Wass Albert nevéről elsősorban regényei juthatnak eszünkbe (mintegy ötven regénye közül a kritika A funtineli boszorkány és az Adjátok vissza a hegyeimet! című könyveket tartja a legkiemelkedőbbeknek), azonban bizonyára sokan nem tudják, hogy írt két kiváló mesekönyvet is. Éppen ezért a gyakran elemzett művei helyett én most a méltatlanul elfeledett gyermekirodalmi munkásságára helyezném a hangsúlyt.
A Dinasztia Kiadó gondozásában napvilágot látott Kincseskönyv-sorozat kötetei oktatási céllal jelentek meg, ugyanis a szerkesztők az olvasóvá nevelést, a (szülővel/pedagógussal történő) közös olvasás lehetőségét és a hagyományápolást tartották szem előtt, ezen kritériumoknak pedig Wass Albert meséi tökéletesen megfelelnek. Az 1998-ban megjelent Erdők könyve és az egy évvel később kiadott Tavak könyve 2002 óta már egy kötetbe rendezve is megvásárolható, ami jelzi a két mesekönyv szoros kapcsolatát: témájukat, szerkezetüket, formájukat és céljukat tekintve is egymásra épülnek, hol ismétlik, hol kiegészítik egymást.
A szerző szülőföldjének vidékeit, az erdélyi (mezőségi) tájat idézi meg ezekben az emigrációs évei alatt keletkezett mesékben. Az Erdők könyve tizenkettő, a Tavak könyve kilenc mesét tartalmaz, melyek egymástól függetlenül is olvasható, egymáshoz lazán kapcsolódó történetek (bár a Tavak könyvének szövegei sokkal szervesebb egységet alkotnak). A mesék különlegessége abból is fakad, hogy a szerző különböző műfajokat vegyít, ezáltal szövegei frissnek, meglepőnek hatnak. Wass Albert műmeséi egyrészt a tündérmesék hagyományába illeszkednek: az erdő lakói között találkozhatunk szorgalmas manókkal, bájos tündérekkel, egy csúf és gonosz boszorkánnyal, a Tavak könyvének cselekménye pedig egy szökött tündérkirálylány története köré szerveződik. Másrészt az állatmese műfajának vonásait hordozza, úgy, mint az erdő és nádas beszélő, gondolkodó és ember módra viselkedő növényeinek és állatainak szerepeltetése.
A szerző tündériesíti, mesei elemekkel ruházza fel a valóságot, és eközben új ismeretekkel, hasznos tudnivalókkal látja el az olvasót. Gyakran fedezhetünk fel a szövegekben eredetmítoszra utaló jeleket, melyeknek újszerűségét az adja, hogy a szerző szándékosan hibás következtetéseket, magyarázatokat tár az olvasó elé. Például megtudjuk, hogy az állatok irigysége okozta az évszakok váltakozását, hogy a meztelen csigák a csigakészítő manó gondatlansága miatt nem kaptak házat, vagy hogy miként született az éjjeli pávaszem:
„A szép nagy pillangó felszállott a Jóistenhez, és elmondta neki, hogy mit tett a szegény asszony. A Jóisten meghallgatta, aztán félrefordult egy pillanatra, hogy ne láthassa senki, amikor egy könnycseppet kitörölt a szeméből. Majd benyúlt a zsebébe, és elővett onnan két gyönyörű szép, vadonatúj szemet. Odanyújtotta őket a pillangónak. Másnap reggel, amikor a szegény asszony fölébredt és fölnyitotta a szemét, csodálkozva nézett körül. Látott!”
Egyébként Wass Albert szövegvilágának egyik jellemző szervező ereje a „Jóisten” alakja: ez a megszemélyesített, korlátlan hatalommal, de a világ dolgaiba a teremtés után közvetlenül bele nem szóló figura gyakran megjelenik a történetek hátterében, mint transzcendens létező.
A mesék érdeme, hogy felhasználhatók a pedagógiában is, mivel a könyvek formailag és szerkezetileg is alkalmazkodnak a kisiskolás korosztály igényeihez: a betűnagyság, a rövid fejezetek, a közbeékelt, elgondolkodtató kérdések, a félkövér és dőlt betűs kiemelések és az illusztrációk alkalmazása mind-mind az esztétikai akkulturációt (írni-olvasni tanulást) szolgálja. Emellett kiemelendő a környezeti nevelés didaxis nélküli (!) szándéka, az olvasók az erdők és tavak állat- és növényvilágának megismerésével érzékenyebbé válnak a természetvédelem kérdéseire. Bár Wass Albert gyermekeinek írta ezeket a meséket, azok a felnőtt olvasó számára is tartogatnak izgalmakat és tanulságokat egyaránt.
Wass Albert szövegeinek nagysága abban rejlik, hogy az 1946-47-ben írt mesék a 21. századra is érvényes mondanivalót fogalmaznak meg: az élővilág szeretetének és a humánus magatartásnak, az erkölcsös viselkedésnek fontosságát. Az embernek összhangban kell élnie az őt körülvevő természettel, az egyéni boldogság csak azok számára elérhető, akik képesek meglátni az egyszerű dolgokban is a szépséget: „Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye? […] Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtőemberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”
A kiemelt kép Jin Xingye alkotása (forrás: https://www.thisiscolossal.com)
A szöveg eredetileg a moly.hu-n jelent meg.
