A lengyel kultuszrendező, Agnieszka Holland nem kisebb feladatra vállalkozott Sarlatán című filmjével, minthogy a komplett kelet-európai történelem egyik legizgalmasabb és egyben legszomorúbb korszakának állítson emléket Jan Mikolášek személyes történetén keresztül. A vállalás tehát nagy volt, és bár a film nem is tud ezeknek tökéletesen megfelelni, a végeredmény még így is egy fontos és minőségi alkotás.
Agnieszka Holland az európai művészfilmek elmúlt néhány évtizedének egyik legfontosabb alakja. Olyan egészen kitűnő alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Európa, Európa, A titkok kertje, a Teljes napfogyatkozás, a Beethoven árnyékában, illetve Krzysztof Kieślowski Három szín-trilógiája, melyet íróként jegyez. A filmográfia rövid sorra vétele azért is volt indokolt, mert már ezekből az alkotásokból kiviláglanak azok a nagyon markáns elemek és motívumok, melyek a Sarlatánt is alapjaiban határozzák meg. Holland létkerdésekkel, egzisztenciális dilemmákkal, történelmi elfojtásokkal és leginkább ambivalens emberi viszonyokkal foglalkozik. A Sarlatán esetében mindez kiegészül a bűn fogalmának relativizálásával, illetve a kollektív történelmi emlékezet kérdésével.
Jan Mikolášek (Jan Vlasák) katonaként vesz részt a világháborúban, majd hazatérve megismerkedik a gyógynövények misztériumával. Egy idős gyógyító halála előtt még mentorálja, néhány évvel később pedig ő válik az ország első számú gyógyítójává. Különleges módszerei (elsősorban a vizelet elszíneződéséből és annak szennyeződéseiből diagnosztizál) azonban hamar szemet szúrnak mind a náci, mind a kommunista hatalomnak, így különböző oldalról ugyan, de több korszakban is a hatalom első számú célpontjává válik. Eközben pedig folyamatosan bonyolódik a viszonya asszisztensével, František Palkóval (Juraj Loj) is.
Talán a tartalomismertetőből is kitűnik, hogy Holland alapvetően klasszikus filmet forgatott. A nonkomform zseni, aki bár kétségtelenül rendelkezik társadalmi haszonnal, sehogy sem illeszthető be a rendszer narratívájába. Ennek megfelelően a film egyik legmarkánsabb és talán legjobban működő aspektusa Mikolášek figurájának ábrázolása.
Holland megtöri a lineáris időrendet, a jelenetek asszociációs sorrendben követik egymást, ennek pedig megvan a világos funkciója. A szcénák között ugyanis az oksági viszony tartja fenn a logikai kapcsolatot. A múltbéli események magyarázatként szolgálnak a jelen döntéseihez, a főhős szinte minden jellemvonásának megkapjuk a múltban gyökeredző indokát. Ennek a struktúrának pedig egyrészt előnye, hogy kellő teret nyújt a főhős árnyalására, másrészt pedig azzal, hogy a jelenetek sokszor észrevétlenül csúsznak át egyik idősíkból a másikba, kelt egyfajta diszharmóniát a nézőben, mely remekül érzékelteti a történelmi kor kaotikusságát. Mikolášek tehát egy árnyalt karakter, egyszerre makacs, öntudatos, ezzel párhuzamosan azonban sértett, illetve még inkább talán sérült. Egy némileg nárcisztikus zseni, aki minden körülötte élőt csak a saját relációjában tud értékelni.
Ez át is vezet minket a film másik fontos vonulatához, az asszisztens, Palko és a főszereplő kapcsolatához. Ezen a ponton érződik talán leginkább a rendező kéznyoma, ugyanis ez a viszonyrendszer szinte tökéletesen megfeleltethető a Teljes napfogyatkozásban ábrázolt Rimbaud-Verlain viszonynak. Ugyanaz a sajátos függési viszony, elválaszthatatlan és a külvilág számára teljesen értelmezhetetlen kapcsolat alakul ki a két karakter között. Az egyik oldalán az anyagi, a tapasztalatbeli és talán az intellektuális fölény van, míg a másik oldalán a fiatalság, vadság, zabolázatlanság és a végtelen potenciál. Hatalmas pozitívuma a filmnek, hogy egy pillanatra sem csúszik át hatásvadászatba a szál, illetve sem az idealizálás, sem az ítélkezés igénye nem érzékelhető. Ez az objektivitásra való törekvés érezhető Mikolášek munkásságának megítélésében is. Holland nem szándékozik állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy a főhős valóban gyógyított-e, vagy csupán egy magát erélyesen eladó szélhámos volt. Ugyanis nem ez a fontos, hanem hogy ő, illetve asszisztense milyen közéleti szerepet töltöttek be, miként alakultak szimbólummá. Ilyesformán pedig remekül tud működni a film lezárása, melyben egyszerre jelenik meg a cinkosság, valamint egymás elárulása. A színészeken nyilvánvalóan egy ilyen mozi esetében rengeteg múlik. Jan Vlasák és Juraj Loj pedig tökéletesen birkóznak meg a feladattal, egyszerre hitelesek a nagy kiállású, rapszodikus vitajelenetekben és a nüanszok érzékeltetésében is.
Általánosságban is elmondható, hogy a Sarlatán technikai szempontból tökéletes. Az operatőri munka egészen kiváló, remekül egyensúlyozik a történelmi kontextust hangsúlyozó látványosabb beállítások és a személyes közelik között. Bár semmiképpen sem újító megoldás az alkotók részéről (legutóbb például Spike Lee is élt ezzel az eszközzel Az 5 bajtárs esetében), hogy a flashbackek esetében a kamera szándékoltan fókuszálatlan helyenként, és a színvilágban is érezhető némi különbség, remekül működik ebben az esetben is. Főleg a jelen mattságával és szürkeségével kontrasztban.
Holland tehát egy stilisztikailag egységes és kimunkált filmet alkotott, mely (nagyrészt) a céljaival is tisztában van. Mégis hagy azonban némi keserű szájízt a nézőben, ennek oka pedig, hogy tágabb spektrumban szemlélve a film nem mond igazán újat. Ilyen távlatból a kommunizmusból és a nácizmusból már nem elég annyit kiemelni, hogy folyamatosan figyeltek mindenkit. Ezt értjük és tudjuk, talán alapvetően ezért is figyelhető meg némi hangsúlybeli eltolódás a történelmi filmek terén. Ma már kevéssé a nagy folyamatok, a csaták ábrázolásán van a hangsúly, a személyes viszonyulásra, a kapaszkodóra van szükség. Ahogy Nemes Jeles László a Saul fiával és Taika Waiti a Jojo nyuszival csinálta a holokauszt témakörével, vagy épp Köbli Norbert több filmjében a kommunizmussal, úgy Holland is valami hasonlóval próbálkozik, azonban nem tudja megteremteni az egyensúlyt a személyes vonulat és a történelmi háttér ábrázolása között. Míg előbbi részletes és átélhető, utóbbi terén csak a látványos korszakmementókig sikerült eljutni.
A kevesebb néha több, ezt pedig ezúttal talán saját bőrén tapasztalhatta meg Agnieszka Holland. A Sarlatán ugyanis míg egyik vállalásának maradéktalanul megfelel, addig a másik teljesítésében látványosan elbukik. A végeredmény ennek ellenére egy míves és értékes alkotás, mely azonban minden bizonnyal nem lesz annyira fontos és megkerülhetetlen, mint amilyennek a készítői szánták.
Kiemelt kép: Filmtekercs.hu
