Szerb játékok, avagy a kocsmavirtus

Kocsis Marcell 2016. aug. 4. 0 0

Ugyan ki nem szeret kocsmába járni? Hazánk adottságai közé tartozik az is, hogy szinte minden városban kiválaszthatjuk a hangulatunknak és ízlésünknek megfelelő ivót, kezdve a tejivótól, a konyakszagú kávéházon át, a vasúti restiig (vajon melyik a kakukktojás?). Köztudott, hogy Magyarországon gazdag, dús, és szeszpárától átitatott történelme van a különböző vendéglátóipari egységeknek. És tudjuk, hogy az emlékezetes esték sosem tejivással kezdődnek!

A szerbes esténk sem így kezdődött. Harmadmagunkkal érkeztünk a Rakéta nevű helyre, természetesen már kellemesen bódult állapotban, mondhatni bohókásan. A kocsma fura keveréke a vidéki kultúrházakban megszokott nagy tánctérnek és egy retró dizájnra erősítő nagyvárosi romkocsmának; a kontraszt ellenére kellemesen volt félvilági a környezet.

Belép, jó hangosan köszön, majd „menüt” kér: sört rummal. Nem árt tudni azt sem, hogy ezeket a kommersz „rumokat” nem véletlenül hívják instant vakságnak vagy kalózitalnak, se nem finomak, se nem jók, de természetesen ütnek, ahogyan azt kell.

A vendégek is a helyhez illő alakok voltak, bár be kell vallanom, hogy hármunkon túl nem igazán kötött le a külvilág. Elfoglaltuk a kerthelyiségben a támaszpontunkat, majd ott folytattuk a beszélgetést, ahol az utcán abbahagytuk: fogalmam sincsen hol. Pár körrel később barátom agyában halvány szikra lobbant: ”Mi lenne, ha megütnélek…?”– valami ilyesmire gondolhatott, amikor felállított, hogy most igen, itt a kertben bokszolni fogunk! Természetesen ennél jobb felhívást a keringőre keresve sem találhattunk volna, „kikezekacsicskák” gondolhatták a helyi erők teljes joggal. Miközben “keringőztünk”, a szomszéd asztalnál egy egészen más játékot játszottak, s ezt az elmélyülést csak mi tudtunk megzavarni pár percre a műsorunkkal, amit a társaság tapssal jutalmazott, és fura nyelven biztatott bennünket.

Miután meguntuk a bohóckodást, újabb kört kértünk, ami további ihletet adott, és nem is késett az új, zseniális ötlet: üljünk át hozzájuk! Szerintem már vártak minket: ők is hárman, mi is hárman. Ők szerbek, mi magyarok, ez is nagyon gyorsan kiderült. Van valami bábeli és egyetemes abban, amikor két nemzet fiai részegen, háromféle nyelven beszélgetnek és tökéletesebben megértik egymást, mint édes testvérüket. Pörgő délszláv és lágyabb magyar keveredett a konyha-angollal, igazi lingua franca.

Miért szomorú a jugoszláv lány? Mert nem szabad Bosznia!

Fél óra telhetett el, amikor elkezdtek minket balkáni titkokba beavatni. „Ti faszagyerekek vagytok!” mondták, majd a legnagyobb, a Medve hozzátette„Mutatunk nektek egy játékot!” Elmagyarázták, hogy náluk ezzel a játékkal fejezik ki a barátságot és a tiszteletet. Természetesen már mindenre vevők voltunk, ha azt mondták volna, hogy most azonnal megyünk Nagykikindára, akkor nem azt kérdeztem volna, hogy miért, hanem azt, hogy melyik busszal. Tehát párokba rendeződtünk, egy szerb, egy magyar. Az én párom egy mosolygós, borostás, fürge gyerek lett, verekedős barátom pedig kifogta a Medvét.

Hogyan kell játszani ezt a bizonyos játékot? Leültök egymással szemben a padra. Hát egyenes, fejet előrehajt. Mélyen egymás szemébe néztek. Lendül a kéz, tenyér nyitva és egy igazi parasztlengő csattan a testvér arcán. Fáj, csíp, fejet megráz, majd teljes erőből visszakéz. Ha gyengén ütsz, akkor repeta. Röviden ezek voltak az egyáltalán nem bonyolult játékszabályok, majd két kör között könnyes egymásra borulás és ivás: haragnak nyoma sincsen, ebből szigorúan nem lehet verekedés! Én talán harminc kört játszottam végig a párommal, barátomnak kicsit kevesebb is elég volt, azt hiszem nem ítélhető el ezért, különösen, ha számba vesszük ellenfele adottságait.

Magam is csodálkoztam teherbírásunkon, de ennek oka volt: a rum sokkal zsibbasztóbb, mint bármilyen lidokain, nem véletlenül szeretik ennyire a matrózok, akiknek kezeit folyton szétvágja a kócos drótkötél… Végül aztán beleuntunk a játékba, a jóból is megárt a sok, nemhogy ebből! „You are cool guys!”ismételték meg új barátaink, majd búcsúzóul még tanítottak egy trágár szerb káromkodást, bár azt hozzátették, hogy óvatosan használjuk, mert bizony előkerülnek a hosszú balkáni kések. Erre az időre már a helyiek is körénk gyűltek, szerettek volna játszani a szerbekkel; a hangulatmutató kezdett a barátiból a veszélyes felé kitérni. Talán tragédiába is torkollott volna a tényállás, ha a Medve meg nem szelídíti a legnagyobb jelentkezőt egy jól irányzott lángossal; mindenki, szerb és magyar is egyetértett abban, hogy ideje befejezni az estét.

Mi a tanulság? Nincsen. A kocsmákban, késdobálókban, legyen az vidék vagy nagyváros, még él a régi virtus, lehet találni bőven pofont, ha valaki kitartóan keresi. Természetesen mi is egyszerűvé váltunk, de mentségünkre egy Harcosok Klubja idézettel fejezem be: „Mit tud az életről az, aki sose bunyózott?”

Tags: Ajka, alkohol, kocsma, kocsmakultúra, magyarok, szerbek, szesz, verekedés Categories: 5PERC
Related Posts