A Kis tüzek mindenütt (Little Fires Everywhere) filmes feldolgozása újabb lehetőséget ad arra, hogy rácsodálkozzunk: a könyvadaptáció már rég nem annyiból áll, hogy itt-ott kihagyunk néhány jelenetet – Liz Tigelaar nem egyszerűen csak vászonra vitte Celeste Ng regényét, hanem teljesen kifordította azt, egy alternatív, „mi lett volna, ha”-alapú történetszálat kreálva belőle.
A sorozat alapjául szolgáló regény a 2017-es megjelenésével szinte azonnal berobbant a köztudatba, majd 14 hétig vezette a The New York Times eladási sikerlistáját, a Goodreads olvasói pedig az év legjobb szépirodalmi művének választották. A történetből készült nyolc részes minisorozatot a Hulu jegyzi; a széria az idei év márciusában debütált Kerry Washington és Reese Witherspoon főszereplésével.
A történet a 90-es évek végén, az Ohio állambeli Shaker Heightsban játszódik; ez a kisváros arról nevezetes, hogy a fű méretétől kezdve a házak színéig minden tökéletesen szabályozva van, cserébe pedig mindent megad a lakóinak, amit egy átlag amerikai középosztálybeli kívánhat: nagy ház, sok autó, fényes karrier, drága nyaralások. Ebben a világban minden megtervezhető, egyértelmű, logikus, és ezt a következetesen megfogalmazott és még következetesebben betartatott szabályok teszik lehetővé. Azonban mindezzel együtt jár az örök félelem, hogy az ember nem tud beleférni az előre kimért, meglehetősen szűkre szabott skatulyákba.
Mrs. Elena Richardson, a középszerű újságíró és négygyerekes családanya pontosan olyan, mint a szülővárosa: az életét övező, folyamatos szabályrendszerek követése szinte a mániájává válik, és menekül az elől a gondolat elől, hogy az életben nem lehet mindent megtervezni, még akkor sem, ha ő mindig is ezt szerette volna: „Kislány korában kitalálta, hogyan fogja élni az életét, és lelkiismeretesen tartotta is magát a tervéhez: gimnázium, egyetem, udvarló, házasság, állás, jelzáloghitel, gyerekek. Szedán légzsákokkal, automata biztonsági övvel. Fűnyíró és hómaró. Egymással harmonizáló mosó- és szárítógép. Röviden: mindent jól csinált, jó életet épített magának, pont olyat, amilyet akart, olyat, amilyet mindenki akart.”
Ebbe a felszínes környezetbe érkezik meg Mia Wright, az egyedülálló anyuka és elismert művész kamaszlányával, Pearllel, és költözik be a Mrs. Richardson által kiadott lakásba, ezzel teljesen felforgatva a család látszólag mintaszerű életét. Mia ugyanis „egy egészen másféle nő, aki egészen másféle életet élt, a saját szabályai szerint, amiért nem szabadkozott.” A regény – és a sorozat – egyik fő konfliktusa a két női karakter által képviselt értékrend ütköztetése. Mrs. Richardson, aki egész életében a társadalmi elvárások szerint élt, megijed attól a szabadságtól, ami Miát körülveszi: a művész csak járja a világot, újabb és újabb ihletet keresve a fotóihoz, nem ragaszkodik helyekhez vagy tárgyakhoz, részmunkaidőben dolgozik, hogy alkothasson, és ha ráun az aktuális életére, csak beül az autójába és továbbáll. A Mia lényéből fakadó vadság veszélyezteti azt a mesterséges idillt, amit Mrs. Richardson magának teremtett: Mia hatására megkérdőjelezi magában a saját, tökéletesnek tartott döntéseit, fenyegetést lát a nőben, „szerette volna szemmel tartani Miát, ahogyan egy veszélyes állatot sem szeretünk kiengedni a látóterünkből”.
A két karakter közötti konfliktus egy gyermekelhelyezési per kapcsán csúcsosodik ki, amely Bebe Chow és McCollough-ék között zajlik. Bebe, egy ázsiai bevándorló, miután életet adott May Ling névre keresztelt kisbabájának, nem tudta őt megfelelően ellátni, és végső elkeseredésében otthagyta a gyermeket a tűzoltóság lépcsőjénél. Ezután kerül a kislány a McCollough családhoz, akiknek nem lehetett saját gyerekük, ezért kapva kapnak a lehetőségen, hogy magukhoz vegyék a kislányt. Mia Bebe oldalán áll, úgy gondolja, hogy az anyasághoz való jog független attól, hogy mennyi pénze van az embernek, míg Mrs. Richardson kedves barátnője, Linda McColough érdekeit képviseli, mondván, hogy amit Bebe nem tudott megadni a kislánynak – otthon, lehetőség az oktatásra, anyagi és érzelmi biztonság –, azt ők biztosítani tudják. A Bebe és a McColough család között zajló per metaforikusan Mia és Mrs. Richardson anyaként való szembeállítása is egyben.
Ennél a pontnál érdemes kicsit rávilágítani a regény következetlenségeire. A karakterek szintjén az egész történet ellentétpárok és felcserélhetőségen alapuló viszonyok köré szerveződik, és kifejezetten a végleteket vonultatja fel: a konvenciókon túlmutató művész és a megrögzött szabálykövető, a nincstelen anya és a jómódú nevelőszülők. Ez a felállás leegyszerűsíti a regényben felvonultatott, meglehetősen összetett problémákat, és ezen a ponton csúszik el a történet. A szövegben megfogalmazott „legfőbb tanulság” az, hogy az igazság mindig valahol a végletek között van – mindeközben a regény hangvétele kifejezetten didaktikus, az írónő nemcsak bemutat, de értékítéletet fogalmaz meg, a történet végén pedig „igazságot tesz”, ezzel derékba törve mindazt, amit addig viszonylag árnyaltan felépített.
Miközben a Kis tüzek mindenütt címe változatos problémákból kibontakozó drámát sugall, ezek a kis tüzek egyáltalán nem annyira vadak, nem olyan veszélyesek; egyedül Mia múltja tartogat valódi tragédiákat. Ezalatt nem azt értem, hogy a regény nem hozakodik elő megosztóbbnál megosztóbb társadalmi kérdésekkel, hanem azt, hogy megijed tőlük, nem ás a mélyükre, nem vállalja a nemtetszés kockázatát, márpedig a súlyos témáknál, ha tényleg gondolkodtatni szeretnénk, ezt nem lehet megkerülni. Például Lexie abortusza számomra alulreprezentált maradt, csak a két anyakarakter közötti konfliktus szempontjából volt szerepe, azonban azt, hogy egy kamaszlány hogyan éli meg testileg és lelkileg azt, hogy önálló élet fejlődött benne, amit ő megfosztott a lehetőségtől, hogy megszülessen, egyáltalán nem firtatja a könyv. Ebben a kontextusban különösen érdekes adalék, hogy a Richardson gyerekek mindennapos szórakozása a kilencvenes években virágzó The Jerry Springer Show – ez lényegében az itthoni Mónika Show elődje. A gyerekek a műsoron keresztül ízlelik meg az igazi botrányt, egy kertvárosi családi ház frissen tisztított kanapéján ülve, és ugyanez az érzés fogott el engem is a regény olvasása közben. A kamaszok órákon keresztül vitatkoznak egy-egy epizódon, olyan témákat boncolgatva, amiknek az eldöntése komoly erkölcsi dilemmát jelent a felnőtteknek is, miközben a regény alapkonfliktusai valahogy mégis le vannak egyszerűsítve, meg vannak magyarázva és végül meg is vannak oldva. A történet végén az olvasót nem éri meglepetés, esetleg azon lepődik meg, hogy mennyire nem is próbálták meglepni.
Valószínűleg a Hulu ugyanezt a hiányt érzékelte a történetben, a kimondáshoz való bátorság hiányát, ugyanis a sorozat készítői mindent megtettek azért, hogy a néző egy pillanatra se tudja kivonni magát valamilyen morális vagy társadalmi probléma hatásköre alól: fajgyűlölet, egynemű szerelem, házasságtörés, és így tovább, egyik tabu a másik után. Ebben azonban egy pillanatra sem voltak következetlenek, sőt már-már művészi érzékenységgel forgatták ki önmagából a történetet: a feldolgozásban nem jelenik meg olyan cselekményszál, ami a regényben ne vetődne fel egy-egy félmondat erejéig – az egyetlen különbség annak a jelentősége és szerepe az események alakulásában. Például az a teória, hogy Pearl talán azért nem ismeri az apját, mert az édesanyját megerőszakolták, Lexie által tényleg csupán egy félmondatban vetődik fel, azonban a sorozat az első négy részben egyértelműen azt sejtette velünk, hogy ez az a titok, amit Mia nem akar elárulni a lányának. Az ehhez hasonló „ferdítések”, a regényben felvetődő problémakörök arányainak és hatásainak teljes felrúgása egy egészen más cselekménysort eredményez, mint amit Ng megírt, a hangulatában azonban végig megőrzi az írónő által felvázolt világot. Ez a sorozat legnagyobb bravúrja, hogy miközben drasztikusan redukálta a feldolgozás alapjául szolgáló szöveggel való kapcsolatot, egy saját, alternatív, mégis autentikus történetet hozott létre belőle.
Míg a könyvben a gyerekek csak nézték a The Jerry Springer Showt, a filmes feldolgozás inkább az ő életüket változtatta át egy nem túl családbarát drámává. Így lett végül a lázadó Izzyből leszbikus kamasz, a szabálykövető családanyából kényszeres szociopata, Miának a művészmentorával való barátságából tanár és diákja közötti románc. A legszembetűnőbb változtatás a regény alapkonfliktusában érhető tetten, a sorozat a két női karakter közötti ellentétet faji kérdéssé változtatta: Mia ebben a verzióban – a könyvben való leírásával ellentétben – afroamerikai. Egy ilyen váltás már önmagában is felkelti az emberek figyelmét, de nem feltétlenül vonja maga után a történet teljes átformálását, itt azonban egészen más a helyzet; a rasszizmus a sorozat egyik legfontosabb kérdéskörévé növi ki magát. A regényben szereplő kisebb konfliktusok a feketék és fehérek, szegények és gazdagok közötti ellentét felé mozdulnak el. Pearl nem járhat emelt szintű órákra a bőrszíne miatt, Mia azért nem vehetett ki soha rendes lakást, mert egy egyedülálló néger nőként nem tartják megbízható bérlőnek, Lexie ellopja Pearl történetét a diszkriminációról és ezzel jut be a Yale-re, és így tovább. Azonban a sorozat – a regénnyel ellentétben – valóban több szemszögből mutatja be a konfliktusokat, például azzal is foglalkozik, hogy a rasszizmus kétoldalú is lehet, és Mia, miközben azzal vádolja Mrs. Richardsont, hogy azért alkalmazza kisegítőnek az otthonába, hogy lehessen egy cselédje, ugyanúgy elítéli a nőt.
A sorozatban Liz Tigerlaar megvalósította mindazt, amihez Ng-nek a regényben nem volt mersze, és egy viszonylag felszínes, didaktikus történet helyett egy kőkemény, súlyosabbnál súlyosabb kérdéseket merészen körüljáró sorozatot alkotott, izgalmas és kellően drámai lezárással. A széria kapcsán érdemes elgondolkodni azon is, hogy hol van a határ a tabukról való nyílt beszéd és hatásvadászat vagy a polgárpukkasztás között, az azonban vitathatatlan, hogy a nyolc epizód végignézése során aprólékosan felépített történetszálakat követhetünk végig, és ezt csak tetézi a precíz, következetes írás, a karakterek érzékeny megformálása és az igényes vizualizáció.
