Mi a probléma a magyar oktatással? Válaszoljanak az érintettek! – 2. Pécs

f21.hu 2016. ápr. 30. 0 0

Íróink Pécsett egy diákot, és Marcsó-Molnár Gabriellát, magyar, irodalomszakos tanárt kérdezték a jelenlegi helyzetről. A tanárnő nagyon összetetten és minden szemszöget figyelembe véve fejtette ki véleményét, érdemes végigolvasni a gondolatmenetét.

Tátrai Farkas (19): Ez a dolog nagyon összetett. Az alap probléma szerintem az, hogy rengeteg olyan dolgot kérnek számon, ami például a lexikális tudáshoz tartozik, és a mindennapokban nem vesszük hasznát. De az embereket logikusan gondolkodni sem tanítja meg senki; pedig szerintem, ha valaki ezekhez lenne szoktatva (összefüggések meglátása, logikus gondolkozás) akkor ez miért ne lehetne tanítható és alkalmazható?

Marcsó-Molnár Gabriella: 

Elöljáróban:
Jómagam egy olyan közel másfél évtizedet felölelő időszakban voltam gimnazista és egyetemista, amikor minden megváltozott: a rendszerváltáskor kezdtem a középiskolát. Meg kellett változtatni a nevét, mert szegény Komarov egy szovjet űrhajós volt, de hát kellett és kész. Akkor még ez elnézhető volt, a nagy változtatni akarás mindenre kötelező érvényű volt. Nem tanulhattam tovább oroszul, jóllehet csaknem folyékonyan beszéltem: ezt mondjuk már kevésbé értettem, de végül az olasz nyelvtudásom eljuttatott Rómába, és valljuk meg páratlan két hét volt! Végül is ideológia mentes oktatásban volt részem a gimiben is, az egyetem pedig maga volt a „kánaán”. Már ami a szabad tanár és tantárgyválasztást illeti, szerintem színvonalas képzésben volt részem, hagytak a magam ütemében haladni – pedig osztatlan képzésben tanultam, a bolognai rendszer csak később talált meg, és abból is csak profitáltam: egy két féléves mesterképzésben megszereztem a harmadik diplomámat – igaz már önköltségesen – és jelenleg is egy ilyen rendszerű képzésben veszek részt. Szóval az alapdiplomáimat – mondjuk mindegyik egyetemi – két féléves kiegészítéssel kiteljesíthetem. Meglátásom szerint ezek a konstrukciók igen is jók, jobban igazodnak a hallgatók igényeihez, és életszerűbb megoldásokat hoznak a felmerülő hallgatói igények megválaszolásában.

Azt mondhatom, hogy mázlim volt. Eddig. Most tanárként és szülőként veszek részt az oktatási folyamatban, és döbbentem tapasztalom, hogy a dolgok nem a szereplők (diákok, tanárok és szülők) miatt vállnak egyre nehezebbé.  Innentől csak vázlatosan fogalmazok, talán azért is, mert ezen még nem vagyunk túl, nincs még mögöttünk.

Szülőként:
Nem igazodik a tanagyag mennyisége az életkori sajátosságokhoz, vagy a gyerekek egyéni képességeihez. Papíron van csak integráció és differenciálás. A tanítók minden tőlük telhetőt megtesznek, de a körülmények ellenük mennek: túl nagy osztálylétszám, pedagógiai asszisztencia teljes hiánya, fejlesztő – és gyógypedagógusok óraszámának radikális csökkentése, miközben az ő óraszámuk növekszik.

Tanárként:
Az adminisztráció indokolatlan növelése. Két lehetséges válasz: a gyerekekkel való foglalkozás terhére, vagy hazaviszi a pedagógus, akkor meg a családja látja kárát!
Az óraszámok – ha lelkiismeretes a tanár – soha nem fedik a teljes valóságot. A 22 – 24 óra is rengeteg, mert arra fel is kell készülni, a dolgozatokat ki kell javítani, mondjuk jó lenne kicsit pihenni is, de ez lehetetlen: mert korrepetálunk – itt nem a magánórákra gondolok – és versenyre készítünk fel. Ha még jól is csináljuk, akkor a gyerek továbbjut, esetleg országos versenyre, kísérni kell – a fene vigye! (Mondjuk itt is csak azokat finanszírozza a fenntartó, amit az év elején beterveztünk – és ma van azzal, ami évközben adódik? )

A kimeneti standard az érettségi. Ehhez gyártják évekre visszamenőleg a tudnivalókat, de itt is vannak változások, vagy szándékok az alakuló ideológia miatt – mi van? Tanítanom kellene Nyírő Józsefet? Félreértés ne essék, nem Nyírővel van bajom – bár akár lehetne is – hanem azzal a „hatalmi gesztussal” ami megszólít!

Bármiféle változtatás nem feltétlen alulról jövő szándékú szakmai igényből, kezdeményezésből adódik, hanem felülről „rendelettel” szabályozva, és nem felmenő rendszerben; így lehetetlen erre szakmailag vállalhatóan felkészülni, pláne úgy, hogy időben nem érkezik szakmai segítség. Például a jövő évi egészen új rendszerű érettségi „megoldási mintáit” teljes homály fedi; mondjuk így igazi kihívás minden szereplő számára.


Nem tartom magam bozótharcosnak, és az alapvető pedagógiai elvem az, hogy mindig meg kell hallgatni mit és hogyan képzel a másik fél, de ehhez valós dialógust kell folytatni. Ami mindkét felet kritikával és józanul épít, és ami a legfontosabb: nem korlátoz alapvető emberi jogaimban, nem kelt félelmet, és nem akar semmiféle ideológiai nyomásnak alávetni.

Szeretem a hazámat – nem akarok elvándorolni és gazdaságilag bevándorolni valahová – büszke vagyok a nyelvre amit bírok, de soha nem tagadnék meg segítséget attól, aki kér, legyen az akár cigány, migráns vagy homoszexuális.

 

Az interjúkat készítette: Szalai Barbara, Óvári Dorka és Dénes Kamilla.

Categories: 5PERC