A Senki üdítő meglepetés az elmúlt évek akciófilmes mezőnyében.
Írta: Solymos Kristóf
A filmművészet berkein belül az akciófilm mint műfaj egy sokszor lenézett, minőségileg alsóbbrendűnek tekintett zsáner. Azok a vádak érik, miszerint ezeknek az alkotásoknak nincs mélysége, tanulsága, mellőznek mindenféle valódiságot, érzelmet, drámát. Ez pedig a művészfilmes világ szemét azért szúrja csak igazán, mert mindezek ellenére az ilyen elsővonalas hollywoodi produkciók szinte kivétel nélkül hatalmas kasszasikerré válnak. Megvannak ennek a világnak az állandó kliséi, hibái, sőt, még színészgárdája is. Az egy adott évtizedben mozikba kerülő akciófilmeknek jó része ezen nyilvánvaló okokból egyforma, maximum egyszer nézős, mi több, két nap múlva már a történetükre sem fogunk emlékezni.
Vagyis de, mert ha elmondjuk a műfajra jellemző már jól betanult állandó narratív sémát, nagy eséllyel tökéletesen körül fogjuk tudni írni az adott alkotás sztoriját is. Mégis vannak azért olyan filmek, sőt egész franchise-ok is, amelyek mindezek ellenére véglegesen beírták magukat a filmes kánonba. Elég csak az Elrabolva (Taken), Leon a profi (León) és a Drágán add az életed (Die Hard) című filmekre, univerzumokra gondolnunk. Tehát mégis van itt valami elásva, ami megkülönbözteti ezeket a filmművészetileg is elismert alkotásokat a tömeggyártott, huszonhatodik Feláldozhatók-filmtől. Véleményem szerint ez a ritmusérzéken, a humor használatán, az újító szándékon és a kidolgozott karaktereken múlik leginkább.
Bob Odenkirk, a Senki igazi csúcspontja
Ilya Naishuller rendező zöldfülűként 2015-ben robbant be a köztudatba a Hardcore Henry című filmjével, amelyben forradalmi módon, POV nézetet, azaz a főszereplő belső nézetét alkalmazta a felvételek nagy részében. Majd hat év nagyobb produkció nélküli időszak után, 2021-ben került a mozikba a Senki (Nobody) című alkotása, amely – engem is meglepett ugyan – de egy kimondottan szórakoztató, humoros, pörgős, és úgy általánosságban élvezhető mozi lett. Hutch (Bob Odenkirk) avagy „Senki”, egy titokzatos, humoros személyiség, az átérezhető érzelmi válsága pedig kiemeli az átlag, papírízű akcióhősök közül. Korunk egyik legalulértékeltebb színésze viszi vászonra, pontosan, kifejezetten vagány körítéssel. Rajta, valamint az akciójelenetek koreografálásán múlott a legtöbb, utóbbi pedig szerencsére egyáltalán nem érződik eltúlzottnak.
Ezek a kulcsmomentumok nem lettek klisések és érthetetlenül gyorsan vágottak sem. Külön pluszpont, hogy végre egy olyan főszereplőt tisztelhetünk Hutch személyében, aki vérzik, fárad, fájdalmat él át, így valóban tudunk vele azonosulni, és izgulunk is érte. Embereket látunk küzdeni a vásznon, és nincs eljátszva az, hogy egy ember egyszerre húsz másikat is le tud győzni, mert a néző tudja, hogy ez nincs így, ehhez irreális szerencsére volna szükség. Így a főszereplő intellektusára, találékonyságára és tapasztalatára hárul a feladat, hogy a lehetetlen szituációk feloldódjanak.
A műfajt azért nem váltja meg a film
Természetesen mindig így is alakulnak a dolgok, de sosem felejt el minket tájékoztatni a film arról, hogy most mégis hová is tűnt az a húsz gépfegyveres, talpig páncélozott ellenség a másik szobából. Óraműpontossággal használja a rendező a humort is, amely csak ritkán jön ugyan képbe, de az a néhány poén tényleg hatásos, főleg azért, mert a komoly, feszült kontextusba ágyazva működik igazán a meglepetéskomponens. A látványvilág egysíkú, de közepesen erős, a díszlet kifejezetten jól működik, talán egyedül a műsebesüléseket tudnám kifogásolni, időnként teljesen irreális helyeken jelentek meg, és inkább néztek ki egy átmulatott éjszaka után elkenődött partisminknek, mint egy beütött szemnek. A főgonoszok is remek karakterek, rég láttam akciófilmen ilyen epikus expozíciót, a Korda Györgyre emlékeztető szovjet maffiózó meglepően félelmetesre sikeredett.
Izgultam a film lezárása miatt, mert fennállt a veszélye annak, hogy a mozifilm olyan befejezést tervez adni a nézőknek, amely vagy túl komolyan veszi magát, vagy pont, hogy teljesen elbagatellizálja az eddig érzelmek és humor között megtalált aranyközéputas hangulatot. Szerencsére ezek nem igazolódtak be, mert egy epikus, méltó végkifejlet mellett döntöttek a készítők, amely igazán pontot tett ennek a filmnek a végére. Így bár kultfilm nem lesz a Senki, könnyen el tudom képzelni, hogy néhány év múlva jó szívvel fogom újranézni.
Kiemelt kép: TMDb. com
