Stephen King, a horror koronázatlan királya, regények sokaságával tartja rettegésben olvasóit. Mára már nem csak az olvasók, de a filmnézők sincsenek biztonságban abszurd vízióitól, hála a rengeteg feldolgozásnak. Gondoljunk csak A remény rabjaira, a Halálsoronra, vagy a tavalyi Azra. Egy elfeledett rémség viszont már 2007 óta itt ólálkodik közöttünk, s nem rest lecsapni a gyanútlan filmezőkre. Ez A köd (2007).
A horror műfaja rendkívül szerteágazó, bármely médiumot is nézzük. Van, amelyik gyorsan, nagy impulzusokban hozza ránk a frászt, és van egy sokkal veszélyesebb. Az, amelyik végig nyugtalanságba és rettegésbe taszít, s akkor sem szabadulunk tőle, ha lepereg előttünk a készítők névsora. Általában ez utóbbihoz kell a legtöbb befektetett munka, méghozzá egy tökéletesen megkomponált forgatókönyv képében. Egy ilyet nagyon nehéz összehozni, ám szerencsére alanyunknál volt egy mankó, méghozzá Stephen King azonos című novellája. A mester stílusa rendkívül egyedülálló; hihetetlen részletességgel tud beszámolni minden fantazmagóriájáról, viszont könyvei mai szemmel nézve nem nevezhetők félelmetesnek. Azonban, ha a rémség, amely az író elméjéből pattant ki, képernyőre költözik, képes hatalmába keríteni és hatása alá vonni. A köd című film tökéletesen prezentálja ezt.
A történet szerint David Drayton (Thomas Jane) és fia, Billy éppen bevásárolni indulnak a közeli kisboltba egy pusztító vihart követően, amikor egy alattomos és átláthatatlan ködréteg lepi el a várost. Első ránézésre teljesen ártalmatlannak tűnik, de a dolgok kezdenek furcsára fordulni. Egy férfi véresen fut be az üzletbe, mondván, valami üldözi őt, sőt, barátját el is ragadta. A helyiségben megáll a levegő, és mindenki letáborozik, míg az időjárás kedvezőre fordul. Ám a köd nem moccan. Aztán meghal egy fiú a raktárban. Csápok ragadják el. Ezzel kezdetét veszi a túlélésért vívott harc.
Nem kertelek: A köd egyáltalán nem tökéletes film. Több aspektusa is mély sebekből vérzik, elsőként tehát a hibáit emelném ki. A színészi játék pocsék. Ha jobban megnézzük a stábot, láthatjuk, hogy a központi figurák nagy része szerepel például a The Walking Dead című sorozatban, amely nem a kiemelkedő színészi alakításairól híres. Thomas Jane végtelenül lebutított érzelmeket képes kipréselni magából, azokat is hiteltelenül. E tevékenységét olyan veszedelmesen űzi, hogy majd’ elrontotta az egyébként tökéletesen megkoreografált és komponált finálét, az ő gyengeségét azonban senki nem kompenzálja. Nincs egy fénylő csillag, amely elnyomná az égbolt rohadt sekélyes, szennyfekete színkavalkádját. Érdemben csupán a Mrs. Carmodyt alakító Marcia Gay Harden képes megmutatkozni, bár ő is inkább fenséges karaktere miatt brillírozik.
A következő baklövés a pocsék látvány. Egy drámánál nem szokás ezt felhánytorgatni, hiszen nem feltétlenül a szentszórakoztatás a célja, de a feszült hangulatot képes meggyilkolni néhány gyenge CGI megoldás, ami inkább röhejes, mint megdöbbentő. Az egész filmhez jobban illett volna például a szörnyek teljes kihagyása (igaz, az alapanyaghoz való hűség ezzel megingott volna). Erőteljesebb nyomasztó hatást és bizonytalanságot keltett volna, ha végig nyitott marad a kérdés: a veszély valós-e egyáltalán.
Most pedig következzen a nyálveregetés, lássuk, miért működik igazán fantasztikusan A köd! A lényeg az alapanyagban rejlik, így kisebb-nagyobb spoilerekre lehet számítani!
Stephen King nem horrort hozott tető alá ezzel a művével. Egy modellt alkotott. Vette korának/korunknak társadalmát, realizálta azt, és lényegiségét belehelyezte egy csatatérbe. A bolt, amelyben túlélőink tartózkodnak, nem csupán egy kis helység. Ahogyan a bolt, úgy a köd is egy erős szimbólum. A földön túli dolgok jelképe; olyan szörnyűségeké, amelyeket ép ésszel nem lehet és nem is szabad felfogni. Az ideális környezetből való kiragadás eredményeképp a túlélők igyekeznek visszaállítani az általuk helyesnek vélt egyensúlyt, eltüntetni a ködöt és megmenekülni, mégis újra és újra szembe kell nézniük ezzel a rémséges természeti jelenséggel. Feltehetjük a kérdést: valóban a köd és a benne lakozó „szörnyek” jelentik az igazi veszélyt a boltban tartózkodókra?
A ködöt megjárt személyek akaratukon kívül alkalmazkodnak a nem evilági entitásokhoz, gondolkodásuk is átalakul. Felfognak egy felfoghatatlannak szánt dolgot. Ezt erősíti a vallás ábrázolása is. Akik nem látták a lényeket, de hisznek bennük, leegyszerűsítik maguknak, fogyaszthatóvá teszik ezt az „élményt” úgy, hogy egyszerűen Isten munkáját képzelik bele. Ők ezzel a képzettel nem helyreállították az állapotokat, hiszen a szörnyek valóban léteznek, csupán a maguk módján elfogadták azokat, és nem keresnek rá megoldást, mondván: „majd Isten úgyis elintézi”. Azok, akik megtapasztalták a borzalmakat, szeretnének ettől szabadulni, kutatják a krízis végét például azzal, hogy egyszerűen elmenekülnek előle.
Az a legszebb az egészben, hogy az imént levezetett gondolkodás-átmeneti modellt a tudtunkon kívül lenyomják a torkunkon, s a szereplőkkel azonosulva mi is változunk a film közben. Persze ehhez kell egyfajta beleélés, de a film nagyon ügyesen adja az impulzusokat ennek elősegítéséhez. Maga az átalakulásunknak a tetőpontja egyértelműen a film záróakkordja, amely ésszerű gondolkodással és racionális magyarázatok keresésével egyszerűen nem felfogható. Ezek a jelenetek garantáltan beleégnek mind a retinánkba, mind az agyunkba.
A film, a könyv mind egy új impulzust ad; egy esélyt, hogy egy egyszerűbb földöntúli élményt kézzel foghatóvá tegyen, és megmutassa, hogy a természetességen és a racionalitáson túl mik rejtőznek. Újból feltenném a kérdést: valóban a köd és a benne lakozó „szörnyek” jelentik az igazi veszélyt a boltban tartózkodókra, vagy inkább maguk az emberek, akik az események hatására irreleváns gondolkodással felbontják és züllesztik a kiinduló társadalmat? Ennél a pontnál mutatkozik meg a film igazi értéke: bemutatja a természetes és a „nem józan” gondolkodást, az emberi viselkedés változását egy krízishelyet alapján, ezzel válva a köd szörnyeivé.
A történet magyarázása után térjünk a film kézzelfoghatóbb értékeihez. A köd remek hangulatot teremt. Lassú folyása ellenére végig lázban tartja a nézőt és folyamatosan hatást gyakorol rá. Ehhez nagy segítséget jelent a fényképezés, aminek köszönhetően végig feszes lesz a film. Ehhez párosul a zene (egyes esetekben annak hiánya), mely szintén a finálé alkalmával mutatja meg igazi énjét. Az alkotás lényegi elemei azonban elvesznének egy központi irányítás nélkül, jelen esetben Frank Darabont vette kezébe a karmesteri pálcát és tartotta egyben a produkciót. A rendezőnek nem ez volt az első munkája, amelynek King szolgáltatta az alapanyagot, hiszen neki köszönhetjük a Halálsoront és A remény rabjait is, ez utóbbi pedig jelenleg is a trónon csücsül az IMDb szerinti legjobb film kategóriájában (nem mintha ez bármit is számítana).
A köd rettentő nyomasztó élmény, azonban kihagyhatatlan. Aki valami újat és felemelőt szeretne tapasztalni, gondolkodni egy film közben, nem csak üres tekintettel bámulni annak képkockáit, az bátran tegyen vele próbát. Nem lesz kellemes, nem fogsz szórakozni közben, nem tölt majd el jó érzéssel. Úgy vág mellbe, melyre nagyon kevés film képes.
