Ma már sokunk számára guilty pleasure-ré alakult a pár éve kedvenceinkként emlegetett kötetek, a fantasy köntösbe bújtatott romantikus, gimnáziumi szerelmes történetek (mint a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös sorozata) olvasása. De mi is lehet az oka ennek a száznyolcvan fokos fordulatnak? Hogyan váltak a számunkra kedves könyvek egyik pillanatról a másikra szégyellnivalóvá?
Hetedik osztályos voltam, amikor egy évben nyolcvanhat könyvet olvastam el. Ma már ez iszonyat soknak tűnik, de akkoriban rengeteg szabadidőm volt, akár naponta egy regényt is kivégeztem. Utólag úgy vélem, hogy egy részről ez a mennyiségű olvasás formált azzá, aki most vagyok: rengeteg empátiát, tudást kaptam általa, képzelőerőt, önállóságot, másrészről millió boldog pillanatot, nevetést, érzelmeket. Első szerelmeim könyvszereplők voltak, első függőségeim könyvsorozatok.
A nagy klasszikusok mellett az ifjúsági kötetek érnek el a legtöbb emberhez. Vegyük csak példaként az Éhezők viadala, az Alkonyat, vagy egy magyar favorit, a Szent Johanna Gimi térnyerését. A külföldön általában young adult irodalomként definiált kötetek száma itthon is folyamatos növekedésnek indult. Rengeteg filmnek biztosítanak alapot, beivódnak a popkultúrába, generációk gondolkodásmódjába, a divatba. Úttá válnak mind a fiatal, mind az idősebb korosztály számára az olvasás felé. De egy ilyen nemzetközileg keresett zsáner, rengeteg bevétellel, hatalmas példányszámokkal, mégis milyen hatással bír a személyiségfejlődésre, a társas kapcsolatokra?
Egy tinédzsereknek szóló könyvnek útmutatónak kéne lennie az élethez, egy pici mozaiknak a valóságból, gondolatébresztőnek, tabudöntögetőnek. Tágítania kellene az olvasó látókörét. Értékeket kellene képviselnie, generációs problémákra reflektálnia, alapot teremtenie a befogadó későbbi irodalmi olvasmányainak, valamint hasznos szerepet játszania a személyiségfejlődésében. Emellett ennek természetesen szórakoztató formában kell megvalósulnia, hogy az olvasó stresszoldásra, kikapcsolódásra is tudja használni a könyvet.
A zsáner szerzőinek nagy része azonban ezeket a szempontokat nem veszi figyelembe, köteteikben nem törekednek a minőségre. A Vörös Pöttyös-kötetek egymás utánzatai, sőt a többi kiadó is követi a sorozat által képviselt vonalat, klónok tömkelegét készítteti el a nyomdában. Ugyanaz a séma: szexi, ám elérhetetlen fiú, szerencsétlen főhősnő és tökéletes végkifejlet. Ezeknek a történeteknek még a csavarjait is ismerem, a megmentésre szoruló lányka, az ominózus megismerkedés, egy másik fiú zavaró érdeklődése, a majdnem vég és hasonló, gyakran felbukkanó elemek.
Ezekben a populáris kötetekben csak a szórakoztató funkció jelenik meg. Sokszor azt is érezhetjük rajtuk, hogy nem becsülik meg a mű a közönségét, felszínes értékrendszert társítanak hozzá. A kiadók nem várják el a szerzőiktől, hogy igényes tartalmat gyártsanak, gyakran csak az eladott példányok száma érdekli őket. Mindez pedig ahhoz vezet, amit a könyvesboltok polcait szemlélve mindannyian láthatunk: milliónyi klónkötet, hasonló borítóval, megírt történetvázzal, univerzálisan szerethető vagy utálható, nem túl összetett karakterekkel.
Sokaknak vannak kettős érzelmei, ha ezekről a híres könyvsorozatokról beszélünk, mint a már említett Szent Johanna Gimi vagy az Alkonyat. Nagyon sokan élvezik őket, elsősorban kamasz lányok, és ez nemzetközi szinten, generációról generációra így van. Viszont utólag nem azt a nyomot hagyják bennük, amit szeretnének, nem azt a világképet teremtik meg, ami a való életben hasznunkra válna. Szerintem nagyon fontos kérdés, hogy mégis mi van ezekben a művekben, amiért tini lányok ezrei sikítoznak utánuk, mi az, amire ezek a fiatalok vágynak. A silány sablonkarakterek megkapóak, viccesek, izgalmasak, egy hormonális változásait élő kamasznak vonzóak, de a valóságban teljesen más tulajdonságok az értékesek. Egy tinédzsernek, aki épp a nemi szerepvállalást tanulja, teljesen valótlan képet mutatnak a nőiségről és a férfiségről, és sok esetben egyenlővé teszik a személyes boldogságot a párunk megtalálásával. Önmegvalósításról szó sincs. A legtöbb regényben sem egy független lányt vagy fiút, sem pedig egy megfelelő partnert nem sikerül ábrázolni. Erős karakterek hiányában pedig nincs, ami a fiatal olvasót a szerelemben való kiteljesedésnél egy kicsit is többre motiválja.
Az ilyen történetek felnagyítják a tinédzserkori szerelmet, ezzel adva célt és értelmet a szereplők életének. Ezt az érzést olyan szintű magasságokba emelik, ami már valótlan, mindezzel nyomást helyezve az olvasókra, aminek a következménye az, hogy az első párkapcsolatok kezdete egyre fiatalabb korba tolódik. Eközben a kamaszoknak nincsenek eszközeik arra, hogy egy kapcsolatot hogyan kell fenntartani, ugyanis ezekben a kötetekben magáról a kapcsolatépítésről és a már meglévő párkapcsolatba fektetendő munkáról általában egy szó sem esik.
Ezekben a „szerelem-központú” univerzumokban, hogy legyen egy kis izgalom, konfliktusokkal, drámai helyzetekkel hígulnak fel a történetek. Mindez pedig azt a látszatot kelti, hogy a veszekedések, a drámák, a hisztik kellenek, hogy a szenvedély ennyiből áll. Sok esetben a történet még egy felesleges szerelmi háromszöggel is meg van fűszerezve, gondoljunk csak az űrlényes-gimis Luxen sorozatra.
Egyre több műben megjelenik a szexualitás. Fontos téma, és talán ennél a generációnál, a nagy szexuális felszabadulás után, a nemi identitás egyre nyíltabb felvállalásának idején még fontosabb, mint eddig. Egyes kötetek megugorják azt a szintet, hogy értéket közvetítenek, a választás lehetőségét, az elfogadást ünneplik, tabukról szólnak. A másik oldal viszont csak a saját érdekeit nézve közelíti meg a témát: divatból LMBTQ szereplőt jelenít meg a könyvben, és úgy tesz, mintha ezzel már egy egész személyiséget megalkotott volna. Colleen Hoover ünnepelt YA-írónak sem sikerült összetett karaktert ábrázolnia, Reménytelen című könyvében Breckint felruházta az összes „meleg” klisével, rózsaszín ing, testre feszülős naci, és ezzel már le is zárta a karakterépítést.
A szexuális vonzalom ábrázolásában szintén problémák merülnek fel. Inkább a „kémiára”, a férfi karakter „macsóságára”, a kreativitásra mennek rá a nevelési szándék helyett. A forró jeleneteknek legtöbbször köze sincs a valósághoz, mind fizikailag, mind lelkileg kifelejtik azokat a folyamatokat, amik a leginkább számítanának egy ilyen helyzetben, vagy túlságosan könnyedén, vagy túlságosan prűden beszélnek róla, ezzel nem adva fogódzót az olvasónak ahhoz, hogy saját szexualitását, testét és a két ember közötti fizikai vonzalomnak a működését megértse.
A közösségi média hatásaként sohasem látott mennyiségű testképzavarral küzdő fiatal létezik, azonban ezek a könyvek nem beszélnek erről a problémáról. Tökéletes alkatokat formálnak, vagy pedig úgy tesznek, mintha a külső egyáltalán nem is számítana. Nem oldják fel a tinédzserekben azokat a gátlásokat, amelyekkel küzdenek, sőt rátesznek egy lapáttal. Ez pedig a párkeresésre is kihat, nemcsak az énképük miatt, hiszen az ideális társról alkotott véleményüket is eltorzítja.
A fiú karakterek egyébként sem valami árnyaltan kidolgozott szereplők. Általában férfiassá akarja őket tenni a szerző, de ezt sokszor csak a bunkó, flegma, lekezelő stílussal felruházott karakterekkel tudja elérni. Gyakran vékony határ választja el a főszereplő hölgyeket attól, hogy féljenek a szerelmüktől. Ez pedig nagyon nem oké. Nem szabadna szexiként ábrázolni a fizikai bántalmazást, a fenyegetőzést, akkor sem, ha csak féltékenységből, és egy másik fiú felé irányul. A Magyarországon Tökéletes kémia néven elhíresült könyvben ehhez hasonló jelenség tapasztalható, ugyanis a tesztoszteronnal fűtött bandatag pénzbehajtóként bárkit összeverhet, miközben a történet másik felében hősszerelmes lovag.
A nemi szerepek felborulása miatt sok lány vágyik egy erős, határozott férfira, és ezt a szerzők teljes mértékben kihasználják, néhol túl is mennek a normalitás határán. A fiúk és a szex kapcsolatát elnézőbben ábrázolják, sokszor azt a képet festve ezzel, mintha a másik nemnek igen is kijárna az adott mennyiségű fizikai kontaktus, néhol még a megcsalást is engedékenyen leírva. A kötetekben leírt viselkedésformák a valóságban egyáltalán nem vonzóak, nem védelmezőek, nem férfiasak. Márpedig a fiatalokhoz szóló szerzőknek százszor is át kéne gondolniuk, milyen társ kezébe akarják lökni a tinédzsereket.
A megcsalás témát sokszor női szemszögből sem sikerül jól ábrázolni, gondoljunk csak a cukormázas Anna és a francia csókra, ahol a lány már azelőtt más ágyában alszik, hogy szakított volna a barátjával. Hiába indokoljuk a hűtlenséget hatalmas, lángoló szerelemmel, a valóságban egy ilyen kezdetű kapcsolatban általában nem sok jóra számíthatnak a felek.
Társadalmunk gyors változásai, a korunkra jellemző céltalanság, a generációk közti áthidalhatatlan szakadékok miatt a mostani fiatalság még magányosabb, mint bárki ezelőtt a világon. A közösségi média is ráerősít a tinédzserkori depresszióra. Ezek a könyvek átmeneti vigaszt nyújtanak rá, de sajnos kevés akad, amelyik konkrétan foglalkozik a témával.
A fiatalok életében előbb-utóbb felbukkannak a drogok, az alkohol. Ismerni fognak olyanokat, akik rendszeresen élnek velük, nagy részük maga is ki fogja próbálni. The DUFF – A pótkerék című műben még az alkoholista apa is csak egy indok, ami még közelebb hozza egymáshoz a szerelmeseket. Mindezeket a témákat érintőlegesen említik csak ezek a kötetek, inkább eszközként felhasználva a történethez, mintsem tanulságot formálva belőlük.
Fontos feladata lenne az ifjúsági irodalomnak a tinédzserek látókörének tágítása, a lehetőségek felsorakoztatása, az élet ünneplése, de témaköreik sablonossága révén ezt a szintet nem sokan ugorják meg. A valótlan élethelyzetek, a tökéletes megoldások, a pénz, a siker, a szépség, a népszerűség állandó megléte egy olyan világba repítik az olvasót, amivel nem tud a való életben azonosulni, csak vágyik utána. Hazudik neki, magasabb élvezeti stádiumba emeli őt, mint a kábítószer, ami elérhetetlen egy átlagos hétköznapon. Rövidtávon megnevetteti, hosszú távon elszomorítja az embert, sokan mégis vágynak rá, és újabb és újabb ehhez hasonló köteteket olvasnak, sorozatokat néznek.
A fiatalokhoz szóló irodalom remek lehetőség arra, hogy behívja és meg is tartsa az új generáció olvasóközönségét, emellett olyan üzeneteket közvetíthet, amit a tinédzserek a körülöttük élő személyektől nem hallhatnak. Mégsem érzem úgy, hogy a legtöbb szerző tisztában van ezzel a felelősséggel, vagy hogy szem előtt tartaná szövegei hatását egy formálható személyiségre. Nincsen probléma a csupán szórakoztatásra szánt olvasmányokkal, pont úgy használjuk őket, amire valók, egy gyors elolvasásra. De mennyivel jobb lenne, ha nem guilty pleasure-ként, vagy enyhe szégyennel vegyítve vehetnénk kezünkbe egyes fiataloknak írt tartalmakat, ha nem könyvformába öntött Netflix sorozatok lennének. Hasznos lehetne a szerzőknek mérlegre helyezni mind a pénz, mind a népszerűség faktort, és esetleg a kevésbé jövedelmező, ám tanulságosabb felé hajlaniuk, a nehezebb utat választaniuk. Kívánom, hogy mindenki, aki a fiatalokhoz kíván szólni, előbb ő maga érjen meg a feladatra. Sok jó példát fel lehetne ide sorolni, például a magyar szerzők közül Mészöly Ágnes vagy Berg Judit regényeit, akiknek sikerül a szórakoztatás mellett a szövegminőségre és a tartalomra is odafigyelniük.
Személyesen egyre inkább növöm ki ezt a zsánert, de mindig szívesen nyúlok vissza egy-egy regényéhez. Akadtak, amik jobban hatottak rám, mint egy-egy szépirodalmi, elismert klasszikus, és olyanok is, amik megnevettettek, de később komoly munkámba telt leépítenem magamban a hazugságaikat. Természetesen a filmek, reklámok, közösségi háló és a korszak gondolkodásmódja nélkül ezek a negatív üzenetek sem tudnának érvényesülni. Én viszont hiszem, hogy az irodalomnak feladata merész lépéseket megtenni, akár az aktuális divatnak hátat fordítania. Remélem, hogy most, a huszonegyedik században is több lesz önmagánál, előre mutatóvá válik, és nem pusztán egy újabb tükre lesz a világunk külsőséges mentalitásának.
A kiemelt kép Christoph Niemann munkája.
Forrás: thisiscolossal.com
