Idén szeptembertől egy rendkívül elragadó művészfilm kerül a nézők szeme elé az Oscar-díjas magyar filmrendező, Nemes Jeles László alkotása nyomán. A Napszállta egy újabb ékköve a hamvaiból feltámadt magyar filmművészetnek.
La Belle Époque – a magyar emlékezetbe és kultúrába mint boldog békeidők szivárgott be a századforduló során bekövetkezett, valóban példa nélküli fejlődés a nyugati világ – köztük a Monarchia – valamennyi országában. Az elnevezés azonban, érthető módon, csak a Nagy Világégést követően lett használatos, ahogyan a ’20-as évek (európai) polgárai nosztalgiával gondoltak vissza a háború előtti, harcoktól és erőszaktól mentes évtizedeire.
A helyszín Budapest – Európa egyik legdinamikusabban fejlődő világvárosa, amely alig egy fél évszázad áldozatos és tudatos munkája nyomán egy igazi élettől pezsgő metropolisszá nőtte ki magát. E gyöngyszem erős ellentétet képviselt az egyre instabilabb lábakon álló, múlt században megragadt Monarchiával szemben. Azonban a prosperáló világvárosnak voltak sötétebb oldalai is: titokzatos klubokkal és szervezetekkel, bűnnel, ármánnyal és erőszakkal átszőve. A Napszállta egyszerre mutatja be a letűnt, régi világ utolsó fényeit, valamint annak egyre előrébb törő, végül mindent elnyelő alkonyát.
A történet főszereplője és központi alakja Leiter Írisz (Jakab Juli), egy árva varrónő, aki Triesztből, a korszak egyik fontos kikötővárosából tér vissza szülővárosába, Budapestre, hogy munkát vállaljon a nevét viselő Leiter kalapszalonban. A szalon tulajdonosa, Brill Oszkár (Vlad Ivanov), kezdetben nem tart igényt szolgálataira. Írisz a városban járva értesül róla, hogy létezik egy bátyja – s miután úgy dönt, hogy nem tér vissza Triesztbe és sikerül a szalonban munkát kapnia varrónőként, saját maga kezd el nyomozni elveszett családtagja után. Megtörhetetlen – gyakran ésszerűtlen és veszélyes helyzetekbe sodró – kíváncsisága során misztikumok igazi hálója jelenik meg előtte (és a néző előtt), ami egyre csak nagyobb lesz; a rejtélyek közötti kapcsolatok azonban nem úgy fonódnak össze, ahogyan azt egy thrillerben megszokhattuk.
Nemes László filmjeinek egyik ismertetőjele az egyedi kameraállások, amelyek, a Saul fiához hasonlóan, ez esetben is végig a főszereplő arcát vagy tarkóját követik, vagy éppen a saját szemszögéből láthatók az események. A film során ráadásul a már „elavult” 35 mm-es kamerákkal dolgoztak – ami nagyban megnehezítette a filmkészítést – a korszak hangulatának minél pontosabb visszaadása érdekében. Szintén kiemelendő a csodálatos díszlet, décor és kosztümök, amiket a film során használtak. Elegánsak, korhűek, pazarul idézik fel a boldog békeidők életmódját. Valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb és legmeghatározóbb kosztümös magyar filmje a Napszállta.
A nemzetközi színészi gárda tagjai egytől-egyig hiteles alakítást nyújtanak, azonosulnak gyakran igazán nehéz szerepükkel. A korszakra jellemző személyközi távolságtartás és végtelen – kissé hűvös – modorosság nemcsak a dialógusokban, színészi játékban és a valósághű ruhákban jelenik meg, hanem egyik fő pontját alkotja a filmnek: akármilyen finom is legyen a külvilágnak mutatott viselkedés, az embereket továbbra is „alantas” ösztöneik és impulzusaik vezérlik. Kétségtelenül a legnehezebb feladat Jakab Julira hárult, aki páratlan bravúrt vitt végbe a kissé hideg viselkedésű, ám rettentően impulzív és megérthetetlen Írisz karakterének alakításával.
A Napszállta egy különc film, különösen a magyar filmipar történetében, ez már az első néhány percben megmutatkozik. A rendező szavaival élve „titokfilm”, s ezt a funkciót (is) maradéktalanul betölti. Számtalan kérdést fogalmaz meg, amiket szabadon hagy – vagy akár elenged, de egyetlen választ sem „kényszerít” a nézőre, ilyen módon bevonva őt a történet kreatív folyamatába.
Bonyolult gondolatokat ébreszt fel a nézőben az élettel, az emberi viselkedéssel és természettel kapcsolatban, erős érzelmeket vált ki. Ugyanennyire jelentős kötődést hoz létre a főszereplővel szemben, bármennyire is legyenek furcsa motivációi és cselekedetei.
