oktaTáska- Hogyan látja tanár és diák az ország egyik legégetőbb problémáját?

Sztrókay Fanni 2016. okt. 22. 0 0

A legmegosztóbb társadalmi problémák közé lépett az oktatás kérdése. Már nem csak a diákok lázadnak, tanárok sztrájkolnak a rendszer ellen, mindenki megváltoztatná, átalakítaná, újraalkotná – egy biztos: ahogy most van, az nem jó!

Heti 30-35 órával (amiből 5 testnevelés), mindre napról napra készülni, heti akár plusz 4 óra emelt szintű érettségire való felkészüléssel (11. és 12. évfolyamokon), szabadidőnkben olvasva, filmezve, rajzolva, zenét hallgatva kulturálódni – aludhat-e egyáltalán a diák?

Akárhogy tologatjuk a programokat, akárhogy osztjuk be az időnket, egy nap akkor is csak 24 óra. Hétfőn bemegy a diák és a tanár az iskolába (kollégisták már vasárnap), és csak arra vár, hogy hétvége legyen. Ilyen életet szánunk gyerekeinknek, diákjainknak, önmagunknak?  „Mert tanulni akarok, új ismeretekkel találkozni, tágítani a perspektívám.„ Úgy hangzik, mint az a válasz, amit egy serdülőkorú diák adna a kérdésre: Miért jársz iskolába? Nem. Hitelesebb válasz, hogy egy jó gimnáziumba, egyetemre, munkahelyi pozícióba való eljutást várjuk az iskola elvégzésétől.

powerful-education

Forrás: Life Vest Inside

De miért nem szerethetjük önmagában a tanulást? Hisz nem az lenne a lényeg, hogy életünk során folyamatosan fejlődjünk, minél többet tapasztaljunk, hogy új ingerekre reagálhassunk, önmagunkat, az emberiséget, és a minket körülvevő környezetet is egyre jobban megismerhessük? Nem vágyunk a fejlődésre?  A tanítás jellege veszi el a kedvünket  tanulástól, a tanulnivaló mennyisége, vagy maguk a tanárok? Esetleg  teljesen a diákok passzív hozzáállásából fakad? Nem látják, mekkora szerencséjük van, hogy olyan fejlett országban élhetnek, ahol nem kérdés, hogy iskolába járhat-e a gyerek? Visszatér a kérdés: Meg lehet-e reformálni egyáltalán úgy az oktatási rendszert, hogy az tanár és diák számára egyaránt elfogadható legyen? Ezekre a kérdésekre próbáltam választ kapni Rónaszéki Linda tanárnőtől, aki a Jurisich Miklós Gimnáziumban próbál csodát tenni nap mint nap rajz, média- és mozgókép kultúra tanárként. A diákvéleményt pedig Dávid Máthé képviseli, aki ugyanebben a gimnáziumban próbál csodát tenni, tanítványként.

„A magyar közoktatás a 19. században ragadt. A 19. század fő feladata a lexikális tudás fejlesztése volt. Lassan eltelt két évszázad, az ember már járt a világűrben, az okostelefon tömegcikk lett, de a magyar közoktatás azóta sem változott. A 21. század feladata a kreativitás- és a készség fejlesztés lenne, de a modernizációra nincs semmiféle politikai akarat, és a pedagógus társadalom sem tűnik kompetensnek az ügyben. Magyarországon a porosz jellegű nevelési módszerek szorongó fiatalokat termelnek ki sorjában. Az oktatás elkezdett önmaga antonímájaként funkcionálni. Hogy lehet nem tudomásul venni a századunk legjelentősebb művészeti ágát, a filmet? 15 éves gyerekeknek Antigonét tanítani? Ha Ohm törvényéről vagy Berzsenyi költészetéről van szó, mind tájékozottak vagyunk, de egy csekket nem tudunk feladni a postán. A legnagyobb tévedésben azonban azok élnek, akik továbbra is hiszik, hogy a politikai garnitúra jól képzett, önreflektív, gyakorlott, és egészséges állampolgárok képzésében érdekelt.”– Dávid Máthé, 18 éves diák

hogyan-valosulhat-meg-az-integralt-oktatas

Forrás: Nyest.hu

„Talán azzal kezdem, hogy nem vagyok „tipikus pedagógus” a szó nomád és pejoratív értelmében,hiszen elég sok negatív jelző tapad ehhez a szakmához, sajnos mind jellemben, mind külsőségekben. Én a fiatalabb generációhoz tartozom, a rendszerváltást az általános iskolában éltem meg, s azon kívül, hogy van összehasonlítási alapom az „akkor és most” között, szerencsére  nyitottságomnak vagy kíváncsiságomnak köszönhetően ismerni vélem a mostani generáció, a középiskolások problémáit is. Rengeteg óránk volt ,sok feleslegesnek tűnő tantárgy, napi maximum három témazáróval, feleléssel, ami állandó koncentrált tanulást kívánt meg. Az agyonszajkózott „poroszos fegyelem” megtagadta a szabadabb vagy kreatívabb gondolkodást, az esetleges visszakérdezést, a témákban való hosszabb időzést csak a kedvünkért (a projektmunkát hírből sem ismertük), de nem csak számunkra, hanem a tanárok számára is. Amikor arról beszélünk, hogy ez vagy az milyen rossz vagy nehéz, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden kétpólusú. Ha egy tanórán, egy rendszerben probléma van, akkor az mindkét félnek az. Mindig úgy gondolkodtam, hogy szerepet kell cserélni időnként képzeletben, belegondolni, hogy a másiknak milyen lehet, mielőtt döntést hoztam. Néha nehéz ezt a tanóra adott pontján, de szükséges a hitelességhez, az emberséghez, és a legfontosabbhoz, ami tanár és diák között kialakulhat: a bizalomhoz. Most sztorizhatnék vaskalapos tanárokról, leterheltségről, és úttörőtáborokról. Ehelyett azt mondom, hogy bár tiltásban nevelkedtünk, nem kételkedhettünk és adhattunk hangot nemtetszésünknek, vagy kérdéseinknek tankönyvekben, tanári szóban; nem kaptunk szabadságot ahhoz, hogy megkérdőjelezzük azok fontosságát, egyszerűen megtanultuk tisztelni egymást és a sok ismeret megőrzésre került. Ami különös és nehezen megszokható számomra, az a diákoktól érkező közvetlenség. A szónak nem az eddig tapasztalt bizalmas mivolta, sokkal inkább valami határsértés, határátlépés, ami gyakran tiszteletlenségnek tetszik. Illetve nem tetszik!  A diákokat sem fogom szidni, mert  nem ismerjük a hátterüket, mert nem úgy gondolkodnak már, mint mi. Olykor tiszteletlennek tűnnek kérdéseikkel, de talán nem bennünk kételkednek, hanem az írottakban, a rendszerben, a világban, a kapott normákban, amikbe beleszülettek…. Törődni kell velük, mindig. Akadnak tanárok, akik a kérdező, gondolkodó gyerekeket lázadónak, fészkelődőnek titulálják, akik megzavarják az órát. Roppant kínos azok számára, akik nem elég rugalmasak,  akik autoriter módon „vezetik” az órát, mint valami előadást. Tudjuk jól: egy óravázlatból bármi lehet…időjárás- és hangulatfüggő. A jó tanárnak képesnek kell lennie a hirtelen támadt fordulatok megoldására, olykor a tárgytól, a tervezettől való eltérésre, új témák beemelésére, esetleg kíváncsi fülek kielégítésére. A nyitottság mindenképpen erény, ahogy kellő fantázia, képzelőerő, absztrakt gondolkodás, és a mindenen átsegítő humor is. Természetesen a jó pedagógus tud önmagán is nevetni, az irónia és a kritikai érzék fegyvertárát képezik.

kep

Készítette: Rónaszéki Linda

Szóval  milyen az ideális tanár?

A sokat firtatott kérdés megválaszolása alapvetően nehéz és szubjektív dolog, mégis naponta tesszük fel magunknak főképp nehéz helyzetekben. Elsőre azt állítanám, hogy „valódi”, hiteles személyiség, aki pont hitelessége okán tud „iránytű” lenni a gyermekek életében. Aki képes lelkesedni és lelkesíteni, aki képes így vagy úgy hatni, akire jó visszaemlékezni, aki képes Kondor Béla szavaival „jelet hagyni” itt a Földön. Persze lehet ezt mérni, egyrészt szakértők, másrészt  szülők, tanulók szemüvegén keresztül, munkaadó és munkavállaló szemén keresztül. Az igazgató, a munkaközösség vezető, a kolléga , az osztályfőnök, a szülő, mindenki más elvárásokkal ostromolja a pedagógust. De alapvetően a gyakorlat és az idő az, ami eldönti, bizonyítja alkalmasságát, jelentőségét mások életében.  A lelkesedést, a motiválást, ami mozgatja az órát, ami a párbeszéd ritmusát adja, ami az óra ritmusát adja, amitől úgy érezzük „röpül az idő”. Alapvetően a jó hangulatért a tanár jókedve is felel, ekkor érezzük a játékos tanulást. Mindennek átadása a helyes, érthető beszéden, életkornak megfelelő szóhasználatban, magyarázaton  túlmenőleg érzék is, és ezt nem lehet megtanulni. Óriási a felelősségünk, hogy mire tanítjuk a diákokat, milyen példák vagyunk, de ebben áll a kivételes nagyszerűsége is munkánknak, hogy ott állunk mint egy performance művész, átadjuk magunkon keresztül a tudást és szellemet. Ezt hívták régen szívvel-lélekkel  való tanításnak. A középutat persze nehéz eltalálni, következetesen tanítani, elmélyülni egyes részekben, sokszínűen szemléltetni, problémaalapú oktatást gyakorolni, közben feleltetni, visszakérni az anyagot, magyarul beszélni, írni tanítani, hiszen kevés az idő. Most mondhatják a kétkedők azt, hogy egyrészt idealista vagyok, másrészt milyen problémáim lehetnek nekem két paprika és köcsög rajzolása közben?!  Én miután jól megmondanám, hogy nem rajzolunk paprikát, sem köcsögöt  és mellesleg valóban idealista vagyok, azt kérdezném tőlük, hogy melyikük vette komolyan az ún. „készségtárgyakat”?  Mennyire van akkor könnyű dolgom nekem?

Felcsigázni a tehetséges diákokat, akik „engem” válasszanak vagy szívesen foglalkoznának többet művészettel, mert érzik a közelségen túl, hogy hasznukra válik, estleg csak kifesthetik magukból a stresszt?  De ha sikerül iránytűnek lennünk, elgondolkodtatnunk egy másik embert valamiről, amiben hiszünk, amit fontosnak érzünk megmutatni, akkor neveltünk, adtunk, hiszen ez a dolgunk. Erre valószínűleg csak nagyon eltökélt tanárok képesek, akik nem akasztják fel kabátként hazatérve kapcsolatuk az iskolával, hanem kapcsolatban maradnak a diákokkal, válaszolnak, pluszanyagot küldenek, „tehetséggondoznak”, s éjjel is facebookoznak  ha kell, mert éppen lelki segélyre van szükség…

Ez a hivatás szerintem.

A tűzoltó sem alszik éjjel.”  – Rónaszéki Linda

 

Categories: 5PERC