Taika Waititi rendezése ugyan nem hibátlan, de izgalmas új irányokat jelöl ki. Kritika Thor legújabb kalandjáról.
2019-ben zárult le a Marvel-moziverzum harmadik fázisa, amelyhez fogható világépítési mechanizmust még nem látott a filmes franchise-ipar. A stúdió azóta is ömlesztve küldi a mozikba a negyedik fázis különböző projektjeit, miközben a sorozatok terén is egyre élénkebbek.
Ám a Bosszúállók: Végjáték óta mintha elveszett volna az az egységesítő erő, amely olyan volumenű katarzist lenne képes eredményezni, amelyet az előző fázis lezárásakor élhetett át a közönség. Időközben bemutatásra került a meglehetősen pozitívan értékelt Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája, vagy az ismételten nagy tömegeket megmozgató Pókember: Nincs hazaút, de olyan mérsékelt sikerű mozik is napvilágot láttak, mint az Örökkévalók, vagy a régóta reklámozott Doctor Strange az őrület multiverzumában. A számos új projekt ellenére azonban a Marvel mintha az elmúlt három évben csak a friss hangját igyekezne megtalálni, és a stúdió útkeresése is egyre bizonytalanabb talajra tévedt.
A Taika Waititi rendezésében bemutatott Thor: Szerelem és mennydörgés a szerettei elvesztésének feldolgozása elől elzárkózó címszereplő lelki sivárságára támaszkodik, aki újabban a galaxis őrzői oldalán keveredik különböző űrkalandokba. A konfliktust a Christian Bale által megszemélyesített Gorr szolgáltatja, aki lánya halálát követően rájön, hogy az istenek nem hallgatják meg az imáit, ezért bosszút esküszik ellenük, és Halálkardja segítségével elkezdi őket felkutatni, majd egyesével lemészárolni. Bosszúhadjárata folyamán elrabol egy csoport Új Asgardról származó gyereket is, akik megmentésére az éppen életközepi válságát megélő Thor, valamint a halálos betegségével szembenéző, ám újabban Hatalmas Thorként tevékenykedő exe, Jane Foster indul.
Aki látta és élvezte a rendező korábbi marveles munkáját, a Thor: Ragnarököt, az most sem fog csalódni. A Szerelem és mennydörgés még inkább a humornak kedvez a drámával szemben, előbbinek is a legabszurdabb és kreatívabb változatait ékeli be egy-egy emocionálisabb töltetű jelenet közé.
A feszültségkeltés és a narratívaközpontúság már-már annyira képes háttérbe szorulni a befogadó szórakoztatására való törekvéssel szemben, hogy a hősök kalandjainak tétje jelentős mértékben semlegessé is válhat a cselekmény folyamán. Waititi munkája tulajdonképpen nem is nevezhető egy klasszikus értelemben vett szuperhősfilmnek, ehelyett inkább eltúlzott műfajparódiaként értelmezhető. A sikító kecskéktől a Van Damme-terpeszen keresztül megszámlálhatatlan mennyiségű és árnyalatú popkulturális utalás fonja körül a narratívát, amelyek erőteljesen igyekeznek megcáfolni a feszültségkeltés funkciójának szükségességét.
A rendező által megszólaltatott hangnem összetéveszthetetlen és kreativitással teli, történetvezetési szempontból azonban nem kíván újat mutatni. Waititi célja nem a világmegváltás. Inkább saját rendezői eszköztárának kilóméterekről felismerhető vonásait húzza rá a Marvel stagnáló univerzumára, amelynek már egy ideje szüksége is lenne a vérfrissítésre. A nyolcvanas évek élettel teli kalandfilmjeinek dinamikáját ötvözve a Guns N’ Roses örökzöld slágereivel, a rendező egy olyan dramaturgiai formulával áll elő, amely új irányelvként szolgálhat a Végjáték óta útját kereső filmstúdió számára.
A Szerelem és mennydörgés minden aspektusát tekintve családi film. Dramaturgiai felépítését vizsgálva Disney-munkához mérten közhelyes, azonban ezen tulajdonsága is hozzájárul ahhoz, hogy minden korosztály számára értelmezhető legyen az üzenete. Érdekesebb ennél, hogy a film nemcsak a narratíváját, de a felszínét tekintve is családiasságra törekszik: a főgonosz lányát a címszereplő Chris Hemsworth lánya alakítja, de feltűnik a filmben a színész egyik fia, felesége, valamint bátyja is.
További emlékezetes cameokban üdvözölhetjük Matt Damont és Melissa McCarthyt, de a Ragnarök során megismert és Taika Waititi által megszemélyesített Korg is visszatér Thor bajtársakért. A film egyik legnagyobb meglepetése azonban a Mindenhatók városának beiktatása, ahova hősök segítségkérés reményében utaznak, ám a Zeusz (Russel Crowe) által vezetett istenek sokasága félelmük és közömbösségük következtében nem hajlandóak foglalkozni a saját létüket is fenyegető Gorr megfékezésével.
A különböző kultúrák ismert mitológiai lényeinek felvonultatása számos új lehetőséggel járhat a Marvel-univerzum kiterjesztésének szempontjából, és bár ez alkalommal Waititi nem játszotta ki minden lapját, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a franchise élete során lesz még lehetőségünk találkozni a Szerelem és mennydörgés folyamán felvezetett istenekkel.
A narratíva egyik legnagyobb fenyegetését a Natalie Portman által megformált Hatalmas Thor beiktatása jelentette, hiszen nem lett volna nehéz beleütközni abba a típusú karakterépítési hibába, amely annak idején a Marvel Kapitány bukását is eredményezte, megfosztva a Brie Larson által játszott szuperhőst a nézők szimpátiájától.
A Mjölnirt pörgető Jane Foster jelenléte azonban kifogásolhatatlanná sikerült a filmben, újonnan szerzett emberfeletti képességei és meglehetősen emberközeli személyisége tökéletes egyensúlyban tartják a karaktert. Az előbb említett arányérzék azonban már nem jellemzi a film antagonistájának ábrázolását. A Christian Bale alakításában rendkívül részletgazdagon és rémisztően felépített Gorr már-már átérezhető háttértörténete és motivációja által a Marvel-univerzum egyik legtöbb potenciállal rendelkező főgonosza lehetett volna.
Ezzel szemben azonban sajnálatos módon olyan kevés képernyőidőt kapott a mozi végső változatában, hogy jelenlétének feszültségkeltő ereje eltörpül a felsorolhatatlan mennyiségű poén és vígjátékelem rengetegében. Az istenek mészárosa összességében egyetlen istent mészárol le a nézők szeme láttára, ami jogos hiányérzettel töltheti el a befogadót. Ettől függetlenül a Thor negyedik része egy percig sem vontatott, sőt az elmúlt évek egyik legviccesebb és legkreatívabb Marvel-mozijának tekinthető.
Összességében tehát az új film bár képtelen megtartani a megfelelő egyensúlyt humor és drámaiság között, ez pedig a feszültségépítés jelentős mértékű csökkenésével jár, Taika Waititi munkásságát tekintve a mozi összetéveszthetetlen darabja lesz a rendező életművének. A Marvel-moziverzum alkotásai közül A Thor: Szerelem és mennydörgésben (a James Gunn által rendezett A galaxis őrzői-filmek mellett) válik a legfelismerhetőbbé a rendező egyéni stílusa, amely jelen esetben egyszerre lehet végtelenül szórakoztató vagy akár kifejezetten idegesítő, annak függvényében, hogy ki mennyire kedveli a stílust.
Véleményem szerint a stúdiónak már régóta szüksége volt egy ehhez fogható váltásra, mert a Bosszúállók: Végjáték receptje nem feltétlenül utánozható le egy újabb fázis folyamán. Nyilvánvaló, hogy Taika Watiti mozija sem mentes a hibáktól, azonban hangulatépítő erejének egységességét és szórakoztató jellegét tekintve új irányelvet adhat a stúdiónak az előrelépéshez.
