Kritikánk a kortárs román film egyik legjelentősebb alkotójának legfrisebb filmjéről.
Radu Jude filmje – amely a tavalyi Berlinalén elnyerte az Arany Medvét – kőkemény társadalomkritika. Szembesítő erejű mozi, mely pimaszul kimondja, hogy tessék, ez itt a jelen társadalma, a diliház, amelynek, kedves néző, te is a része, „lakója” vagy. De tovább megyek, mert a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (Babardeala cu bucluc sau porno balamuc, 2021.) nem egyszerűen csak szembesít, nem… Olyan, mintha az alkotók felmosták volna világunk mocskát, hogy aztán a felmosóvödörben összegyűlt, undorítóan koszos vízzel jól pofán önthessenek minket. És most cseppet sem túloztam!
A román film, a román új hullám fenegyereke, Radu Jude eddig is különleges hangvételű, merész, pimasz, újító szellemű filmeket készített – gondoljunk csak az Aferim!-re, amelyben szemrebbenés nélkül mutatta meg, hogy is néz ki igazából a román történelem nacionalizmusa, közben pedig úgy játszott a western műfajával, a történelmi drámával és a road movie-val, ahogy jónak látta, hogy csak egy példát említsek –, legújabb alkotásával, a koronavírus-járvány közepén forgatott Zűrös kettyintéssel azonban minden értelemben elment a falig. És milyen jól tette!
A három fejezetből és egy prológusból álló film egy házipornóval kezdődik. Azok, akik moziban látták a Zűrös kettyintést, ebben a szekvenciában egy igazi tizennyolc pluszos pornót láttak, akik viszont streaming-felületen nézik, premier plános koitusz helyett hihetetlenül szellemes (ön)cenzúrát kapnak az arcukba. A pornót letakaró inzerteket maguk az alkotók készítették direkt amatőr megjelenéssel, figyelemfelkeltően tüntető célzattal. Lehet mondani, hogy ez elvesz a filmből, mert így is van, ám legalább annyira hozzá is ad, a feliratok, az „elmentek ti a …”-hangvétel ugyanis nagyon is illeszkedik mindahhoz, amiről beszél, amivel szembesít minket a Zűrös kettyintés.
De nézzük, miért is olyan fontos, olyan lényegi elem ez a házipornó. Nos, azért, mert a nő, aki szerepel benne, egy jónevű bukaresti iskola tanára, a vele közösülő férje által készített felvétel pedig felkerül a netre, ahonnan hamar eljut a diákjaihoz és persze, a diákjai szüleihez, akik minimum a kirúgását követelik, de ha arról lenne szó, még máglyára is gond nélkül vetnék… de erről később. A film, felrúgva a hagyományos elbeszélés szabályait, nem ezzel folytatódik, hanem az első fejezettel, amely egy, a cinéma vérité hagyományait megidéző városszimfónia. Annyi történik benne, hogy a tanárnő sétál Bukarest utcáin – és te jó ég, valójában mennyi minden történik itt!
A nézelődő, megfigyelő, a hős mögött le-lemaradó kamera úgy tárja fel az utcák „igazságát”, hogy öröm nézni. Bár az öröm ez esetben inkább csak a zsenialitásra utaló kifejezés… Merthogy Bukarest utcáin a dzsippel a járdára parkoló, tahó autósok, lepusztult épületek, szexista óriásplakátok és ingerült emberek vannak, a levegőben pedig ott rezeg annak a ténynek a félelmetessége, hogy ebben a valóságnak, városnak, társadalomnak, életközösségnek nevezett környezetben egyik ember egy pillanat alatt ugrana neki a másiknak.
Mire e tény súlyát úgy igazán átérezzük, már jön is a második fejezet, amely gyakorlatilag egy szótár. Különféle szavak, kifejezések, nevek gyűjteménye, amelyekhez a rendező állóképeket, archív felvételeket, rövid képsorokat, illetve YouTube-videókat mellékel, valamint egy-egy gondolatot, magyarázatot. Megtudhatjuk például, mi az a konyha – az, ahol a nő helye van –, mit jelent a társadalmi távolságtartás – egymás keze helyett botokat fogó, italozva táncoló férfiakat –, s a karácsony szó kapcsán azt is megtudhatjuk, hogy a katonaság a második világháború ideje alatt azért gyorsította fel a zsidók kiírtását, hogy a katonák szabadságot kaphassanak karácsonyra és együtt ünnepelhessenek a családjukkal.
Félelmetes és félelmetesen zseniális ez a szegmens, amely filozófiai mélységgel és godard-i műfaji merészséggel tart tükröt elénk – és egy igen tudatos és gyönyörű inzertben mondja el, milyen létfontosságú dolog a film, a mozi (!).
Aztán jön a harmadik fejezet, a szülői értekezlet, ahol az egyre inkább Facebook-kommentszekcióvá alacsonyodó társaság igyekszik döntést hozni arról, végzetes hibát követett-e el a tanárnő – csupán csak azzal is, hogy egyáltalán lefeküdt a saját férjével. Gyűlölködés, ítélkezés, fröcsögés, rasszizmus, antiszemitizmus – van minden ebben az iskolaudvarban „berendezett” panteonban, ahol mintha egyesült volna az összes maszk alá szorított düh, ítélet és indulat. Egyszerre nevetséges, riasztóan ismerős és hátborzongatóan vészjósló ez az „értekezlet”, amelynek többféle lehetséges kimenetelét alternatív befejezések formájában láthatjuk. S amelynek végeztével tényleg úgy érezzük magunkat, mintha pofon öntöttek volna minket világunk bűzölgő mocskával.
Radu Jude – muszáj még egyszer használnom ezt a szót – zseniális filmet készített. Polgárpukkasztót, pimaszt, kompromisszum nélkülit; egyszóval olyat, amelyre jelen pillanatban igen nagy szükség van. Mert nem megbotránkoztatni akar, nem azt akarja megmutatni, hogy kiválóan ért ahhoz, miként kell avantgárd filmet készíteni, hanem azt akarja, hogy nézzünk szembe a jelennel és próbáljunk meg elgondolkozni azon, mit lehetne tenni azért, hogy ne arra menjünk tovább, amerre nem kéne.
