Quentin Tarantinót talán senkinek sem kell bemutatni. Korunk egyik legtöbbet idézett, legnépszerűbb és úgy általában leglazább szerzője (rendező és forgatókönyvíró egy személyben). Ő a filmes világ rock and roll-császára, szókimondó, merész figura, aki páros lábbal rugdalja fel a konvenciókat. Nem túlzás azt állítani, hogy minden filmje kultikus számít, rajongók ezrei nézik meg, és elemzik újra és újra. Ebben a cikkben három filmjét szeretném körbejárni, amelyek egyúttal életműve három évtizedének kezdetét is fémjelzik, hogy ezek által megértsük, mitől is ennyire fogyasztható és szerethető rendező.
Csiszolatlan gyémánt – Kutyaszorítóban (1992)
A mester első alkotása instant klasszikusként égett be a kultúrát öregbítő filmes kánonba. Elengedhetetlen volt ehhez a kreatív kontroll, amit a film szinte teljes körű kézben tartása garantált. Stílusának átütő ereje, a remekbe szabott dialógusok és a popkulturális utalások mérföldekre nyúló tengere az egész 90-es évek életérzését sűrítette egyetlen, a végletekig vagány heist-filmbe. Ezekben az időkben a gengszter mítosz a reneszánszát élte, a gettók lövöldözéseitől az öltönyös fehér-galléros bűnözésig, a gengszterség fetisizálása minden platformon hódított. Dübörgött az amerikai gengszter rap, Scorsese a Nagymenőkkel nyitotta meg az évtizedet, a közepén befutott a videojáték-kultúra ékköveként a GTA, és a végére pedig még a televíziót megreformáló Maffiózók sorozat is szárnyra kapott.
Tarantino felismerte, hogy mit szeretne látni a néző, együtt mozgott azzal a bizonyos „korszellemmel”, és ez volt az első legnagyobb vonzereje. A srác a videotékából, akinek mindig volt egy jó filmes tippje az arra járóknak, jól tudta, hogy kikből áll majd a közönsége és azok mire vevők. Bár első filmje még érezhetően nyers, kevésbé kimunkált, az azt követő Ponyvaregényben már minden kétséget eloszlatott afelől, hogy csak egy egyszeri és véletlen felcsillanás lenne. Tarantino annyira formabontó volt, hogy az akkori legnagyobb kritikuslegenda, Roger Ebert is félreértette művészetét és pontosan azt az elemét kritizálta az épp csak moziba került filmnek, ami a legnagyobb sikernek örvendett, mégpedig a forgatókönyvet. Egy fórumon olvastam pár éve egy zseniális értelmezést, miszerint Tarantino gengszterfilmjei a konvencionális darabok vágóasztalain játszódnak; olyan jelenetekből készít dramaturgiát és jellemeket, amik a hagyományos cselekményépítést megzavarnák. Bája tehát abból is ered, hogy valójában minden filmjével a sorok között lavíroz.
Ebert a következőt írta ’92-ben: „Tarantino nem kezd sokat a karaktereivel, csak túl sokat hagyja őket beszélni.” A „klasszikus Hollywood” védőszentje és kritikusa egy teljes éra tiltakozását és értetlenségét fejezte ki az új idők cselekményszövését látván, ahol húsz percen keresztül nézhető egy asztaltársaság beszélgetése Madonna dalszövegének értelméről és a borravaló-adás kultúrájáról. A rendező trükkje egyszerű volt: embereket írt a vászonra. Nem a hagyományos karaktertípusokat, toposzokat és konfliktusokat mutatta be, hanem a hétköznapok karaktereit, az átlagos, napi beszélgetések törésvonalait, a sorok között meghúzódó valós teret, amit a forgatókönyvek többsége csupán lejátszódása helyeként implikál. Divatos kifejezéssel „az utca embere” volt az, akit Tarantino megörökített, és ezzel egyetemben a közönségét is ekképpen kezelte. Felismerte, hogy nem mindenki film elemezni jár a moziba, hanem sokszor csak nevetni vagy beszédtémát keresni, mert a filmnézés közösségi élményként is definiálható. Habár ennek a megközelítésnek számtalan árnyoldala van, – elég csak az Adam Sandler-féle „nevetek magamon” művekre gondolni – Tarantino ezzel együtt nem-lineáris narrációt, formabontó képi eszközhasználatot és egy teljesen újszerű filmes nyelvet is teremtett.
Lopni, de jól – Kill Bill (2003)
Ez a filmes nyelv a késő modern, illetve posztmodern művészetértelmezésen alapul. E korszak átfogó jellemzője, hogy a nagy narratívák megszűnnek a kiábrándultság lévén, a dolgok jelentésüket vesztik és mindennek egy új, egyedi kontextus ad csak értelmet. Ebben a korstílusban a szöveges művekre erőteljesen jellemző az intertextualitás, amelynek során az alkotó átemel sorokat, jeleneteket, toposzokat és jelenségeket korábbi művekből, ám azokat teljességgel átértelmezi saját műve által. Tarantino filmjei tankönyvi példának mondhatóak ilyen szempontból, különösképp második alkotói évtizedének két részes eposza, a Kill Bill.
„Minden filmből lopok, ami csak létezik.” – mondta az anekdota szerint Tarantino, és valóban, pontosan ebben rejlik sármjának egy újabb eleme. Már a videokölcsönző előtt gyerekként százasával fogyasztotta a filmeket, hollywoodi klasszikusoktól a legolcsóbb kelet-ázsiai harcművészeti darabokig. Ezzel akkora mentális filmes lexikonra tett szert, amiből szinte kisujjból ki tudta rázni a Kill Bill két részére jutó 226(!) filmes utalást (forrás: IMDb).
A lopás szó használata persze cinikus túlzás, valójában az átemelésekkel, a sajátosan újraforgatott jelenetekkel és beállításokkal, valamint a kikacsintós zenehasználattal a rendező szintetizálta az adott műfaj legjobban működő, legélvezetesebb elemeit, és legyártotta a prototípust, ami így minden tekintetben a legepikusabbá válhatott. Kiváló vizuális hasonlat lehet a Galton-féle fotókompozíció, amely során egy család minden tagjának arcát egymásra exponálva végül egy olyan arcot kapunk, ami semelyik tagra sem hasonlít igazán, de minden tagban egy kicsit felismerhető.
A másik hozadéka ennek a műveletnek pedig még fontosabb lehet a kultusz szempontjából, hiszen ez az az elem, ami Tarantinót kedvelhetővé teszi. Minden rendező életművéért rajonghat valaki, azonban egy összetartóbb közösség csak akkor épül ki, ha az életmű többek számára is rejteget valamilyen talányt, valamilyen örökös beszédtémát. Tarantino művei hatékony közösségi élményként működtek és működnek az internet korában is, hiszen százszámra készülnek az újabb és újabb utalásokat, párhuzamokat felfedező videók. Az újranézhetőség éppen ezért garantált, és az egyszeri érdeklődőt is könnyen elcsábíthatja.
A mítoszépítés mestersége – Django elszabadul (2012)
Tarantino legutóbbi, és saját állítása szerint, utolsó alkotói évtizedét szemlélve olyan érzésünk lehet, mintha minden, amit eddig láttunk, csak rákészülés lett volna a nagy tornára. Legutóbbi két filmje, a Django elszabadul és az Aljas nyolcas is Amerika nemzeti mítoszát és 20. századának legikonikusabb filmes műfaját, a westernt elevenített fel. Visszanyúlt, elmondása szerint is legnagyobb mesteréhez, Sergio Leonéhoz, és az ő nyomdokaiban, az ő zeneszerző kollaboránsával (Ennio Morricone) álmodta újra a teljes amerikai- és olasz westernkör szintézisét.
A letisztultság, az eposzi narratíva, a hős dicsfénye és a laza profizmus nemesíti a Django elszabadul történetét. Címszereplője is a spagetti-westernek egyik ponyvahősét idézi, azonban meghökkentő csavart ad a rasszbéli identitása. Tarantino kétféle mítoszt ír le a filmben, egyfelől egy ősi folklórból eredő, germán mesét idéz meg, tündéri hófödte tájakkal és személyes érzelmektől, meggyőződésektől fűtött karakterekkel. Másrészt pedig polgári és történeti mítoszt kanyarít mellé, ahol a fekete bőrű, elnyomott lakosságnak egyként ad fellélegzést, amikor Django szíjat hasít a rabszolgatartó hátából, vagy éppen szembeszáll az önmagát szabotáló Ku Klux Klánnal. Ez utóbbi jelenet egyébiránt arról is tanúskodik, hogy Tarantino miképpen tud még a legnemesebb történetekbe is egy huszárvágással kis, önmagában álló, humoros karikatúrát kerekíteni, hogy azt mozinézők tömegei idézhessék.
Végül pedig önmaga mítosza az, ami miatt Tarantino kilóg egész Hollywoodból. Forgatókönyvei tele vannak tabudöntögetéssel, vagy például az Amerikában olyannyira elítélt rasszista szlengekkel (n-word). Imázsa részint abból épül fel, hogy ő az, aki képes szerzői maradni az óriási tőkenyomás ellenében is, és Hollywood fenegyerekeként filmjeiben szinte azt csinál, amit szeretne. Ezzel a mesével pedig tudunk azonosulni, mert mindenkinek eszébe juttatja a legkisebb királyfit, a nagyot álmodót és az érdekét érvényesíteni képes párbajhőst. Interjúiban vagy épp a forgatásain sorra történnek az ezt elmélyítő pillanatok, amikor például élő adásban védi meg filmjeit egy heves kritikussal szemben, vagy mikor a forgatáson elvágott kézzel hagyja improvizálni Leonardo DiCapriót.
Quentin Tarantino megkerülhetetlen alak a kortárs filmek kánonjában, és amíg alkot, az is lesz. Legyen ez amiatt, mert jól érzi a korszak legaktuálisabb témáit, vagy épp azért, mert embereket ír és embereknek szól, akár abból kifolyólag, hogy nem fél lopni és azt filmre vinni, amiért önmaga is rajong; egy biztos: gyermeki rajongása, rajongói szemlélete és szemlélődő művészalakja az egész ágazatot bolygatta meg és művész-nemzedékeket inspirál. Életműve túlmutat önmagán, és ha valaki, akkor ő biztosan meg tudja majd mutatni, hogy hogyan is volt egyszer az a Hollywood.
