Lindsay Galvin Barátom, az oktopusz című ifjúsági kalandregényében (Manó Könyvek, 2022) egy lehetetlennek tűnő barátság segít megoldani egy hosszú évek óta lappangó rejtélyt. A feminista szociográfia, a történelmi regény, a családi dráma, a természetrajz és a krimi stílusjegyeit ötvöző történet elsősorban a (mély)tengeri állatvilág és a viktoriánus Anglia jellegzetességei, vívmányai iránt érdeklődő olvasók számára nyújthat kivételes élményt.
1893-ban akváriumlázban ég Anglia, s a „lángolás” tárgyaként egy különös, intelligenciájáról, kiváló probléma- és feladatmegoldó képességéről ismert lény, az ördöghal öleli nyolc karja közé az országot. A köztudatban egyszerűen polipként vagy oktopuszként lebegő állat lábasfejében és karjaiban összesen kilenc agyat, valamint három szívet hord, ezeket követve pedig ügyesen imitálja környezete színeit. A Barátom, az oktopusz a polip három szívének megfeleltetve három részben meséli el az édesanyja londoni kalapszalonjában segédkező, művészi beállítottságú tizenkét éves lány, Lavinia (avagy Vinnie) Fyfe történetét. Vinnie anyja, a tehetséges, bár talán túl ambiciózus Rosamund Párizsban szeretne új üzletet nyitni, s első odaútja alatt addig már-már burokban nevelt lányát brightoni unokanővére, Elizabeth gondjaira bízza.
A szülőtől való különválás sokkjában Vinnie számára Bets néni akvárium melletti teázója fokozatosan válik az önállóság színterévé. Bár a történetvezetés többször centralizálódik aköré, hogy „a törvény az egyedülálló nők számára kedvezőtlen” (309), az anya hirtelen elutazása előtérbe léptet egy szabadabb, Vinnie-t sokkal inkább az önállóságra biztató anyafigurát, aki kerekesfürdőkabinban mártózik a tengerbe és a biciklizéshez még mindig kissé restriktív, de már a szabad női mozgást elősegítő ruhát visel.
A hihetetlen gyorsasággal fejlődő Angliában is hívogatóan izgalmasnak tetsző Brighton a világ legrégebbi, folyamatosan működő akváriumának ad otthont, melybe Vinnie érkezésével egy időben költözik új „lakó”, a mesebeli szörny, a rettegett kraken. A hordóból kikerülő, Szellemnek keresztelt polip „mintha pépessé vált volna, olyan lett, mint a tubusból kinyomott olajfesték” (90), s mint ilyen, a hatalmas, a lányhoz simogatással közelítő állat rögtön elnyeri Vinnie szimpátiáját.
A bájosan illusztrált könyv mind küllemében, mind tartalmában (és annak gyönyörű vizuális kiegészítésében) hangsúlyozottan színes, s ezzel párhuzamosan a gazdagon díszített női kalapokat tervező, fantasztikus kézügyességű Vinnie a polippal is a színek segítségével tud kommunikálni. Szellemben művészi kihívásra lel, hisz a polip egész teste festővászon, s alapszínének megváltoztatásával tudja jelezni zavarát (ilyenkor halványsárga színt ölt), vagy azt, hogy felismeri emberbarátjának jelenlétét (leutánozva a lány köpenyének színeit és mintázatát).
Szellemhez hasonlóan a regény többi lenyűgöző vízi lénye és a helyenként kevésbé lenyűgöző emberszereplők fokozatosak mutatják meg valódi színeiket, baljós tónusaikat és komplex komplementereiket. A Barátom, az oktopusz egyik tragikus alapszíne a Párizs helyett Angliában rejtőző Rosamund kedvence, a párizsi zöld, melyhez a viktoriánus korban méltányos áron és méltó munkakörülmények közül, nem kizsákmányolt munkások termékeként szinte lehetetlen volt hozzájutni.
A regény ügyesen idézi meg a korabeli (házi)állat-imádatot, kiegészítve azt a korszak egzotikumokhoz való vonzalmával. Az oktopusz „kifejezése sokkal értelmesebb volt, mint akármelyik macskáé vagy kutyáé, mégis valahogy nem emberi” (163), de emellett kannibalizmusra hajlamos és felfalja a szomszédos akváriumban élő tengeri nyúlhalat is. Ezektől nem rettenve Vinnie a boldogtalanságba süllyedés helyett elmerül a mélytengeri állatvilág tanulmányozásában, bizonyítva, hogy „az okos állatok gyakran jobban kedvelik a gyerekeket, mint a felnőtteket” (190). Mind a gyermekek, mind pedig az állatok fölött ugyanolyan szabadon gyakorolnak hatalmat a regény felnőtt karakterei, akik közül Bets néni mellett a leghihetőbb az egykori akvaristáról mintázott Mr. Henry Lee, kinek 1875-ös* A polip, avagy az „ördöghal” a képzeletben és a valóságban című munkájából származik a regény három részének mottója.
Vinnie Mr. Lee mellett hamar összebarátkozik az akváriumvezető unokaöcsével, a tizennégy éves, újságírónak készülő Charlie-val, valamint a Mary Randall Pose-ként bemutatott Temitayoval, a szerteágazó tehetségű nigériai árvával. E két szimpatikusra rajzolt, ám korukhoz és korszakukhoz képest meglepően aktív és önálló gyerek segít fényt deríteni a Vinnie édesanyját üldöző egykori alkalmazott, Enoch Jedders párizsi zöldre festett rémtetteire, melyekben az anya, Rosamund is bűnösnek bizonyul.
Ezen cselekményszálak gyerekkönyves történetvezetésükből felnőve olyan történelmi témákat és sajnos a mai napig aktuális jelenségeket, emberi jogi kérdéseket boncolgatnak, mint például a rasszizmus vagy az embertelen munkakörülmények, melyek narratívába illesztése nem válik didaktikussá a célzott olvasóközönség számára sem. Érdemes megfigyelni, hogy a könyv már bátor témafelvetéseiben is mennyire hangsúlyosan mai fiataloknak íródott, akik – más aspektusaikban ugyan, de – éppoly felnőttesek, mint a viktoriánus kor gyermekei.
Fontos azonban megemlíteni, hogy még ez a rejtélyeivel és borzalmaival együtt is csupaszív történet, mely megmutatja az állatok közelében töltött (sokszor sajnos túlságosan rövid) idő fontosságát és szépségét, valamint a beszélt nyelven túli érthetőség és cinkosság csodáját, sem mentes a sutaságoktól. A regényben előfordulnak olyan apró, ám kibontatlan motívumok, mint hogy az úrikisasszonyként nevelt Vinnie mennyire küszködik az olvasással, a szeme előtt a betűk szinte táncra kelnek. A lassan folydogáló történet befejezése váratlan, az összes addigi szálat egybefűző végső fordulatok sem képesek egy mederbe terelni a lezárást, hisz a főszereplők addig egyszer sem említett országba költöztetése például kifejezetten „lusta” írói megoldásnak tűnik. A kötet talán legnagyobb gyengéje azonban mindezeken túl a valószínűleg a mind a viktoriánus kori fiatalokétól, mind pedig a mai tizenévesek nyelvétől igen távolinak ható, idegenszerű és sajnos rengeteg elgépelést, elszámolást, plusz szóközt tartalmazó magyar fordítás.
Kár ezekért, hiszen a Barátom, az oktopusz, bár ajánlott korosztálya a tíz év fölöttieké, igazi Bildungs-, sőt Künstlerroman, teli filmes flashbackekkel és extenzív írói kutatómunkáról tanúskodó kultúrtörténeti és tudományos utalásokkal. Utóbbiak közé tartoznak például olyan apróságok, mint Sara Forbes Bonetta említése (igaz, a magyar fordításban el van írva a neve), aki a valóságban Viktória királynő gondozottja és keresztlánya volt, s Temitayohoz hasonlóan afrikai árvaságból került Angliába, valamint a három szíve miatt kedvesre „tervezett” Szellem teljes természetrajza is.
Az utóbbi mintegy tíz évben valamiért megnőtt a kereslet a polipos történetek iránt (ennek egyik újabb példája Shelby Van Pelt Remarkably Bright Creatures című, magyarul eddig még nem megjelent regénye), és a Lindsay Galvin alkotta Szellemről olvasva értjük is, miért. A téma kedvelőinek hasonló pozitív élmény lehet a 2020-as netflixes dokumentumfilm, a Tanítóm, a polip, melyben szintén ember és polip köt lenyűgöző, s az egyikük teljes életére szóló barátságot. Ilyeneket látva-olvasva már szinte vágyunk rá, hogy nekünk is három szívünk legyen, mint Szellemnek, és „[a]kkor talán nem lenne annyira fájdalmas, ha az egyik összetörik” (387).
*Bár a regény 1893-ban játszódik, Mr. Lee valójában 1826. és 1888. között élt.
