Ha azt mondom képregény, elsőre nagyjából mindenkinek a szuperhősök jutnak eszébe. A műfaj hajnala óta valóban a szuperhős-képregények a legnépszerűbbek és legreprezentatívabbak, azonban ma már sokaknak ismerősen csenghet a Neil Gaiman-féle Sandman, a Fables, a The Walking Dead vagy egyéb független címek. Na és azt hallottad, hogy Stephen King fia hat éven át képregényt írt? Ugye, hogy nem? Ez a Locke and Key széria.
A Locke and Key az IDW Publishing gondozásában jelent meg 2008 és 2013 között Amerikában, kis hazánkba pedig éppen idén teszi be a lábát az első két kötet a Fumax Kiadó jóvoltából valamikor decemberben. A mű semmilyen szempontból sem nevezhető a klasszikus értelemben vett képregénynek; attól több fronton is eltér. Ami elsőként feltűnik, az a nagyon egyedi, kissé rajzfilmes, éles kontúrral rendelkező rajzolás Gabriel Rodriguez illusztrációin, amelyek a maguk egyszerűségében képesek megjeleníteni a borzalmak netovábbjait, a bohózatba illő humoros gegeket, vagy akár mindkettőt, mint például az az eset, amikor két fiatal egy kulccsal kinyitja testvérük fejét.
Ehhez mérten a történetvezetés is teljesen újszerű, és nagyon szépen idomul a megjelenéshez. A vizuális műfajok alapvető szabálya a „mutasd, ne mondd”. Az alkotópáros ezt még egy szinttel feljebb emeli: a leírt szöveg és a megjelenő kép között igen gyakran asszociatív kapcsolatok vannak (egy hajós mögött kigyullad egy busz, miközben a hajós öngyújtóját hangosan égésre biztatja). Ez természetesen nem egyedülálló jelenség; a méltán híres Watchmen, vagy a szintén zseniális I Kill Giants című alkotás is élt már ezekkel. Ám Joe Hill egészen egyedi története, amely a Stephen Kingtől ismerős meghökkentő, természetfeletti horrorvilágot implementálja a képregénybe, valami teljesen újat ad a műfaj számára.
A Locke-család békésen tölti nyári vakációját vidéki házában, amikor az arra járó Sam Lesser nevű bűnöző erőszakos betörést hajt végre és végez Rendell Locke-kal, a családfővel. A tragédia után az anyuka és a három testvér (Tyler, Kinsey és Bode) nagybátyjukhoz költöznek a Kulcsház nevű ősi családi rezidenciába, Lovecraft szigetére (már a helység neve is horrorutalás). A Kulcsház olyan különösnek bizonyul, mint amilyen a neve, ugyanis sorra különböző kulcsok bukkannak fel a ház más és más zugaiban, amelyek különleges képességekkel bírnak. Az egyik kulcs például olyan ajtót nyit, amin átlépve az ember anyagtalan szellemé változhat, egy másik, korábban említett kulccsal az emberek fejét kinyitva elméjük tartalmába nyerhet belátást. A kulcsok persze nem csak felfedezést és játékot rejtenek, ugyanis a ház alatti démon ismeretlen okból a gyerekek életére tör, hogy megszerezze a sosem látott Omega-kulcsot.
A Locke and Key már a felütéstől kezdve nagyon izgalmas és nagyon kreatív lehetőséget biztosít az alkotóknak a történet kibontására. A különböző kulcsok, amikből idővel nagyon sokat megismerünk, egyre elborultabb módokon képesek befolyásolni a valóságot vagy a személy identitását. Ezzel egyszerre szimbólumai az egyén kontrolljának önmaga és környezete megváltoztatásában, valamint egyszerre eszköze a hagyományos szuperképességek konvención kívüli megjelenítésének. Egy jó alapötlet persze csak félsiker, a képregény alkotói képesek voltak továbblépni és a szereplők szintjén, dramaturgiailag is valami egészen egyedit alkotni. A fejezetek váltakozása, a cliffhanger-zárások és a suspense (bizonytalan várakoztatás, a szerk.) olyan élményt keltenek az olvasóban, mintha nem is egy képregényt olvasna, hanem egyenesen tévésorozatot nézne. Leginkább arra hasonlít, mint amikor a híres televíziós rendező és forgatókönyvíró, a Bosszúállók-filmekért is felelő Joss Whedon átvette az Uncanny X-Men–szériát. Ha valaki elkezdi a művet és megtetszik neki az alaptörténet, az azon nyomban kulcsra zárja és nem ereszti, egészen a végkifejletig.
Ami pedig a figyelmet fenntartja odáig, és rávesz, hogy végiglapozzuk a köteteket, az nem más, mint az élmény és a rejtély. Mindannyian emlékszünk még, amikor gyerekkorunkban a leghétköznapibb tárgyak is varázserővel bírtak. Az ember játék iránti mérhetetlen szeretete, a valóság mögötti minta- és okkeresés, valamint meghökkentő képzettársítások köszönnek vissza a történetben, amely akár egy hosszúra nyújtott gyermekkori nyár nosztalgikus felidézése is lehetne. Akár a Toy Storyban, a felnőttek ebben a történetben sem látják a kulcsok mágiáját, és így a három különböző életkorú gyerekszereplő szemszögére hagyatkozik Joe Hill. Természetesen ebben is tetten érhető az atyai nyomvonal, ugyanis az Az című regényhez nagyon hasonló generációkon átívelő lappangó gonosz, valamint gyerekszövetségek harca áll a középpontban.
Ezzel át is kanyarodunk a rejtélyszálra, ugyanis a képregény egyszerre szórakoztat és lát el feladványokkal, hogy az olvasó még a kötetek közti időben is a látottak összefüggésein gondolkozzon. Kiket ábrázol egy folyton felbukkanó régi fotó? Mit nyit a kulcs az állóóra tetején? Ami igazán nagy előny ebben, az a kész koncepció adta kényelem és biztonság. Az első kötet még csak amolyan pilotszerűen épül fel, és pár nap leforgása alatt mesél el egy viszonylag lineáris történetet, azonban a második kötettől kezdve minden karakter és apró részlet szövevényes háttértörténettel rendelkezik, amiről csak a későbbiekben kapunk kifejtést. A képregény így többször is újraolvasható, sőt másodjára garantáltan minden jelenet teljesen más jelentéssel fog bírni. Ahol az első olvasás értetlen fejvakarást szült, ott a második széles mosollyal körülírt felismerést, ahol pedig reményteli várakozást éreztünk elsőként, másodjára lemondó szomorúság fogad.
Persze gyerekek, képességek, rejtvények ide vagy oda, a Locke and Key nem gyerekmű. Sokan vélik úgy ma is, hogy a képregény műfaja alapvetően nem valódi autonóm művészeti ág, csupán kommersz, gyerekes időtöltés. Ezen az attitűdön és sztereotípián csavarnak egyet az ehhez hasonló független művek, ha valaki megfelelő kíváncsisággal veszi kézbe őket. A gyerekszálak mellett, vagy azokkal egybefonva olyan súlyos és elgondolkodtató témakörök köszönnek vissza, mint a gyász és annak feldolgozása, a családon belüli alkoholizmus, vagy a homofóbia és rasszizmus kérdése. A Locke and Key az a képregény, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, tudva, hogy nem mindenkinek fogja elnyerni tetszését. Aki az első kötet után kiszáll, az találkozik egy példával arról, hogyan virít önálló médiumként a képregény intézménye és szól többről, mint az eltúlzott idomok és az egyszerű történetvezetés. Aki pedig bennmarad, olyan utazást kap, amit szívesen vesz kézbe a jövőben is és talán sohasem felejt el. Kivéve akkor, amikor felnő, és már nem lát varázslatot az oldalakon, csupán pár unalmas, faragott kulcsot.
Kiemelt kép: joblo.com
