A Nyughatatlan özvegyek majdnem a legrosszabb dolog, ami kisülhet abból, ha egy prózaíró és egy képzőművész közösen készítenek filmet. A három özvegy története, akik összeállnak, hogy véghez vigyék halott bűnöző férjeik utolsó nagy rablását, jobban működött volna regényként megannyi szereplőjével és lassan kibomló történetével, illetve a mélyebb, nemi dinamikáról és faji ellentétekről szóló üzenet jobban ütött volna egy kiállítás részeként. Ezek helyett itt van egy film, ami kihagyott belső monológokra támaszkodik, valamint olyan kompozíciókra, amik saját magukat szolgálják ahelyett, hogy hozzáadnának a történethez.
A regényíró Gillian Flynn (a Holtodiglan szerzője) itt Lynda La Plante könyvét adaptálja. A képzőművész Steve McQueen pedig filmes karrierjét olyan kemény és nehezen emészthető alkotásokkal kezdte, mint az Éhség és A szégyentelen, majd később Oscar-t nyert a 12 év rabszolgaságért. A Nyughatatlan özvegyeket kétségkívül könnyebb végignézni, mint a fent említett filmeket, de könnyebb elfelejteni is: gyakran úgy tűnik, mintha Flynn és McQueen víziója egymás ellen dolgozna, és mintha az egyetlen dolog, amiben a két alkotó megegyezett, az lett volna, hogy márpedig ők nem akarnak élvezhető filmet készíteni. Az egyik oldalról egy átlagos thriller átlagos építőköveit, a másikról egy családról, nemi szerepekről és hűségről szóló meditációt kapunk. Ahhoz, hogy mindkettő átjöjjön a nézőnek, egy kétszer ilyen hosszú film kellett volna.
A szerzői kakofónia miatt nem is igazán ismerjük meg a Nyughatatlan özvegyek főhőseit. A gonoszok elég jól átjönnek: ha valamelyik szereplő lelő két embert egy kosárlabdapályán, vagy ha rasszista szitokszavakat használ az első tíz percben, vesszük a lapot, és nem kezdjük el kedvelni. Ha viszont valamelyik tragikus sorsú főhősről két órán keresztül nem tudunk meg semmi mélyet, nem vesszük a lapot, és nem kezdünk el törődni vele. Pedig ez nem is lenne annyira nehéz. A főszereplő Veronica Rawlins-t már a film elején annyi tragédia éri a fia és a férje elvesztésétől kezdve addig, hogy egy Jamal Manning nevű helyi politikus halálosan megfenyegeti, hogy csoda, hogy nem roppan össze visszafordíthatatlanul már az első jelenetben. De a készítők mintha túl gyakran gondolnák: “Tudod mit? Felejtsd el őt!” és nyargalnának át egy túlkomplikált politikai huzavonára, ami Manning és ellenfele, Jack Mulligan (Collin Farrell, ismét egy borzalmas amerikai akcentussal) között folyik. Kapunk ugyan néhány jelet arról, hogy valami komoly személyes dráma folyik Rawlins karakterével, de a Nyughatatlan özvegyeket nem érdekli, hogy közelebb kerüljön saját főszereplőjéhez.
Ezek eredményeként kapunk egy filmet, ami szólhatott volna faji ellentétekről, női bátorságról, vagy lehetett volna csak egy jó öreg rablós film, amiben a kisemberek megmutatják, hogy ők is tudnak valamit. Ehelyett azonban itt egy film, ami nem tudja eldönteni, hogy a művészet vagy a szórakoztatás a krédója. Az Éhséggel és a 12 év rabszolgasággal McQueen bebizonyította, hogy nincs szüksége semmilyen hagyományos értelemben vett cselekményre ahhoz, hogy összerakjon egy erős filmet. Itt azonban a cselekmény végül legyőzi őt.
Hazai bemutató dátuma: 2018. november 22.
