Dániel András idén nyáron sportcipős halakról, egy kislányról és három horgászról szóló kötettel lepte meg az olvasókat. A szerzőt a könyv megszületésének körülményeiről, inspirációiról kérdeztük, de mellette volt szó a klímaválságról, a képregényekről és a színházról is. Na meg természetesen a – lassan tízéves – kuflikról. Bálint Zsófia interjúja.
Már több interjúdban mondtad, hogy először a rajzolás kezdett érdekelni, és utána jött az írás. Mikor döntötted el, hogy hivatásszerűen rajzolással szeretnél foglalkozni?
Mióta az eszemet tudom, rajzolok, és mint a legtöbb gyerek, nagyon szerettem is. Csak aztán én valahogy „úgy maradtam”. Elég hamar el is döntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Aztán kicsit később, kamaszkorban jött az írás.
Amikor egy új kötet megszületik, először a kép vagy a történet formálódik meg?
Minden esetben a szöveg készül el előbb. Ez még akkor is így van, ha egy vizuális ötlet volt a kiindulópont – ahogy ez képeskönyveknél nem egyszer előfordul.
És a legújabb, Jaj, ne már! — mondta a hal című könyved esetében is ez volt a sorrend?
Ilyen szempontból az a regény kicsit atipikus volt a könyveim között, ugyanis eredetileg képeskönyvötlet volt, még jó néhány évvel ezelőtt. Arra gondoltam, készíthetnék egy olyan képeskönyvet, ahol az oldalak horizontálisan ketté vannak osztva: fent ül három horgász egy vízparti padon, alul pedig, a víz alatt úszkál három hal. Az olvasók meg követhetnék a horgászok és a halak két, párhuzamosan futó történetét, tehát lent is zajlanának az események meg fent is. Akkor ez valahogy jó ötletnek tűnt.
Mindig vannak ötleteim, amiket tologatok magam előtt, hátha egyszer jók lesznek valamire. Ezeket időről-időre előveszem, és foglalkozom velük… A Jaj, ne már! is ilyen volt. A COVID járvány alatt, a kijárási korlátozások idején eszembe jutott újra, talán mert ez pont egy afféle ücsörgős történet. Elkezdtem írni hozzá egy szöveget, de gyorsan kiderült, hogy ez képeskönyvként egy kicsit unalmas lenne. Viszont a történet és a figurák érdekelni kezdtek.
A tó központi elemként már megjelent más műveidben is, például a Tengerre, kuflik!-ban vagy a Kicsibácsi és Kicsinéniben is. Honnan jött az ötlet, hogy ezúttal egy teljes regény helyszínévé tedd, és mit jelent neked a tó maga?
Ennyi kufli-könyvvel a hátam mögött talán furcsán hangzik a számból, de szeretek ismerős helyszíneken játszódó, mindennapi helyzetekről, és átlagos figurákról írni. Elvégre, ha nem is a kinézetüket, de személyiségüket tekintve a kuflik is afféle átlagos figurák. Nem nagyon vannak varázslók, királykisasszonyok vagy sárkányok a történeteimben. Inkább a hétköznapi élet érdekel.
Pedig a legelső köteted, a Matild és Margaréta pont két boszorkányról szól.
Igen, és utána el is döntöttem, hogy kimerészkedem a tradicionális mesei világból. Inkább az foglalkoztat, amit itt látok magam körül, ezt írom át mesékké.
Mikor olvasni kezdtem a Jaj, ne már!-t, egyből Csukás István A nagy ho-ho-horgásza jutott eszembe. Jelentett inspirációt ez a mű a regény megszületésénél? Vagy honnan jött az ötlet?
Tudatosan nem volt inspiráció az a mesesorozat, de hát nagyon erősen hatnak ránk a dolgok, amikkel kisgyerek korunkban találkozunk. Ezek ott rejtőznek valahol az ember a fejében, és előfordul, hogy „kitalálja” őket még egyszer. Amikor dolgoztam a szövegen, akkor sokáig nem jutott eszembe A nagy ho-ho-horgász, míg aztán valaki fel nem emlegette. Ezen először elcsodálkoztam, aztán arra gondoltam, hogy az alaphelyzetet leszámítva az én történetem azért eléggé más lesz.
Csukáson kívül vannak még ilyen ráismeréseid arra, hogy egy-egy gyerekkorodban olvasott szerző műve inspirált? Vagy ezt mindig kívülről hallod vissza?
A kuflik és az elhagyatott rét kapcsán már emlegették Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjét. Az biztos, hogy gyerekként nagyon szerettem Mikkamakkáék történeteit, ami változatlanul így is van. Az ilyen erős irodalmi hatások óhatatlanul beépülnek az ember gondolatai közé, a nyelvébe, a mondataiba. De ez nem is baj, sőt szép is, hogy az egyik generáció átad bizonyos dolgokat a másiknak. Talán majd ebben-abban egy kicsit mi is hatunk az utánunk jövőkre.
Több interjúdban említetted, hogy a szemlélődés, ahogy megállnak a szereplők, és nézelődnek, nagyon fontos számodra. A legújabb köteted rajzain például a szemétnek és a növényeknek is mindig rengeteg szeme van. Miért olyan fontos számodra a látás, a megfigyelés?
Talán mert nincs elég időm rá… Természetem szerint szemlélődő alkat vagyok; ahogy járom az utcákat, vagy amikor ülök valahol, például egy kávézóban, szeretem megfigyelni az embereket. Hogy ki milyen, mit csinál, milyenek a gesztusai. Mert az emberek nagyon érdekesek, sok néznivaló van rajtuk. Kár, hogy mindenki örökösen rohan. Én is rohanok, és közben a világban egy csomó minden van, ami mellett érdemes volna megállni. Nem szenzációs dolgokra gondolok, csak apróságokra.
Hihetetlen erőfeszítéseket teszünk például azért, hogy eljussunk olyan távoli helyekre, ahol a közmegegyezés szerint kihagyhatatlanul szép és izgalmas dolgokat lehet látni. És mivel annyian mondják, hogy ezeket mindenképpen meg kell nézni, mi elmegyünk, legyőzve minden akadályt, és jól megnézzük őket, miközben amellett, ami körülöttünk van, simán elsétálunk. Persze nem azt mondom, hogy nem kell megnézni Londont vagy Sevillát, de tele van apró, figyelemreméltó furcsaságokkal a közvetlen környezetünk is, és ezeket jó lenne észrevenni. És mivel én igyekszem figyelni ezekre a dolgokra, ezért ez megjelenik az írásomban is.
Ennek részedről van egyfajta tanító célzata is az olvasó felé?
Nincs, dehogy! Legalábbis nagyon remélem, nem tűnik úgy, hogy van bármiféle tanító célzat az írásaimban, mintha azt mondanám: emberek, szemlélődjetek szorgosan, különben jaj nektek! Igyekszem elkerülni a didaxist, azt olvasóként sem szeretem.
Nemrég olvastam a Hamupogácsa – Mesekönyv az érzelmekről című kötetet, aminek te is szerzője vagy, és amibe Somfai Anna írt egy, a klímaváltozáshoz kapcsolódó mesét. A halas regényedben te is olyan helyszínt választottál, ami kapcsán többször elhangzik, hogy régen mennyivel szebb volt, most pedig lakóparkokkal meg szeméttel van körbeszórva. Van esetleg környezetvédelmi célzatossága ennek a regénynek?
Nem feltétlenül ezzel a szándékkal írtam, de már írás közben is beláttam, hogy az ilyenfajta olvasat elkerülhetetlen, hiszen tényleg egy lepukkant, teleszemetelt városszéli helyszínen játszódik a történet. Ez a rét az enyészet helye, minden lassan romlik, széthullik, leszámítva egy újonnan épült lakóparkot. Ez egy olyan környezet, ami ismerős nekem, amilyenben felnőttem. Ilyen helyen nőtt fel sok generáció, a gyerekeim is. Minden egy kicsit le van pukkanva, rozsdásodik, rosszul van összerakva, potyog a vakolat, kátyúsak az utak, a félreeső sarkokban mind nagyobb halmokban gyűlik, ami már senkinek sem kell. A felpöccentett főterek mögötti világ. Ez nekem mindenképpen meghatározó.
Nemrég voltam Debrecenben, az Irodalom Házában, Grela Alexandra illusztrátor kiállításán. Van egy sorozata, egy még meg nem jelent képeskönyv illusztrációiból, ami szerintem egy nagyon személyes munka. Vannak benne utcaképek szürke bérházakról, amik előtt egy-egy, kicsit viseltes kocsi áll. Amikor megláttam az egyik ilyen rajzot, nagyon megérintett, mert ez az én gyerekkorom: ott nőttem fel, abban az utcában, amit ő lerajzolt. Még most is találhatunk ilyen utcákat, még ha ezek folyamatosan tűnnek is el. Fura figyelni, ahogy felépül a régi helyére valami új, amin aztán néhány év múlva ismét felüti fejét a megszokott, kelet-európai enyészet.
A Jaj, ne már!-ban szereplő mezőnek is egy létező mező az előképe, ahol sétáltam egyszer. Távolról nagyon szépnek tűnt, aztán megnéztem közelebbről, és kiderült, hogy valójában egy spontán szeméttelep, egy mindenféle ócskasággal teledobált hely. De ettől függetlenül a szövegben ezt nem direkt üzenetnek szántam, inkább kapóra jött ez a világvégi helyszín, pont megfelelt saját világuk szélén botorkáló szereplőimnek. Persze igaz, hogy agyatlanul teleszórjuk mindenféle vackainkkal, szemeteinkkel a természetet, amit nagyon nem kéne.
Hasonló helyzetben van például a Balaton is. Folyamatosan szemeteljük tele a vizét.
Körülbelül annak is ez lesz előbb-utóbb a sorsa. És ebben az egészben van valami lehangolóan fárasztó, hogy hiába minden igyekezet, a még észnél lévő kevesek jószándéka, tenniakarása, a tó tönkremegy. Nem bír minket tovább. Ebben a könyvben, azt hiszem, van egy ilyen, kicsit lemondó fáradtság.
Ez a lemondás egyébként a történetben szereplő három horgász munkájánál is megjelenik: Rezsőnek hiába vannak ötletei, senkit nem érdekel. Mellette a legfontosabb szereplők talán a három sportcipős hal. Mindegyiküknek angolos neve van, Wanília, Vilmos és Valter, emellett Chemical Brothers hallgatnak, és Jankát időnként darlingnak szólítják. Miért kapcsolódnak ezek a halak ennyire az angol kultúrához? Van ennek valami oka?
Nem gondoltam, hogy ők pont az angol kultúrához kapcsolódnának. Ez a darlingozás csak úgy kicsúszott. Egy kicsit régimódi, nagyvilági, szebb napokat is látott idős hölgy jutott eszembe Waníliáról, az egyik halszereplőmről. Valter pedig Walther von der Vogelweidéról kapta a nevét, mivel ő az, aki állandóan dalol, énekel a történetben. Aztán úgy gondoltam, hogy akkor már mindhárom hal neve legyen V betűs.
Egyébként a The Chemical Brothersre rákerestem, hogy tényleg létezik-e.
Létezik, igen. Mármint nem csak a zenekar, hanem a könyvben idézett dal is, a The Salmon dance. Utánanéztem, hogy van-e olyan dal, amire táncolni lehet, és halakról szól, és kiderült, hogy nekik van egy ilyen számuk. Hallgattam korábban is a zenekart, de pont erre a dalra nem emlékeztem. Úgyhogy nagyon örültem, hogy rátaláltam!
A könyvedben a horgászoknak és Jankának van egy közös játékuk, ami épp a kiábránduláshoz kapcsolódik: kitalálnak egy elképzelt gyógyszergyárat, mindenféle vicces nevű termékkel. Úgy vettem észre, hogy a képzelet nagyon fontos szereppel bír a munkáidban. Miért ilyen fontos számodra a képzelőerő?
A képzelőerő viszi előre a világot. Ez az ember egyik legfontosabb tulajdonsága, legyen szó művészetről, tudományról, gazdaságról, hétköznapi életről, bármiről. A fantázia alap. Másrészt meg fontos a játékosság része is, hogy szórakoztatóbbá tudjuk tenni a világot.
Igen, csak közben nekem néha az a benyomásom, hogy mostanában nagyon sok mindent próbálunk kézzelfoghatóvá tenni. Ma a gyerekeknek egyre több játékuk van, és egyre kevésbé képzelnek el dolgokat.
Ilyen szempontból a gyerekeknek pechük van, mivel túl sok mindent kapnak készen. Emellett hiányoznak az életükből az üres pillanatok, az unatkozás lehetősége, amikor nincs semmi program, és neked kell kitalálnod valamit. Szórakoztatni kell magadat, mert nem ér rá senki szórakoztatni. Szerintem nagyon fontos a későbbi felnőttkori kreativitás szempontjából, hogy gyerekként az ember megpróbáljon a semmiből kitalálni dolgokat.
Saját gyerekkoromból is emlékszem, milyen volt, amikor egyedül voltam, és rengeteget játszottam, mert a szüleim éppen nem értek rá. Mai napig emlékszem, hogy nyakig tudtam merülni egy-egy magam által kitalált helyzetbe, játékba. Épp a napokban figyeltem egy vendéglő teraszán egy kisfiút, aki láthatólag épp egy fontos ütközet kellős közepében volt, komoly túlerővel szemben állta a sarat. Miközben a szülei az egyik asztalnál békésen beszélgettek, ő egy párhuzamos univerzumban szamurájként vagy lovagvezérként küzdött a csatatéren. Évtizedekkel ezelőtti magammal találkoztam azon a teraszon.
Ha jól tudom, akkor a halas kötet az eddigi leghosszabb regényed (leszámítva természetesen a Kollár Árpáddal és Csepregi Jánossal közösen írt Nyuca bestiáriumot), és inkább a kiskamasz olvasókat célozza meg. Tervezel esetleg kicsit nagyobb korosztálynak is regényt írni, mondjuk ifjúsági regényt?
Kiskamasz, meg talán felnőtt olvasókat is… Igazából mindenféle tervek jönnek-mennek a fejemben. Köztük van olyan, ami tiniknek szólna, de szeretnék egyszer egy felnőtteknek szóló képeskönyvet is. Szóval gondolkozom ilyesmin, de konkrét terv egyelőre nincs.
Meg lehet kérdezni, min dolgozol jelenleg?
Jelenleg éppen semmin. Vagy inkább úgy mondom, hogy most azon dolgozom, hogy ne dolgozzak semmin. Nagyon sok mindent csináltam az elmúlt időben, és szeretnék egy picit pihenni. Aztán majd ősztől újrakezdeni. Van három képeskönyvtervem, abból az egyiket szeretném elkezdeni. Ez nem kuflis lesz. Viszont jövőre lesznek tízévesek a kuflik, és szeretnék egy születésnapi speciális kufli-kiadványt. Mindig van egy csomó tervem, és ezeket próbálom valahogy sorrendbe állítani, hogy akkor először megcsinálom ezt, utána azt, majd a következőt. Aztán gyakran előfordul, hogy egyszer csak jön egy váratlan ötlet a semmiből, és azon kezdek dolgozni, a többi meg arrébb csúszik megint. Kicsit kiszámíthatatlan vagyok ilyen szempontból. Is.
Ha már a kufliknál tartunk: pont a Tengerre, kuflik!-at olvastam a halas regény után, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik oldalon átvonult egy háromlábú hal. Több interjúdban említetted már, hogy vannak kiutalások a könyveidben. Ennek csak az olvasó szórakoztatása a célja, vagy esetleg tervezel egy Star Wars vagy Marvel-féle Dániel András-univerzumot, ahol minden összekapcsolódik?
Hát ezt így nem árulhatom el! 😊 De nem… Nyilván az elhagyatott rét bizonyos értelemben egy univerzum, hiszen az egész a fejemben játszódik, de ennyire nem vagyok szisztematikus, sajnos. Mint említettem, jövőre lesznek tízévesek a kuflik, és arra gondoltam nemrég, hogy milyen jó lenne összeállítani egy kufli-enciklopédiát, amiben felsorolnánk az összes lényt és növényt, akik valaha megjelentek a könyvekben. Aztán gyorsan elhessegettem ezt az ötletet, mert képtelen volnék megcsinálni, hiszen fogalmam sincs, hogy pontosan milyen lények bukkannak fel az egyes kufli-könyvekben, különös tekintettel a számtalan mellékszereplőre. Meg kéne bíznom valakit, hogy elvégezze ezt a tudományos kutatómunkát, feldolgozza a történeteket, és kigyűjtse belőlük a különféle lényeket és növényeket. Ha eszembe jut egy lény, leírom, és megyek tovább, szóval nem tudnék sikeres vizsgát tenni az elhagyatott rét flórájából és faunájából.
Biztos lennének olyanok, akik örömmel vállalnák ezt a munkát! Akkor igazából ennek inkább játék a célja, hogy vajon észreveszi-e a gyerek vagy a felnőtt olvasó az utalásokat?
Igen, talán vicces lehet az olvasó számára, ha felfedez valamit az egyik képen, ami egy másik könyvemből került oda. Egyszer volt egy olyan elképzelésem, még évekkel ezelőtt, hogy minden könyvembe elhelyezek egy utalást valamelyik másik munkámból, de hát én ennyire nem vagyok konzekvens.
Kaptál erről visszajelzést, hogy ez a gyerekeket vagy a szülőket szórakoztatja inkább, vagy esetleg mindkettőt?
A gyerekeket meg a szülőket is. Ahhoz képest, hogy ezek igazából gyerekkönyvek, megdöbbentő, hogy a szülőket mennyire! Persze azért nem egészen véletlenül van ez így. A sok kiszólás meg utalás a kufli-könyvekben részben pont a szülői reakciók miatt van ott. Már az elején kitaláltam, hogy legyen ezekben a könyvekben valami pici, ami a szülőket is szórakoztatja. A gyerekkönyv olvasója egy felnőtt voltaképpen, főleg a kicsiknek szóló könyvek esetében, amit általában egy szülő vagy más felnőtt olvass fel. Tehát ha gyerekeknek írunk, egy felnőtt olvasót is érdemes odaképzelni a túloldalra.
Úgy gondoltam, talán értékelik, ha észreveszik, hogy tudom, ők is ott vannak. Ezzel mintha azt mondanám nekik, hogy: hahó, kedves szülő, tudom, hogy ott vagy, és ez most neked szól! Az erre érkező pozitív reakciók aztán felbátorítottak, és elkezdtek szaporodni a könyveimben ezek a kiszólások. Múltkor valaki megkérdezte, hogy igazából hány éveseknek szólnak a kufli-könyvek. Mondtam neki, hogy bár egy óvodásoknak szóló sorozatként indult, de úgy látom, hogy ez folyamatosan változik: lehet, hogy ma már a gyerekek mellett a felnőtteknek is szól. Tolódnak az arányok, és talán, mire a végére érünk, addigra egy felnőtteknek szóló könyvsorozat lesz belőle, ami kicsit kiszól a gyerekeknek is. Ez persze csak vicc volt, de jól hangzik!
Ezek a kiszólások általában szövegbuborékokban jelennek meg, illetve a könyveid szerkesztésmódja is a képregényekre emlékeztet. Van ilyen irányú érdeklődésed, szoktál olvasni vagy esetleg rajzolni képregényt?
Rajzolni nem tudom – lehetséges, hogy egyszer az is megvalósul, de olvasni szoktam ilyesmit. Nem vagyok rendszeres képregényolvasó, de izgat a műfaj, főleg a felnőtteknek szóló képregények. Nem annyira a mainstream darabok érdekelnek, hanem amik kísérleteznek a narrációval, miközben vizuálisan új utakat próbálnak ki. Az ilyeneket kifejezetten keresem. A legutóbbi kedvencem egy német képregényművész, akit Anna Haifischnak hívnak. Hihetetlenül vicces, ugyanakkor költői képregényei vannak. Úgy látom, kezd elég sikeres lenni, már angolul, spanyolul és franciául is hozzáférhetőek a könyvei. Illetve megemlíteném Michael DeForge kanadai képregényrajzolót is, akinek szintén elképesztően őrült világa van, és ha jól tudom, közreműködött a Kalandra fel! című rajzfilmsorozatban is valamilyen módon. Van már jópár, felnőtteknek szóló önálló kötete.
A képregényekről a színház felé fordulva: a szegedi Thealter Fesztiválon láttam a Nézőművészeti Kft. Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém c. színházi előadását. Láttad az előadást? Hogy tetszett? Milyen élmény volt viszontlátni a kötetet a színpadon?
Láttam, persze. Szerintem csodálatosan sikerült, álmodni sem lehet jobb Kicsibácsi, Kicsinéni előadást! Nagyon szeretem. Mind a két kötetből vannak benne fejezetek, sőt A nyúlformájú kutya című képeskönyvemből is tett bele részeket Gyulay Eszter, a darab rendezője.
Hogy áll össze egy ilyen előadás? Megkeresnek előtte, hogy mit tehetnek bele, vagy min változtathatnak? Hogy néz ki egy ilyen folyamat?
Nyilván megkeresnek, mint szerzőt, ezt már a szerzői jogok miatt is meg kell tenniük. Utána színháza válogatja, hogy mennyire akarják bevonni az írót a munkába. Ebben az esetben Eszter már megírt egy szövegkönyvet, és elküldte, hogy olvassam el, mit szólok hozzá. Például ahhoz, hogy egy másik könyvemből is beemelt szövegeket. Sokszor elhívott próbákra, hogy nézzem meg, milyen lesz a darab, hogyan alakul. Nagyon jó folyamat volt. Ő kifejezetten kíváncsi volt a véleményemre, hogy mit szólok hozzá, és sokat beszélgettünk róla. Azt gondolom, nélkülem is jól működött volna a dolog, mert igazából egyetértettem azzal, amit láttam. A színészek, Jankovics Anna, Katona László és Jaskó Bálint játéka és díszlet is nagyon tetszett.
Én úgy éreztem, ez a darab nagyon jól elkapta ezt a lassabb, szemlélődő ritmust, amit említettél.
Abszolút! Talán ez kísérletként is tekinthető arra nézve, hogy meddig tud elmenni egy előadás a lassúságban, a csendek és az eseménytelenség kitartásában. Nagyon jól ki van számolva benne, hogy mit bír a közönség. Néha már képtelenségnek tűnik, hogy még mindig tart egy jelenet, pedig igen, és bírod, aztán pont akkor jön egy váltás, amikor már sok lenne egy picit. Például a kávéfőzés jelenet, ami az előadásban egy örök para: mindig ott a nagy kérdés hogy vajon le fog-e főni a kávé vagy sem. Majdnem mindig lefő…
Egyébként van színházi érdeklődésed? Írsz színházi szövegeket?
Érdekelne igazság szerint. Egyet-kettőt írtam, van, amiből lett is előadás, például a Somogyi Tamás rendezővel közösen készült Égigérő lift a kecskeméti Ciróka Bábszínházban. Ezen kívül készültek előadások különböző könyveim alapján, elsősorban bábdarabok, mint a Szenteczky Zita rendezte szombathelyi Kicsibácsi és Kicsinéni, vagy Rumi László Kuszakeszi történet című adaptációja a Könyv, amibe bement egy óriás című mesémből. Érdekel ez a műfaj, jó lenne még vele foglalkozni. Úgyhogy ez is olyan, hogy minden lehet…
Nagyon érdekes, hogy a Kicsibácsi, Kicsinéni előadás közönségében leginkább csak felnőttek voltunk. Gyerekek is szokták nézni ezt a darabot?
Családi előadásként hirdetik, de inkább felnőtteknek szól, és általában ők is nézik. De van, hogy családok is jönnek, tehát előfordulnak gyerekek az előadásokon. Úgy emlékszem, eleinte volt a társulatban némi félsz, főleg a színészekben, hogy milyen lesz, amikor a gyerekek előtt kell játszani, mert ők azért nagyon másképp tudnak reagálni dolgokra. De az a tapasztalat, hogy fel tudják venni az előadás ritmusát, és nagyon tetszik nekik.
Úgy emlékszem, a díszlet és maguk a tárgyak is arra a világra emlékeztettek, amiben elmondásuk alapján a szüleim éltek. Ebben is inkább mintha felnőtteknek szólna.
A tárgyi világ, igen. Valahogy ezt látták, vagy érezték bele Eszterék a szövegekbe, ezt a kicsit retrós, régi világot. A szövegben is vannak ilyen dolgok, belecsempésztem régi tárgyakat, már kevéssé használt szavakat, amikre a gyerekkoromból emlékszem. Egyébként a kuflikból is van előadás a Kolibri Színházban. Részben báb-, részben élőszereplős, zenés darab. Nagyon vicces! Az gyerekeknek készült, de szerintem érdemes beülni rá felnőtteknek is.
Mindenképpen meg fogom nézni. Köszönöm szépen a válaszokat!
Nagyon szívesen.
