A Netflix saját gyártású, februárban bemutatott sorozata Gerard Way és Gabriel Bá azonos, The Umbrella Academy című képregényéből készült, Steve Blackman (Fargo, Légió) és Jeremy Slater (Fantasztikus négyes, Az ördögűző) feldolgozásában.
1989 októberében tizenkét órán belül negyvenhárom nő szült gyermeket a világ különböző pontjain – legnagyobb meglepetésükre, hiszen a nap kezdetekor egyikük sem volt terhes. Ezen gyermekekből vásárolt és fogadott örökbe hetet az amerikai billiárdos nagyiparos, Sir Reginald Hargreeves (Colm Feore) és alapította meg az Umbrella Academy-t. A gyerekek ugyanis közel sem nevezhetőek átlagosnak, hiszen – a hetedik gyermek, Vanya (Ellen Page) kivételével – mind szuperképességekkel rendelkeznek. Apjuk pedig magára a világ megmentésére szánja őket: így kezdődik az egyik legelfuseráltabb család története, amit valaha láttunk.
Egyik leghíresebb túszmentő akciójuk után tizenhét évvel járunk, amikor az Akadémia egykori lakói értesülnek apjuk haláláról, és mind hazatérnek a temetésre. A világ legkülöncebb karaktereit ismerhetjük meg, életükben az egyetlen közös pont a neveltetésük. Az Egyes számú, Luther (Tom Hopper) egy, a Holdon folytatott küldetésről tér haza, a Kettes számú, Diego (David Castañeda) magánakciós szuperhősként él, a Hármas számú, Allison (Emmy Raver-Lampman), színésznőként tengeti mindennapjait, a Négyes számú, Klaus (Robert Sheehan) visszaeső drogfüggő, míg a Hetes számú, Vanya egy nagyzenekarban hegedűs. Velük találkozunk tehát az első rész alatt, amiből már az elején kiderül számunkra, hogy közel sem jó a testvérek közötti kapcsolat. A készítők azonban nem akarták a megszokott sémát követni és győztes csaták, boldog történetek helyett egyből a szuperhőslét problémáit mutatják be. Milyen is, ha különlegesebbnél különlegesebb gyermekek együtt nevelkednek, ahol mindig egymás legyőzése a cél – és milyen az, ha valakinek képességek nélkül, átlagos gyermekként kell élni egy ilyen közegben.
Az izgalmak akkor kezdődnek, amikor a pilot utolsó perceiben egy portálon át megjelenik a tizenhárom éves testben ragadt ötvennyolc éves orgyilkos, a régen eltűnt Ötös számú (Aidan Gallagher) a jövőből, és bejelenti, hogy a világnak nyolc nap múlva vége van, de ötlete sincsen, hogyan állíthatná meg.
A sorozat tehát tartogat izgalmakat, de a történet viszonylag lassan bontakozik ki; amit ajánlott megvárni, hiszen, ha egyszer beindul, hihetetlen fordulatokat szánnak a készítők. Azonban mivel hat központi szereplőnk van, sajnálatos módon nem mindenki kapott egyenlő időt, így míg Diego vagy Ötös életéről viszonylag sokat megtudunk, addig Luther és Allison karaktere nagyon kevés lehetőséget kap arra, hogy igazán megismerjük őket. Ennek ellenére szinte mindenkit tökéletesnek mondanék a szerepére, ami nagyon sokat hozzátesz a történethez és még szerethetőbbé teszi a azt. Robert Sheehan a csalódást keltő Ragadozó városok után lejátszotta a képernyőt, ezzel nem kevés rajongót szerezve magának. Számomra a másik meglepetést a tizenöt éves Aidan Gallagher okozta, aki igazán helytállt a nagyok között és ezzel eltávolodott a Nickelodeontól, ahol eddig szerepelt. Nem kevés bájt és humort csempész Ötösbe, miközben végig előttünk van, hogy egy közel hatvan éves orgyilkost látunk.
Amit biztosra veszek, hogy a sorozat megnézése után sokan (magamat is beleértve) sokáig fogják emlegetni a fantasztikus soundtracket, amit a készítők összeállítottak. Többek között olyanokat hallhatunk, mint Tiffanytól az I Think We’re Alone Now, Woodkidtől a Run Boy Run, a Queentől a Don’t Stop Me Now, a They Might Be Giantstől az Istanbul vagy Gerard Waytől a Hazy Shade of Winter – és ez csak néhány példa.
Az utolsó két epizód pedig úgy sodor el minket, hogy csak kapkodjuk a fejünket, közben és utána, körmünket tövig rágva, tudván, hogy a kérdőjel még mindig fent áll: vajon kap-e folytatást a sorozat? Ugyanis kár lenne, ha érte, ha nem.
Kiemelt kép: netflix.com
