Kezdőlap Blog Oldal 310

A modern ember legnagyobb ellensége: az idő?

Előttünk van. Meghatározza életünket, megszabja kezdetét és végét. Mögöttünk van. És minden egyes pillanattal kevesebb marad belőle. Nem kevesebb, mint változás, élet és halál.

Nehéz beszélni az időről anélkül, hogy ne kerülnénk túlzottan filozofikus mélységű állapotba vagy klisészerű örvényekbe. Eredeti gondolatmegállapításra aligha juthatunk vele kapcsolatban. Azonban, azt talán biztosra állíthatjuk, hogy gondolkodó ember megjelenésétől kezdve valamennyi embertársunkat – közte saját magunkat is – foglalkoztatta az idő fontossága, annak rejtélyeinek kifürkészése– jellege, megfogalmazása, érzékelése. Mégis, legyen egy kis időnk elidőzni az időn.

Az óra ketyeg megállás nélkül, bár szüntelensége látszólag feledésbe merül. Az idő, amit ténylegesen mérünk mindennapjainkban nem más, mint egy vonatkoztató időpontok és időtartamok konkrétumai, rutinunk meghatározója: mikor keljünk fel, hányra érjünk be az iskolába/munkahelyre, mennyi ideig aludjunk, meg a többi hasonlatos lélekölő tevékenység. De rengeteg más formában is kinyilatkoztatjuk az idő jelentőségét– amikor például nosztalgikusan gondolunk vissza egy-egy örömteli eseményre, és ezáltal gyakran sajnálkozva tudatosul bennünk az azóta eltelt hónapok vagy évek sokasága. Már maga az emlékezés melankóliába taszító, nem is beszélve a rengeteg tovaszállt évről.

Szinte lehetetlenség az időről beszélni az emberi élet megemlítése nélkül– nem is érdemes. Mindenekelőtt saját érzékelésünk és értelmezésünk számít az idővel kapcsolatban. Egyfajta burokba zárja cselekedeteinket, kijelöli határvonalait. Sőt, ha az időre mint változásra gondolunk, voltaképpen végigvezeti életünket; tetteinket, környezetünket, még gondolkodásunkat is irányítja. Klasszikus értelemben tulajdonképpen idő nélkül nem létezhetnénk.

Életünk maga az idő. De ténylegesen élünk, vagy csak létezünk az idő nagy részében?

A lét elaprózódik a rutin fogságának nyomása alatt

Az idő – ennélfogva életünk – előrehaladtával egyre kevesebb újszerű élménnyel találkozunk. Míg első évtizedeinkben sok meghatározó életesemény, határvonal található meg a különböző életszakaszok természetei miatt (kisgyermekkor, kamaszkor és a fiatal felnőtté válás első lépései: óvoda, iskola, középiskola, az egyetem vagy munkába állás kezdete), addig maradék földi létünk hátralévő évtizedeit döntően gyakran túlságosan egymáshoz hasonló cselekedetek sorozata határozza meg; ugyanaz a munka, ugyanazok a háztartási teendők, ugyanaz a partner. Az élet szürkébbnek és eseménytelenebbnek tűnik, miközben tagadhatatlanul gyorsulónak érzékeljük.

Ahogyan idősödünk, úgy tűnnek egyre rövidebbnek az elmúlt évek. Az egésznek roppant egyszerű a magyarázata: míg öt évesen életünk ötödét teszi ki egy év, addig ötvenévesen mindössze ötvenedrészét. Minden egyes új év egy lényegesen kisebb szeletét képezi csak életünknek, ennélfogva minden évet rövidebbnek élünk meg.

Abszurd, egyenesen kegyetlen. Boldogságra születtünk? Méltán lehetne nevezni az időt legnagyobb ellenségünknek. De szükségszerű-e a sajnálkozás az elmúlt idő felett? Lehet-e eleget élni vagy akár sokat?

Seneca írta:


Életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk,
nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk,
szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.


Az ókori költő-filozófus majd kétezer évvel ezelőtti megállapítása ugyanolyan jól cseng a modern ember mindennapjaiban. Az egész meglehetősen túlzónak és szélsőségesnek tűnhet eleinte, de gondoljunk csak bele a számtalan órába, amikor halogatjuk bármiféle feladataink elvégzését, helyettük más, szükségesnek tűnő álkötelességekkel pótolva őket vagy értelmetlen időtöltésekbe bocsátkozunk, megragadva függőségeinkben.

Seneca

Legtöbben megragadunk a mindennapi rutinban. Az unalom, közöny, végső soron a beletörődés jellemzi a kialakuló helyzetet. Az ebből való kiszabadulás is csak ideiglenes, amikor nyaralni vagy utazni megyünk, vagy éppen élvezzük a hétvégék adta kevéske szabadidőt. Meglehetősen nehéz a hétköznapokban élni, érthetően utáljuk őket. A boldogság inkább önámításnak és illúziónak tűnhet.

Önnön életünket gyilkoljuk, gyakran észrevétlenül még magunk előtt is. Sokan gyűlölik munkájukat, de nem váltanak, megvetik partnereiket vagy családtagjaikat, álbarátságokba burkolóznak és legfontosabb céljuk, hogy meggyőzzék a körülöttük lévőket boldogságukról. Erre, a pozitív visszacsatolásra és megfelelési kényszerre építenek a közösségi oldalak is. Gondoljunk csak bele: boldogok és elégedettek vagyunk életünkkel? Az eddig leélt évek az-az irány, ami megnyugvással tölt el? Mit értünk el eddig? Megteszünk mindent azért, hogy jól éljünk? Vagy csak követjük a többi embert a lelki nyomorba? Még önmagunknak is nehéz bevallani, ha boldogtalanok vagyunk, egyszerűbb fenntartani a látszatot mások előtt.

A XXI. századra jellemző stresszes életmód szintén tovább fokozza a idő gyorsulását, a folytonos stressz alatt kialakuló érzet, miszerint nem lesz elég időnk elvégezni feladatainkat, visszaemlékezve azt az érzést kelthetik, hogy valóban kevesebb időnk volt. Márpedig, amikor az időről beszélünk, a saját érzékelésünkön múlik minden. Az idő relatív, minden azon múlik, mi magunk hogyan éljük meg.

Seneca szerint úgy kellene kezelnünk időnket, mint a pénzt. Mindkettőből véges mennyiség áll rendelkezésünkre, és a lehető legjobb módon kell beosztanunk és befektetnünk. Valahányszor nekilátunk valami újnak vagy másokkal töltjük időnket, nem kevesebbet teszünk, mint önmagunk életéből fektetünk be. Gyakran rossz befektetéseket hozunk meg– kulcsfontosságú ezek megismétlésének a tudatos elkerülése. Valahányszor számunkra ártó tevékenységbe kezdünk tudatosan saját életünket rövidítjük le.

A legfontosabb a Seneca óta eltelt kétezer évben sem változott– végső soron rajtunk múlik, hogyan éljük meg időnket. Nem lesz rövid élete annak, aki jól éli meg.

Ahogy Tolkien írta:


Az egyetlen dolog, amit el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk az idővel, ami megadatik.


 

Három óriásplakát Ebbing határában – kritika

Aktuális témák és kőkemény komédia 2017 egyik legjobb filmjében

“A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést” – motyogta Yoda mester harmincnyolc évvel ezelőtt, nagy egyetértésére a hollywood-i álomgyárnak, ami azelőtt, valamint azóta is, vehemensen hajlik a békesség, az egyetértés és más hasonszőrű érzelmek propagálásának irányába. Ritka az a film, ami a dühöt és a gyűlöletet nem bontó és kártékony impulzusokként kezeli, hanem olyan építő mozgatóerőkként, amik közelebb visznek az igazság érvényesítéséhez.

Túlságosan fasiszta lenne ez a hozzáállás? Nem az, ha Martin McDonagh új filmjének, a Három óriásplakát Ebbing határában-nak a kontextusában vizsgáljuk. A főszereplő, Mildred Hayes (Frances McDormand) dühe ugyanis teljesen jogos, az igazság, ami után vágyakozik pedig nem egyszerű, nem kényelmes, de helyes. Mildred hónapokkal azután, hogy lányát egy ismeretlen tettes megerőszakolja és meggyilkolja, hirtelen indíttatásból plakáthelyeket bérel az álmos déli kisváros, Ebbing határában, amikkel húsba-vágó módon kéri számon a helyi rendőrséget, és annak vezetőjét, Willoghby-t (Woody Harrelson).

A sztori innentől kezdve azt a hógolyó-effektust követi, amelyben a kisváros lakói egyre nagyobb dühvel és átéléssel próbálják kitölteni egymáson a plakátok által felszínre hozott sérelmeket, közel katasztrofális végkimenetellel. A gyűlő agresszió két fókuszpontja Mildred, valamint a Sam Rockwell által zseniálisan alakított Dixon nevű rasszista, tahó rendőr figurája. Mellettük helyet érdemel egy szintén fantasztikusan összerakott mellékszereplő-gárda, köztük a már említett Harrelsonnal, a Mildred exférjét játszó John Hughes-szal, valamint a Tyrion Lannisterként is ismert Peter Dinklage-dzsel.

Woody Harrelson és Frances McDormand

Az egész természetesen nem működne Frances McDormand tűpontos Mildredje, valamint az In Bruges-t (a magyar címet nem vagyok hajlandó leírni) is jegyző Martin McDonagh tökéletes gépezetként működő forgatókönyve és rendezése nélkül. Az előbbi filmet is fémjelző maró fekete humor és agresszivitásukban túlpörgetett karakterek itt is jelen vannak, de amíg az In Bruges sztoriját kvázi egy világtól elzárt helyre száműzte a rendező, ezek az elemek itt tisztán morális témák vizsgálata mellett társadalomkritikaként is szolgálnak. McDonagh színházi gyökerei (A kripli) tisztán kiütköznek a párbeszédek hangsúlyosságán és az ismétlődő helyszíneken (a legfontosabb események nagy része egyetlen utcának két, egymással szembeni épületében játszódik), de a cselekmény változatossága a csattanós szóváltások és a ki-kitörő erőszak miatt mégsem érződik úgy, mintha egy megfilmesített darabot néznénk.

De ez nyilván csak a felszín: a mélyben megbúvó karakterdráma, és az ezekre alapuló meglepő fordulatok ugyanúgy megállnák helyüket a színpadon, mint egy Dosztojevszkij-regényben. A cselekményt azonban teljes egészében kortárssá teszik a nemi és faji kérdéseket is feszegető témák, amik habár nem foglalnak el központi szerepet a filmben, kőkeményen jelenkori kontextusba rángatják az alapvetően krimibe, vagy fekete komédiába hajló cselekményt. Mildred alapvetően feminin dühe, ami egy erőszakolóra, valamint az üggyel semmit kezdeni nem tudó, teljes egészében férfiakból álló rendőrőrsre irányul, nem is jöhetett volna jobb időben. Holott a sztori alapötlete már nyolc éve létezett McDonagh fejében, most a #metoo mozgalom mellett még hangsúlyosabb áthallásokat kölcsönöz a filmnek. Szerencsés időzítés?

A főszereplő-gárda a Golden Globe-on (Forrás: Magyar Nemzet)

A fentiek ismeretében cseppet sem meglepő tehát, ahogy a Három óriásplakát letarolta a Golden Globe-ot, és most jó néhány Oscarra is esélyes lett. A film témáinak időszerűségén kívül is megérdemelten történik ez a szárnyalás: egy hihetetlenül erős, meglepő és mély alkotásról van szó ugyanis, ami teljesen joggal jelent meg számos 2017-es toplistán. A Három óriásplakát Ebbing határában január 25-én került a magyar mozikba. Nem szabad kihagyni.

9,5/10

Három óriásplakát Ebbing határában – Amit az előzetes alapján várhatunk

A „hanyatló Nyugat” valóban hanyatlik? – Szociálpszichológiai megközelítés

Manapság egyre sűrűbben hallunk negatív szemléletmódot tükröző, félelmet gerjesztő kifejezéseket Nyugat-Európa fejlődésével, illetve hanyatlási tendenciájával kapcsolatban. „Identitását vesztette nyugat”, „multikulturalista tömegországok”  – ilyen és ehhez hasonló sztereotípiáktól zeng a sajtó, sőt, mára mondhatni a mindennapi magyar politika mantrájává váltak az utópista, negatív előjeles állítások. Azonban, ha  jobban belegondolunk: vajon tényleg állíthatjuk, hogy Nyugat-Európa hanyatló félben van? Vagy netán csak machiavellizmus áldozatává váltunk? Milyen szociálpszichológiai tényt szolgálhatnak agyunk bal féltekébe berögzült ilyesfajta mondatok?

Nyugat-Európa nagyon sok társadalom és kultúra mérvadója, a történelem szerves alakítója. Gondoljunk csak vissza középiskolai történelmi tanulmányainkra, már a magyar történelem korai szakaszában, Szent István korában is az egyik fő cél volt a nyugati kultúra, a nyugati kereszténység felé való nyitás. Természetesen az új áramlatok mindig ellenzőkre is találtak, akik általában félelmeket tápláltak az újonnan jött idegenek, ismeretlen nyugatias, másféle kultúrák iránt. Ez a kettősség az egész magyar történelmet végigkísérte, a magyar társadalmat folytonosan alakította.

Az igazi törést azonban a trianoni békeszerződéssel következett be. A háborús traumákkal küzdő társadalom még egy lökést kapott, amely csak mélyítette ezeket a már így is nagyon vérző, friss sebeket. A ki nem fejezett negatív érzelmek és a megszégyenítettség érzése olyannyira deformálta társadalmunkat, hogy egyfajta én-védő mechanizmus alakult ki, és minden egyes felelősséget „a nyugatra” hárítottunk. Ha klinikai szakszóval szeretnénk leírni magunkat, akkor a narcisztikus zavar lenne erre a jelenségre a legmegfelelőbb terminus, ugyanis a negatív élmények után az ország önértékelése szinte patologikus magasságokba emelkedett, és ezzel együtt megjelent az áldozatszerep, ami a hárítómechanizmus egyik jól ismert példája. Viszont az is elmondható, hogy egy igen labilis szerkezetű identitás alakult ki, amely befolyásolhatóvá vált a szélsőséges eszmék által, így a fasizmusnak és a kommunizmusnak is táptalajt adott, majd a machiavellizmus igazán fénylő gyöngyszemeit meggyökereztette.

A machiavellizmus az a nézet, amely szerint a cél eléréséhez minden eszközt felhasználhatunk.- írja az idegen-szavak.hu.

https://www.youtube.com/watch?v=rFTVTs-gmak

Napjainkról azt mondhatjuk, hogy a materiális térben ugyan leomlott a berlini fal, azonban Kelet-Európában, így Magyarországon is, a mentális berlini fal még most kezdi el élni fénykorát. Ezért a hanyatló nyugat kifejezés nem más célt szolgál, mint egyfajta régi-új ellenségképet.

Umberto Eco, az olasz irodalom kiemelkedő alakja is úgy tartotta, hogy hiba egy zászló alatt egyesíteni a társadalmat, hiszen félni kell az ellenségképtől, nem szabad követni mások példáját. Más utat kell járnunk, egy olyan utat, ami csak mi tudunk felépíteni, ami sokkal jobb más utaknál. Eco állítása is tökéletes példája a jól berögzült védelmi mechanizmusnak. Sajnos, erre a jelenségre bizonyos médiumok is bőven rájátszanak, direkt olyan felvételeket, jeleneteket mutatnak csatornáikon, amelyek rossz színben tüntetik fel Európa másik oldalát, elfeledve azt a tényt, hogy országunk is igen súlyos problémákkal küzd, amelyekről a szociális beidegződésnek köszönhetően, mi mélyen hallgatunk. Elgondolkodtató, hogy az agresszív külpolitika sok esetben belső konfliktusokra, problémákra utal, ezek levezetésére szolgál.

Tünet Együttes: Burok – a táguló idő összehúzódásai premier a Trafóban

A születésünkre nem emlékszünk, a haldoklásunkat már nem tudjuk majd elmesélni. A szülés hasonlóan elementáris határhelyzet – túl a valós téren és időn, kivételes tapasztalás.

A Tünet Együttes új produkciójában a szülés élményét kíséreli meg felidézni, szétszálazni és megmutatni testtel, szóval és képpel. Az előadásban résztvevő négy táncosnő a saját szüléstörténetéből és testemlékeiből, traumatikus és euforikus élményéből dolgozik. Megpróbálják kifordítani mindazt, ami a csukott szemeken, a bőrön, a tudattalanon belül történt.

„A tudat kiszökik a szülőszoba ajtaján. A szem becsukódik. A baba diktál. Az anya mászik, feláll, lépcsőzik, alszik, fekszik, oldalt, hátul, térdel, kapaszkodik. Kitágul és összehúzódik. Pulzál. Izzad. Eddig ismeretlen gumianyagot találtak fel: a végtelenségig tágul és tovább, épp addig a pontig, ami a halálhoz legközelebbi pillanat. Az ismeretlen kapuja előtt visszafordul. Integetnek a szfinxek. És még csak a haj. Szakad az anyag. Először a fej. Szünet. Szünetek és tolások: a megszűnt idő ütemei. Kilencvenfokos fordulat. Kiszorul a váll. És kicsusszan a resztli.”

Időpont:

2018.02.02. 20:00
2018.02.03. 20:00

Nota bene: Az egyik táncos a próbafolyamat alatt újra teherbe esett.

Rendező – koreográfus: Szabó Réka
Koreográfus – asszisztens: Dányi Viktória
Táncosok: Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória
Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám
Dramaturg: Gábor Sára
Látvány, kreatív technológia: Kiégő Izzók, Samu Bence, Terebessy Tóbiás
Konzulens: Árvai György
Fény: Szirtes Attila
Jelmez: Szűcs Edit
Koprodukciós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotó: Mészáros Csaba

Forrás: Trafó

Büszke magyarság a tengeren túlról: Julie Orringer

Julie Orringer, a magyar származású amerikai írónő 1973-ban született Miamiban. Elbeszéléseit először folyóiratokban publikálta, például a Paris Reviewben vagy a Grantában. Ezekkel az írásaival számos díjat is elnyert, majd 2003-ban megjelent első könyve, a kilenc elbeszélést tartalmazó Légzőgyakorlat fuldoklóknak című kötet, a világsikert pedig a Láthatatlan híd című, első regényével érte el 2010-ben.

Első könyve, a Légzőgyakorlat fuldoklóknak a kamaszlányok világát mutatja be, olyan tipikus problémák leírásával, amelyekkel a lányoknak saját maguknak kell megbirkózniuk, és nem menekülhetnek előlük – akár a családban, akár az iskolában. Bár az írónő interneten megosztott „tüntetéses képei” feminista beállítottságról árulkodnak, írásaiban mégsem tükröződik ez, akkor se, ha a novellák is elsősorban női főszereplőkről szólnak. A kötet témája ellenére Julie Orringer nem a szokásos, álmodozó, idillikus stílusban közelítette meg a korosztály érzelmeit, hanem lényeglátó módon, itt-ott már szinte meghökkentő, ijesztő történeteken keresztül ábrázolja a hősnők tragédiát, félelmeit, bukásait.

„Clarie a gumiasztal mellett feküdt mozdulatlanul, mintha aludna, nyaka lehetetlen szögben kitekeredve. Ella le akarta venni róla a tekintetét, de nem volt képes rá. A nagyobb gyerekek, sőt még Benjamin is körbevették Clarie-t, néhányan a nevén szólongatták, mások csak nézték. Peter lecsúszott a tűzoltópóznán, és a gyepen odabotorkált a testvéréhez. Félretolta Benjamint. Lábujjával Clarie vállát böködte, aztán letérdelt, és átfordította a testet. Clarie csuklójából a csupasz csont villant elő. A lila overallos fiú elhányta magát.”

Julie Orringer világháborús sikerregénye (forrás: www.kotvefuzve.reblog.hu)

Eddig megjelent két könyve közül számunkra a Láthatatlan híd kicsit különlegesebb, hiszen az írónő ebben a történetben magyar nagyszülei élményeit örökítette meg. Az egyébként elég komoly hangvételű írásban keveredik a budapesti és vidéki magyarság élete a párizsi művészek bohém életmódjának hangulatával. A szövegben ideálisan keveredik a két gyönyörű város, illetve az egyéb helyszínek ábrázolása a cselekményes, párbeszédes részekkel; egyik sincs túlsúlyban, és mind könnyed, mégis igényes, szépirodalmi stílusban van leírva, ami változatossá és letehetetlenné teszi a könyvet. Bár a cselekményt főként a szerelmi szál határozza meg, a regény történelmi dokumentumként is megállja a helyét: a történet az 1930-as években kezdődik el, majd utána végigköveti a második világháború alakulását, s mindezt zsidó és egyben büszke magyar főszereplők szemszögéből írja le.

„Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.

– Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért.”

Kiemelt kép: www.americanhungarianjournal.com

Örömzene bölcsészeknek – PODCAST interjú a Fák Alatt Zenekarral

Az ELTE BTK gólyáinak biztosan nem idegen a Fák Alatt Zenekar, hiszen ők teremtették meg a bölcsész élethez elengedhetetlen hangulatot a tavalyi gólytábor első napján. A fesztiválozó fiatalok számára is ismerős lehet a banda, akik az országot járva számtalan fellépést tudhatnak maguk mögött az elmúlt években. Legújabb lemezüket is hamarosan birtokba vehetjük, ám előtte még az ELLÁTÓházban kaphatunk egy kis előzetest február 2-án. A zenekarral a közelgő eseményekről, valamint egyedi stílusukról beszélgettünk – kellő komolytalansággal fűszerezve. 

A Fák Alatt Zenekarról elsőként a nyári féktelen szórakozás, a szabadság és az igényes stíluskeverés jut eszünkbe. Kovács Kristóf (hegedű), Nyéki Ábel (gitár), Pál Gergely (ének-gitár) és Vörös László (dob) kétségkívül értenek az atmoszférateremtéshez; szerethető, könnyen befogadható stílusuk pedig csak tovább fokozza a hangulatot koncertjeiken. A zenekar azonban kezd túlnőni klubkoncertes, alternatív imázsán, egyre többször hallhatjuk őket a legkülönbözőbb helyszíneken és eseményeken. A zenekar énekese és hegedűse a jövőbeli tervekről mesélt nekünk, valamint a múltba révedve a kezdetekről is megtudtunk néhány érdekességet.

A podcastban a zenekar Ez már ilyen című dala hangzott el.

 

A zenekar Facebook és Instagram oldalát itt megtaláljátok.

15 legviccesebb Trónok harca mém

Bár még több, mint egy évet kell várniuk a Trónok harca rajongóknak a befejező évad megjelenéséig, de a westerosi fantáziavilág ihlette humoros képekből, vicces feliratokból vagy mémekből nem mondhatnánk, hogy hiányt szenved az internet. Persze sok még az az egy év, de addig is, hogy csillapítsuk a GOT-fanok várakozását, és mellékesen, hogy felelevenítsük az elmúlt évadok leghumorosabb jeleneteit, összeszedtük nektek az interneten keringő legszórakoztatóbb mémeket, amik remélhetőleg a ti arcotokra is mosolyt csalnak. Szubjektív válogatás következik! 


A csaj, akit kiszemeltél…

A lány, akit kedvelsz- az apja,-az exe
a testvére- a testőre- TE


Dany sosem adja fel

– Halló, ki az?
– Ben.
-Ben kicsoda?
– Ben D. Knee (angolul: térdelj le)


„Látta”


Nem tudsz te semmit Havas John

Amit Havas John tud:
99% semmit
1%  hogy hová tegye be


Miért is ne lehetne?


Senki se szeret túlórázni

Amikor lejárt a műszakod, de a főnököd megkér, hogy dolgozz túlórába…
Az őrségem véget ért

No comment

Amikor rájössz, hogy nem hiszel a klímaváltozásban
és most rád marad hat hüvelyknyi hó


Érdekes genetika


Az olimpiai gerelyhajítás győztese


Szegény


„Egy Lannister mindig megfizeti az adósságát”

Egy Lannisert mindig megfizeti az adósságát, minden másra ott a MasterCard


Gyors befejezés


Ha az Éjkirály Yu-Gi-Oh szereplő lenne…


Daenerys a Starbucks rémálma


R.I.P.

Csak egy szezonnyit élsz.

Már megint ezek a Starkok…

Savaria Slam Poetry Spricc-módra, „csendben” és lélekkel töltve

2018. január 24-én ült össze újra a szombathelyi slammer közösség a Spricc emeletén. A Savaria Slam Poetry egy rendhagyó klubesttel nyitotta a 2018-as évet.

Rendhagyó időszak, rendhagyó helyszín, rendhagyó menetrend. 2018 első slames estéje több hagyományt tört meg, mint amennyit érintetlenül hagyott. Elvégre vizsgaidőszakban slam estet rendezni magában egy rizikósabb vállalkozás, de láthattuk, mekkora tömeg számára fontosabb a slam poetry művelése és kultúrája, mint az, hogy éppen vizsgák vannak.

Lutor Katalin slamm(el)er (fotó: Koszorús Veronika)

A most is követett hagyomány szerint a szervezők, a szombathelyi slam élet kemény magja, szerdára hívta össze a díszes társaságot, akik csordultig töltötték a Spricc emeletét. A szerdán és azon kívül, hogy volt előadás, minden más volt mint ahogy azt megszokhattuk – és nem csak a vizsgaidőszakról van szó.

Aki hallott már a Savaria Slam Poetry eseményeiről, az tudhatja, hogy a kreatívabbnál kreatívabb szövegeket általában a Pistons padlásán tárják fel a művészek, gondolataikat hol „szebb”, hol „trágárabb” köntösben tolmácsolják, lelküket a hallgatóság előtt teljesen lecsupaszítva. Ez alkalommal azonban a Spricc emeletén zajlott az este, ami jobban sült el, mint azt akárki várhatta volna, pedig csend volt.

Varga Mátyás (fotó: Koszorús Veronika)

Nem volt háttérzene, nem volt állvány, nem volt mikrofon. Az előadó hangja a falakról, mint egy gumilabda, pattant vissza és zengte be a teret. A háttérzaj és a mikrofon hiányában a „nézőtéren” az előadások ideje alatt erős, várakozással teli, figyelmes csend uralkodott. Mindenki sokkal figyelmesebben hallgatta a másikat, nagyobbat ütöttek a szövegek és a hatás hosszabban tartó, mélyebb lett.

A szokásos Open Mic (nyitott, avagy szabad mikrofon: a slammerek akármilyen témában szövegelhetnek) után workshopos formában került elemzésre több helyben felolvasott slam, ezzel megvitatva azt, hogy kinek mitől lesz slam a slam. olykor fantasztikus hangulatú verbális boxmérkőzések zajlottak egy-egy mű kapcsán.

Fotó: Koszorús Veronika

Ez nem csak azt eredményezte, hogy kaptunk a hazaútra érdekes gondolatokat, amiken merenghettünk, ez is fontos, de ez a rendhagyó slam-est több volt ennél: családias hangulatban, egymásnak tényleg figyelmet szentelve vethettük le minden jelmezünket, és feltárva lelkünket egy nagyon erős közösség építő erejét kaptuk ajándékba.

Hajrá, Savaria Slam Poetry, csak így tovább!

A kiemelt kép Koszorús Veronika fotója

Home Bank a Weöres Sándor Színházban

Home Bank címmel látható Czukor Balázs következő bérleten kívüli rendezése a Weöres Sándor Színházban, amit ma este mutatnak be a Márkus Emília teremben. Az új kortárs előadás egy bank életét mutatja be, ahová különböző ügyfelek érkeznek mindenféle megoldásra váró problémákkal, annak reményében, hogy majd a Home Bank által kínált lehetőségek megoldják azokat.

Játszók: Alberti Zsófi, Avass Attila, Bajomi Nagy György, Bálint Éva, Bánfalvi Eszter, Csonka Szilvia, Dunai Júlia, Endrődy Krisztián, Fekete Linda, Horváth Ákos, Kazári András, Orosz Róbert, Trokán Péter valamint Bors Gyula, Jenei Ági.

Fotó: Mészáros Zsolt

Írta: Czukor Balázs, Surányi Nóra
Dramaturg: Surányi Nóra
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Zelenka Nóra
Zeneszerző: Horváth Dániel
Kellékes: Viszlay Zoltán Fülöp
Súgó: Kisely Máté/Jenei Ági
Ügyelő: Bors Gyula
Rendezőasszisztens: Schmidt Róbert
Rendező: Czukor Balázs

Bemutató: 2018. január 26. péntek, 19 óra, Márkus Emília terem

Az előadás megtekintése 12 éves kortól ajánlott!

Forrás: http://wssz.hu

Galéria: Mészáros Zsolt/ Weöres Sándor Színház

A szolgálólány meséje – Sorozatajánló

Nemrég mutatták be A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) című sorozat második évadának előzetesét. Vessük hát górcső alá az első évadot! Vigyázat, nyomokban spoilereket tartalmazhat és csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A sorozat Margaret Atwood klasszikusnak számító regényéből készült. A helyszín a jövőbeli Amerikai Egyesült Államok, aminek helyén létrejött a Gileád Köztársaság. Ebben a világban a nőknek nincsenek jogaik, nincs okostelefon, nincs semmiféle „modern” dolog, ugyanis vissza akarnak térni a régi világ értékeihez. Főszereplőnk, Offred (Elisabeth Moss) egy szolgálólány a Vezér házában.

Mindannyiunk tisztában van azzal mit jelent szolgálólánynak lenni: ők azok a fiatal lányok, akik felszolgálnak, vásárolnak. De Gileádban mást jelent szolgálónak lenni: az országban a még termékeny nőket hívják így, akiket szexuális rabszolgaságra kényszerítenek, ezáltal próbálják újraépíteni a hanyatló világukat, ahol már azelőtt évek óta nem született egészséges gyermek. A lányoknak külön kiképzésben kell részt venniük, elveszik neveiket, gyermekeiket, a saját személyiségüket, életüknek egy célja marad; szülnie kell.

forrás: imdb

A történet az első résztől kezdve lehengerlő, magával ragadó és megdöbbentő. Végigkísérhetjük hogyan lesz egy erős, fiatal nőből, egy gyenge, kiszolgáltatott, ám életét soha fel nem adó asszony. Nagyon fontos kérdések vetődnek fel bennünk, amíg az évadot nézzük: van egy fojtogató atmoszférája, egyszerre érdekes és félelmetes. Már az első fél óra után megvett engem ez a sorozat. Nagyon tetszett, hogy nemcsak a szolgálólányok monoton mindennapjaiba nézhetünk bele. Nem feledkeznek meg a felettük álló hatalmasokról sem, hiszen nekik is volt életük Gileád előtt: láthatjuk vágyaikat, döntéseik valódi okait, az emberi oldalukat, „hiszen mi is emberek vagyunk” – hangzik el az egyik részben.

Egy egész flashbacket is kapunk vissza a sorozatban, amely ezen sorok íróját is kíváncsivá tette, hiszen látunk egy elcsépelt társadalmat szinte pontosan abból a helyzetből lesüllyedni, amiben ma is élünk. Mégis, olyan 21. századi mindez; gondolom senkinek nem kell bemutatni a diktatúrát, hiszen 2018-ban is vannak olyan országok, ahol még így épül fel a társadalmi rendszer, de a nők kiszolgáltatottsága is jelen van egy-egy közösségben. A hatalmi játékok, az alá-fölé rendeltség, a csoportos lelki terror, a redőnyön beszűrődő halvány napfény mind-mind jól és finoman ábrázolják ezeket a jelenségeket a sorozatban.

Egy jó tanács: ha nem bírod az erőszakot, az elnyomást, a diktatúrát, inkább hagyd ki ezt a sorozatot. Minden kétséget kizárva mondhatom, hogy A szolgálólány meséje 2017 egyik legjobban kivitelezett sorozata lett, köszönhetően a zseniális színészeknek és rendezésnek. Már alig várom a második évadot!

Kiemelt kép: www.inverse.com

LEGUTÓBBI CIKKEK