt, a főbb történeti ütem-pontok tökéletesen lettek adaptálva az audio-vizuális formanyelvre. A „ragyogás” hang- és képi effektjei nagyon impozánsak, Rose csapata olykor egészen ijesztő és nagyon karakterisztikus alakokkal van feltöltve. A film első kétharmada tényleges példa arra, hogy egy regény miképpen lesz forgatókönyv, azonban az utolsó harmadtól kezdődnek a problémák.
Itt érdemes áttérni a folytatásként való értelmezésre, mivel a film utolsó harmada teljes mértékben a kult-klasszikus filmes előzményre épít, és nem is ezzel van a probléma. Az Álom doktor ugyanis egy óriási lehetőség és felelősség volt, aminek legalább kétféleképpen neki lehetett vágni. Az egyik út az volt, hogy adaptálják King folytatását szóról szóra, aminek a kulturális alapjai a filmes nyelvben nincsenek meg, hiszen Danny „ragyogása” a Kubrick-filmben nem úgy volt bemutatva, mint egy X-Men képesség. Ráadásul, nem kerülgetve tovább a forró kását, kijelenthető, hogy King folytatása egy rossz folytatás. A mű pontosan azokat az elemeket vitte tovább, amik már az első regény végét is komolytalanná tették, és amiket Stanley Kubrick oly nagyszerűen igyekezett kiküszöbölni. Jellemző is, hogy King máig utálja a Kubrick-művet, míg az Álom doktor adaptációra nagyon büszke volt. Nem csoda, ugyanis a rendező egy olyan gesztust tett a fináléban a könyv felé, amit Kubrick szándékosan eltagadott a saját értelmezésében.
A másik út az lett volna tehát, hogy a rendező él a szerzői autonómiájával és felismeri, hogy egy rossz folytatást kell, hogy adaptáljon egy filmes nyelven teljesen másképp felépített mítoszhoz. Ekkor az egyetlen autentikus döntés az lett volna, ha csak úgy, mint mester-elődje, szembemegy az alapművel és egy teljesen új értelmezési keretet alkot hozzá.
Persze, szép gesztus, hogy Kubrick rajzaiból újra felépítették a Panoráma Hotelt, és, hogy ugyanazokat a kameraállásokat, áttűnéseket és hangeffekteket használták, de valahol a legelején elfelejtették átvenni a szellemiséget is. Egy akármilyen festő sem fog hirtelen egy második Mona Lisát festeni, ha Da Vinci szerszámait megkapja, azonban a kellő elhivatottsággal igenis alkothat valami önállót és érvényeset, ha felveszi a nagybetűs „Művész” attitűdjét. Mike Flanagan legnagyobb hibája nem az volt, hogy a két út közül a rosszabbat választotta, hanem az, hogy egyik utat sem választotta, helyette mind a kettő felé próbált gesztusokat tenni, így ő is, mint előtte oly sokan, a padlóra került, a két szék között. Nagyon balszerencsés ebből a szempontból a film marketingje, ugyanis, a képi anyag fele a Kubrick-filmből lett ollózva, azonban rengeteg ponton a film el is felejti, hogy Kubrick univerzuma mennyivel realisztikusabb volt.
Egy finálé önmagában pedig nem elég, hogy egy művet kihúzzon a csávából, és hogy megmentsen egy rossz adaptációt. A végső fordulatok egytől-egyig elkapkodottak voltak, és bár így is jobb volt az ütemezés, mint a regényben, annak egy nagyon fontos eleme kimaradt az adaptációból, ami az elengedésre, a feloldozásra és a családi történetek lezárására vonatkozik. Helyette bekerült pár manapság divatos „meglepő halál”, ami a Trónok harca óta nem működött se a Star Warsban, se az előző King-adaptációban (Állattemető).
Összességében, a film egyáltalán nem jó, maximum arra, hogy megismertessen egy új generációt Kubrick mesterművével, és bárki jobban jár, ha inkább egy sötét, hangulatos estén azt megnézve borzongatja magát az otthon kényelmében. Az egész azért fájó nagyon, mert az Álom doktor megrendezésének feladata túlmutatott önmagán, és arról szólt, hogy a művész mekkora autonómiát engedhet meg magának egy alapművel és a popkultúrával szemben. A rendező nem tudott választani, mi viszont megtehetjük, és inkább válasszunk valami mást a kínálatból.
Kiemelt kép: InterCom
