A mozik kínálatában szinte minden hónapban találni a science-fiction műfajába tartozó darabot, évente több film is készül, néhol több, néhol kevesebb sikerrel. Vajon miért lettek ilyen népszerűek az űrben játszódó filmek?
A 60-as és 70-es évekre tenném azt az időszakot, amikor a filmipar elkezdte felfedezni magának a sci-fi világát. A mai Star Wars-gruppi társadalomban elég nehéz ezt leírni, de az egyik legjelentősebb mérföldkőnek bizony az izzadó William Shatnert és jelmezes barátait említeném, valamint Kubrick csodálatos klasszikusát, a 2001: Űrodüsszeiát. A kicsit erősebb fanok emlékezhetnek az Alfa Holdbázis nevezetű tüneményre és többi európai társára is. Az emberiség ekkor kezdett el testközelből megismerkedni a világűrrel, hiszen felküldték az első élőlényt – majd embert az űrbe; 1969-ben pedig megtörtént a csoda, Amstrongék már a Holdon lépdeltek. Az embereket érdekelte az ismeretlen, és az ilyen fantasztikus elemek teljesen megvették kilóra a 70-es évekbeli közönséget.
A későbbiekben következtek mai napig élő franchise-ok, mint például az Alien, és a Star Wars. Azonban egy – halvány, tényleg halvány – lyuk tátong a a XX. század fordulójának környékén, hiába volt A függetlenség napja, Deep Impact, Armageddon; míg a dráma műfajában iszonyú erős időszak volt ez, a sci-fiknél kicsit gyengébb, mint amit jelenleg élünk. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenben fejlődött volna a műfaj. Egy Ridley Scott-interjúban hallottam pár éve, hogy nincs több jó film manapság, csak egyszerűen irdatlan mennyiségű alkotás kerül ki egy esztendőn belül. Talán így tudható be az egyenes arányosságnak az, hogy sok jó sci-fit láthatunk mostanában. Egyébként mélyen hívő science-fiction rajongó vagyok, szóval azért a pozitívumokról is kéne beszélnem.
A legnagyobb fejlődés egyértelműen a vizualitásban mutatkozik meg. A mai modern eszközök, technikák már olyan látványt tudnak kölcsönözni egy filmnek, ami még köszönőviszonyban sincs a régi klasszikusainkkal. Így már az olyan darabok is bírhatnak gyönyörű, monumentális képsorokkal, amelyek kifejezetten mély tartalmat akarnak átadni a nézőnek – érdekes lenne például, ha Tarkovszkij mondjuk most forgathatná le a Solarist. Ez az élmény becsalogatja az embereket, a közönség ma bőven vevőbb egy Utazókra, mint mondjuk egy jó öreg Szárnyas fejvadászra anno; az már más kérdés, hogy az előbbit mennyire tartjuk, de az most nem számít. Az űrkutatásban nem ugrottunk egyébként akkorát, hogy ez az érdeklődésnek okot adhatna, szóval nagy szerepe van a régi franchise-ok újraélesztésének is. Megszerettették a fiatalabb korosztállyal a klasszikusokat, a sci-fi bizonyos, – szerintem felszínes szinten – elkezdett ,,menő lenni”, a stúdiók pedig örömmel dobálnak meg minket folyamatosan jobb és rosszabb alkotásokkal.
Az utóbbi évek legfontosabbjai nem mondanám, hogy egyöntetű sikernek örvendenek. Alfonso Cuarón Gravitációja a kritikusok körében remekül szerepelt, de az emberek, köztük sok ismerősöm sincs tőle elragadtatva, pedig egy nagyon értékes filmről van szó. Személyes kedvencem az Interstellar, amit a nép nagy része sem bír, és a kritikusok se ájultak el annyira. Utóbbi egy hihető történet, melynek háta mögött nagy munka van, csodálatos látvánnyal, és egyébként félelmetesen lehetséges utópiát vázol elénk, de hát a giccshatár az giccshatár sokaknál. Az űr maga kiaknázatlan, ismeretlen zóna a fantázia számára, így szinte végtelen lehetőség rejlik benne – értve ezt az alkotók és a pénzéhes stúdiók számára egyaránt.
Mindezeknek hála viszont széles spektrumon találkozhatunk filmekkel, a műfaj sokkal nyitottabbá és fogyaszthatóbbá vált az idők során, de sokszínűsége pont, hogy az erényévé vált – gondolva akár A galaxis őrzőire, a Marvel-franchise részeként, az üdítő, feel-good The Martianra; a közepesebb, de szórakoztató Life-ra, vagy akár a felettébb egyedi Moonra.
