A Papírpókok című film bemutatja, milyen lehet a mentális betegségek árnyékában felnőni.
Írta: Tóth-Bertók Eszter
Az elmúlt időszakban készült filmek közül kétségtelenül kiemelkedik Az apa (The Father, 2020) Anthony Hopkins főszereplésével, valamint Viggo Mortensen Zuhanás (Falling, 2020) című rendezői debütálása, amelyek egy demenciában szenvedő szülőt és a róla gondoskodni próbáló gyermekét helyezik a középpontba, s érzékenyen, egyenesen és valósághűen mesélnek arról, mit tesz az emberrel és a környezetével egy mentális betegség. Ez utóbbiak elmondhatók Inon Shampanier Papírpókok (Paper Spiders, 2020) című drámájáról is, mely egy fiatal lány szemszögén keresztül mutatja be, miként írja át a betegség a terveket, az álmokat, sőt az egész életet.
A papírpókok új megközelítése
Melanie végzős középiskolás. Hamarosan már az otthonától távol élő egyetemista lesz, nemrég megözvegyült édesanyja pedig érthetően cseppet sem várja ezt. Dawn olykor-olykor érezteti szomorúságát és a távolléttől való félelmét a lányával, de úgy tűnik, azért nagyjából zökkenőmentesen haladnak az elkerülhetetlen jövő felé, ahol mindkettejüknek egyedül kell majd boldogulniuk.
Ám ekkor egy napon új család költözik a szomszédba, s a családfő kipécézi magának Dawnt – legalábbis ő ezt érzékeli és állítja. Melanie kezdetben elhiszi az anyjának, hogy a szomszéd férfi figyeli, követi és terrorizálja őt, idővel azonban rájön, hogy valójában paranoid téveszmék gyötrik. És a helyzet egyre csak súlyosabb és súlyosabb lesz…
Mit érez egy fiatal lány, ha látja, hogy az édesanyja nagyon beteg? Mit tud tenni, ha a segítségét megkérdőjelezésnek, bántásnak, ellenségeskedésnek, sőt egyenesen árulásnak érzi és tekinti az anyja? Kihez fordulhat, ha az egyetlen szülőjén kívül nincs senki, akire igazán számíthat? Meddig képes kitartani? – teszi fel sorra a kérdéseket Inon Shampanier rendező-forgatókönyvíró, aki lehetőséget ad nekünk arra, hogy azonosuljunk egy, a fiatal felnőttkor kapujában álló lánnyal, s vele együtt fokozatosan ismerjük fel, hogy óriási a baj, és rajtunk kívül nincs, aki segíthet.
Ez a fokozatosság és azonosulásra késztetés az Inon Shampanier és felesége, Natalie Shampanier által írt forgatókönyv két legnagyobb erőssége, ám nem szabad elfeledkeznünk a kiszámíthatatlanság erejéről sem. Ahogy Melanie, úgy mi sem tudhatjuk pontosan, mi történik a következő napon, e félelemmel, ugyanakkor bizakodással teli bizonytalanság pedig nagyban segíti a feszültség folyamatos fenntartását és fokozását, továbbá fontos szerepet játszik az igen súlyos dráma kibontásában is.
De a forgatókönyv kapcsán meg kell említenünk azt is, hogy bár Dawn paranoid téveszméi, még inkább azok következményei sokszor a legszörnyűbb rémálmainkat idézik és néha eléggé túlzónak hatnak, mégsem válnak hihetetlenné vagy hiteltelenné.
Kulcs a valószerűség
Ez egyébként nagyrészt a Dawnt alakító Lili Taylornak köszönhető, aki mélyen belül játszik, s finom arcjátékkal és gesztusokkal kelti életre árnyalt karakterét, akinek elméjében mind jobban eluralkodik a káosz. És természetesen ott van az a remek, a hitelességet igen könnyen biztosító fogás is, hogy a mentális betegség szülte pokol nem szüremkedik át a valóságba, hogy a képi világ – egy füves tripet megragadó jelenetet leszámítva – nem rugaszkodik el a realizmustól, az egyszerűségtől. Zach Kuperstein operatőr a hétköznapi világot festi a vászonra, és mindvégig ragaszkodik ahhoz, hogy két lábbal a földön álljunk, s így lássuk meg, milyen rémisztő is tud lenni a valóság.
A Papírpókokban tehát a borzalom nem expresszionista filmeket, vagy giallót idéző megvilágítás és színhasználat, esetleg egy-egy elemelt rémálom-jelenet által jelenik meg, hanem csak úgy ott van, megbújva a valóságban: egy anya zavart tekintetében, egy lánygyermek könnyében, egy szomszéd házra néző ablakban, egy híd alatt… És éppen ez az, amitől nemcsak hitelessé, de igen erőssé is válik ez a film. Legfőbb ereje azonban nemcsak a valószerűség, hanem az anya-lánya párost megformáló színésznők emberi, átható játéka is.
Stefania LaVie Owen méltó társa a megrendítő hitelességgel és szívszorító pontossággal játszó Lili Taylornak, és nem mellesleg méltó arra is, hogy már-már abszolút főszereplő legyen. Végtelenül természetes, s magabiztosan engedi közel magához a nézőt és osztja meg vele nemcsak a nézőpontját, de a legmélyebb érzelmeit, kétségeit és félelmeit is. És neki, illetve a karakterének köszönhető, hogy a kissé felesleges szerelmi szál és a néhány, akusztikus popszámra összevágott, a cselekmény sűrítése céljából alkalmazott montázs sem zavaró!
Míg Florian Zeller Az apa című filmjében némiképp a címszereplő demens édesapa szemszögét vesszük magunkra, addig a Papírpókokban egy fiatal, a nagybetűs élet előtt álló lányhoz és az ő személyes nézőpontjához kerülünk nagyon közel, s abba nyerünk betekintést, hogyan rajzolja át az életet egy szerettünk mentális betegsége akkor, amikor még nem is éltünk igazán. Talán nem is kell hangsúlyoznom, de azért szeretném leírni, hogy rendkívül fontosnak tartom ezeket a filmeket, melyek empatikusak, emberiek és őszinték, és egyebek mellett arra is törekszenek, hogy eloszlassák a mentális betegségekkel járó szégyent.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Papírpókok tökéletes film. Nem az. Az imént említett szerelmi szál például valóban kilóg a cselekmény és a történet szövetéből, s a végén nemcsak a valamelyest megúszósnak tűnő sűrítés, hanem a szálak gyors elvarrása is szembetűnő, de mindez semmiség ahhoz képest, mennyire érzékeny, egyenes és igaz ez az alkotás. Inon Shampanier nem kecsegtet hiú reményekkel, szépelgő happy enddel és könnyű megoldásokkal, inkább őszintén „beszél” és valósághű képet ad a mentális betegségben szenvedők és közvetlen hozzátartozóik életéről és küzdelméről, s kimondja: ezt senki sem választja vagy választhatja. Ez veled is megtörténhet.
A Papírpókok az HBO GO-n látható.
Kiemelt kép: Mafab
