Laurence Fishburne narrálásával készített áldokumentumfilmjét a Netflix december 27-én kezdte streamelni. A 70 perces „hírműsor” tömény szarkazmusával jól sűríti 2020-as év eseményeit, miközben végigzongorázunk a hónapokon, tényleg megdöbbentő, mennyi folyékony kellemetlenség loccsant a nyakunkba az elmúlt 366 napban. „A bolygó szó szerint nem forgott tovább” – foglalja össze a lezárásokat tökéletesen a Hugh Grant által megformált karakter, ám a legnagyobb igazságot az átlagosnál is átlagosabb szereplő mondja ki: „Mindenki utált mindenkit, és az egész ország szó szerint lángokban állt.”
Charlie Brooker, a Black Mirror rendezője Al Campbellel és a szintén BM-os Annabel Jones vezető producerrel közösen készített „agymenése” rámutat a koronavírusjárvány okozta nehézségekre, miközben erőteljesen háttérbe tolja azt. A „mockumentary” formátum arra épül, hogy a fiktív karakterek, amelyekkel a rendezők igyekeztek minden réteget bemutatni, visszaemlékeznek az elmúlt 12 hónapra, ennek keretét pedig természetesen a COVID-19 adja. Bár le kell szögeznem: az áldoku erősen leképezi a brit-amerikai társadalmat, így magyar szemmel nézve, ha az angolszász világ számára jelentős eseményeket nem követtük végig 2020-ban, nem minden részlet érthető. Azonban az egész műsor konkrét poéncunami, így ha egy nem is üt, a következő három fixen minden laikusnak röhögőgörcsöt okoz. A cím persze inkább angolul mond sokat: a Death to 2020 tökéletesen leír mindent, amit a történések felemlegetésével érzel.
Az év eleji események között szerepel a 2019–2020-as ausztrál bozóttűz, Trump impeachmentje és az iráni parancsnok megölése, Greta Thunberg Környezetvédelmi Fórumon tartott (sokak által már-már hisztérikusnak titulált) beszéde, a Brexit életbe lépése, Harry herceg és Meghan Markle brit királyi családból való kilépése és a 2020-as Oscar. A George Floyd megölését követő tüntetéssorozat, és ennek kapcsán a bristoli tüntetők Edward Colston szobrának ledöntése pillanatnyi komolyságot ad a produkciónak, és hiába számítanánk arra, ebből nem űznek gúnyt a készítők, még itt is képesek a szélsőségeket kiemelni.
Visszalépünk az augusztusi bejruti robbanásra, RGB (Ruth Bader Ginsburg) halálára, ám a fő téma megosztottá válik a koronavírus és az elnökválasztás között ’november közeledtével’, ezt a legparádésabban Diane Morgan karaktere kapcsolja össze: „Az újabb karantén nagyon idegesítő volt, mert már szó szerint mindent megnéztem Netflixen. Aztán elkezdtem az Amerika című sorozatot, ami fantasztikus. Láttátok már? A hírcsatornákon adják. Észvesztő az egész. Egyik csavar a másik után.” Így a készítők nem felejtenek el beszólni tényleg minden félnek, nem csak a republikánusok, hanem a demokraták is kapnak rendesen az arcukba. Bár ahogy a film is fogalmaz, a polarizáltságnak eleinte ellen lehet állni, de aztán úgyis mindenki beáll valamelyik táborba a kettő közül, és hülyévé válik. Ahogy már fentebb említettem, csak olyan események szerepelnek – az amúgy is elég sűrű listán –, amelyek befolyással voltak az USÁ-ra, vagy Nagy-Britanniára.
A Death to 2020 mindenkit álszentnek mutat. A fehér privilégiumot tökéletesen megtestesítő brit történész (Hugh Grant) meghamisítja a sztorikat; a rasszista kertvárosi latina – ez azért fontos, mert a rejtőzködő Trump-szavazók nagyrészét az általa baromira megvetett latinok tették ki – anyuka (Cristin Milioti), aki egy sztereotip Karent jelképez, minden összeesküvés-elméletet elhisz, de szerinte egyébként minden oké; az átlagos brit nő (Diane Morgan) agysejtjeinek száma a nullához konvergál, mégis ő hozza a legemberibb, legfontosabb poénokat; a techcég vezetője (Kumail Nanjiani) megmenthetné a világot, de előbb világvége bunkert vájat Új-Zélandon; a kutatóorvos (Samson Kayo) mondanivalója senkit sem érdekel, miközben pont, hogy figyelni kéne rá; a szóvivő (Lisa Kudrow), aki még az előző mondatát is letagadja, és tökéletesen hozza az átlag amerikai politikus karakterét; a YouTuber (Joe Keery) a kemény évre panaszkodik, miközben gennyesre kereste magát minimális munkával; és persze II. Erzsébet (Tracey Ullman), aki minden botrányt a szőnyeg alá söpörve mossa kezeit. A New Yorkerly News riportere Samuel L. Jackson alakításában pedig olyan, mintha teljesen önmagát játszaná. A legerősebb pofonokat, persze a legirónikusabb módon, a viselkedéspszichológust alakító Leslie Jones-tól kapjuk, aki jól az arcunkba tolja, miért is vagyunk „mindannyian kibaszottul elmeháborodottak”.
A 2020: Legyen már vége nem tesz mást, mint megmutatja, az, ahol a világ tart, maga a pokol, és ennek semmi köze a vírushoz. Két oldalra állhatsz, mindenki álszent, mindenki könnyedén befogadja a kamut, és egyáltalán nem úgy alakul a helyzet, hogy a közeljövőtől sok jót remélhetnénk. Kicsit megijeszt, hiszen tudod, csak a szereplők szó szerinti reakciói kitalációk, de a keret, a bevágások, minden, amit látsz, megtörtént.
Persze bőven van min csipkelődni a rendezésben, néhol olyan, mintha nem jutott volna mindenkinek elég idő, és a karakterek sokszor hirtelen tűnnek el. Személy szerint erőtlennek és feleslegesnek éreztem a Netflix „mentését” a The Crown kapcsán, gondolok itt a jelenetre, ahol II. Erzsébet a sorozat hitelességét és relevanciáját dicséri. Mégis, jó áldokumentumfilm módjára, a Death to 2020 valós, archív felvételeken bemutatott történésekre reagál a maga fiktív „riportereivel és szakértőivel”, és ettől lesz baromi ijesztő. Elsőre nem biztos, hogy minden poént fel lehet fogni a töménytelen áradatból, ezért megéri másodszor is megnézni.
A produkció négy hónap alatt íródott; november végén, 10 napon keresztül forgatták Londonban és Los Angelesben. A járvány miatt minimális személyzetet alkalmaztak, néhány szereplő „termelési buborékokban” volt, és a színészek csak egy-egy napig forgattak. A Los Angeles-i forgatás röviddel megelőzte az ottani helyi intézkedéseket.
