Aktuális témák és kőkemény komédia 2017 egyik legjobb filmjében
“A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést” – motyogta Yoda mester harmincnyolc évvel ezelőtt, nagy egyetértésére a hollywood-i álomgyárnak, ami azelőtt, valamint azóta is, vehemensen hajlik a békesség, az egyetértés és más hasonszőrű érzelmek propagálásának irányába. Ritka az a film, ami a dühöt és a gyűlöletet nem bontó és kártékony impulzusokként kezeli, hanem olyan építő mozgatóerőkként, amik közelebb visznek az igazság érvényesítéséhez.
Túlságosan fasiszta lenne ez a hozzáállás? Nem az, ha Martin McDonagh új filmjének, a Három óriásplakát Ebbing határában-nak a kontextusában vizsgáljuk. A főszereplő, Mildred Hayes (Frances McDormand) dühe ugyanis teljesen jogos, az igazság, ami után vágyakozik pedig nem egyszerű, nem kényelmes, de helyes. Mildred hónapokkal azután, hogy lányát egy ismeretlen tettes megerőszakolja és meggyilkolja, hirtelen indíttatásból plakáthelyeket bérel az álmos déli kisváros, Ebbing határában, amikkel húsba-vágó módon kéri számon a helyi rendőrséget, és annak vezetőjét, Willoghby-t (Woody Harrelson).
A sztori innentől kezdve azt a hógolyó-effektust követi, amelyben a kisváros lakói egyre nagyobb dühvel és átéléssel próbálják kitölteni egymáson a plakátok által felszínre hozott sérelmeket, közel katasztrofális végkimenetellel. A gyűlő agresszió két fókuszpontja Mildred, valamint a Sam Rockwell által zseniálisan alakított Dixon nevű rasszista, tahó rendőr figurája. Mellettük helyet érdemel egy szintén fantasztikusan összerakott mellékszereplő-gárda, köztük a már említett Harrelsonnal, a Mildred exférjét játszó John Hughes-szal, valamint a Tyrion Lannisterként is ismert Peter Dinklage-dzsel.
Az egész természetesen nem működne Frances McDormand tűpontos Mildredje, valamint az In Bruges-t (a magyar címet nem vagyok hajlandó leírni) is jegyző Martin McDonagh tökéletes gépezetként működő forgatókönyve és rendezése nélkül. Az előbbi filmet is fémjelző maró fekete humor és agresszivitásukban túlpörgetett karakterek itt is jelen vannak, de amíg az In Bruges sztoriját kvázi egy világtól elzárt helyre száműzte a rendező, ezek az elemek itt tisztán morális témák vizsgálata mellett társadalomkritikaként is szolgálnak. McDonagh színházi gyökerei (A kripli) tisztán kiütköznek a párbeszédek hangsúlyosságán és az ismétlődő helyszíneken (a legfontosabb események nagy része egyetlen utcának két, egymással szembeni épületében játszódik), de a cselekmény változatossága a csattanós szóváltások és a ki-kitörő erőszak miatt mégsem érződik úgy, mintha egy megfilmesített darabot néznénk.
De ez nyilván csak a felszín: a mélyben megbúvó karakterdráma, és az ezekre alapuló meglepő fordulatok ugyanúgy megállnák helyüket a színpadon, mint egy Dosztojevszkij-regényben. A cselekményt azonban teljes egészében kortárssá teszik a nemi és faji kérdéseket is feszegető témák, amik habár nem foglalnak el központi szerepet a filmben, kőkeményen jelenkori kontextusba rángatják az alapvetően krimibe, vagy fekete komédiába hajló cselekményt. Mildred alapvetően feminin dühe, ami egy erőszakolóra, valamint az üggyel semmit kezdeni nem tudó, teljes egészében férfiakból álló rendőrőrsre irányul, nem is jöhetett volna jobb időben. Holott a sztori alapötlete már nyolc éve létezett McDonagh fejében, most a #metoo mozgalom mellett még hangsúlyosabb áthallásokat kölcsönöz a filmnek. Szerencsés időzítés?
A fentiek ismeretében cseppet sem meglepő tehát, ahogy a Három óriásplakát letarolta a Golden Globe-ot, és most jó néhány Oscarra is esélyes lett. A film témáinak időszerűségén kívül is megérdemelten történik ez a szárnyalás: egy hihetetlenül erős, meglepő és mély alkotásról van szó ugyanis, ami teljesen joggal jelent meg számos 2017-es toplistán. A Három óriásplakát Ebbing határában január 25-én került a magyar mozikba. Nem szabad kihagyni.
9,5/10
Három óriásplakát Ebbing határában – Amit az előzetes alapján várhatunk
