A különcök nem mennek haza – Swiss Army Man (2016) filmajánló

Kocsis Marcell 2018. Sze. 3. 0 0

Ne gondolkozz: fogj egy bomló félben lévő, de még egészen jó állapotú vízi hullát, majd a különösen heves bélmozgását állítsd a szolgálatodba. Sízz haza alkalmi tutajoddal a lakatlan szigetről, érezd a sebességet, élvezd az arcodba csapódó Csendes-óceánt! A Swiss Army Man című alkotás sem válogat az eszközökben: fegyvert kovácsol a különcségből, erényt az értelmezhetetlenségből.

Az imént felidézett nyitóképek alapján talán senki sem lepődik meg azon, hogy ez az a film, amelynek nézője minden tizedik percben felteszi a magától értetődő kérdést: „Mit történik, mi az, amit látok?” A bizarr utazástörténetbe oltott fekete komédia magyarul Az ember, aki mindent tudott címet kapta, szerzői pedig az elsőfilmes Daniel Kwan és Daniel Scheinert alkotópáros voltak. A magyar címferdítés ebben az esetben elfogadható, bár kétségkívül elveszik belőle az az abszurditás, ami az angol Svájcibicskaember szójátékot jellemzi.

A felütés szerint a Paul Dano (Ifjúság, Fogságban) által megformált Hank már az öngyilkosságra készül reménytelen számkivetettségében: ekkor sodor a víz partra egy tetemet, egy bizonyos Manny nevű fiút, akinek bőrébe Daniel Radcliffe (Harry Potter, Imperium) bújt. Hank hamar rájön hogyan használhatja ki az egyre furcsábban viselkedő holttestet a szabaduláshoz, majd a szárazföldre visszajutva sem hagyja el segítőtársát, akit svájcibicskaként használ élelem- és vízszerzéshez, menedéképítéshez, falmászáshoz, tisztálkodáshoz: az abszurd ezen a ponton fordul át egészen bizarrba, ugyanis időközben Manny „életre kel”, Hank segítségével újratanul mindent, amit az életről tudni érdemes.

Forrás: DVD Talk

És pontosan az eddig megszokott koordináta-rendszerek elvetésének köszönhetően működik a történet: bár a vonalvezetés lineáris, alig alkalmaz bármilyen bevett és a múltban sikeres dramaturgiai megformáltságot. A legkatartikusabb pillanatokra már a játékidő első perceiben sor kerül, a középidő hullámvasútként és következetlenül csordogál, a lezárás pedig, amely ugyan felidézi a nyitányt, kísérletet sem tesz rá, hogy visszavezessen bennünket a rögvalóság felé, inkább a ködöt sűrűsíti búcsúzóul. Ezek az elemek, illetve a már fentebb összefoglalt történet együttesen kelti azt az érzetet, hogy a különcség himnuszát látjuk, valami furcsát és megmagyarázhatatlant, amely nem is igényli a megértést; a konvencionális befogadói ambíciókat is gyorsan át kell értelmeznünk, ha valóban élvezni szeretnénk a megkapóan merész kísérletet.

Kapaszkodók azért szép számmal akadnak. Paul Dano figurája a valódi hősietlen hőse ennek az utazásnak; ő az, aki kezdetben különösen vágyik a testi-lelki elfogadásra, a piedesztálra emelt megértés általa soha meg nem élt misztériumára. Hank a különc, akit az iskolában félrelöktek, a családja nem tudta kezelni, barátai vagy barátnője pedig egyszerűen nem akadt. Hank és Manny Odüsszeiája nemcsak a filmes történetvezetés síkján nem halad a valódi hazatérés felé, talán a belső akarat sem az otthon felé vezeti a különcöket: egy kósza pillantás, egy reménytelen szerelem beteljesíthetetlensége, de ennek ellenére mégis megélt pillanatai inkább hajtják a vég felé a furcsa párt, mint egy soha be nem lakott otthon ábrándja.

Manny pedig hálás útitárs, és ez nem csak testének felhasználhatóságára vonatkozik: tanítványként is megállja a helyét. Daniel Radcliffe játéka a mozgásművészet remeke, orgánuma és hangja testéhez idomulva hajlékony, szelleme „szűzi” volta pedig lehetőséget teremt Hanknek, hogy újra fogalmazza az élet és halál közhelyeit. Ez a filmes vállalkozás gyenge pontja is lehetne, de a kísérőelemek szokatlan koktélja manírmentessé teszi a már sokszor mozivászonra vitt érzelmek és élethelyzetek szemléjét; ráadásul a temérdek megszokott gondolat mellett olyan tabuk is előkerülnek, mint a maszturbáció létjogosultsága és az ember életében betöltött szerepe.

Forrás: themusic.com.au

Mindezek ellenére ez a film mégis lassú, olykor vontatott alkotás, amelyet még a fekete humor sem mentene meg az unalomba fulladástól (a párbeszédek hossza és módja teszik elsősorban a nézőt próbára), ha nem lenne csodálatosan szépen fényképezve, és ha nem sietne a képek segítségére a két főszereplő által felénekelt vagy inkább felhümmögött-dúdolt zene. Ez a kettős a két fiatal játszóhoz hasonlóan egészen érdekesen és lelket melengetően működik együtt. A színek, fények, hangok játéka a húsba vágóan szemtelen történetet alátámasztják, sikeresen eljuttatva oda, ahová végül Hank és Manny is megérkezik: a tét nélküli önelfogadás és önazonosság felszabadító érzéséhez, amely üzenet ezúttal minden szájbarágást mellőz, és, amely a hogyan miatt valóban kelthet kényelmetlenséget is.

Kiemelt kép: imdb.com

Tags: Az ember aki mindent tudott, Daniel Radcliffe, film, filmajánló, mozi, Paul Dano, popkult, Swiss Army Man Categories: FILM
Related Posts