Az utóbbi évek egyik leghangosabb irodalmi sikere, a Normális emberek méltó tévés adaptációt kapott.
Sally Rooney ír írónő 2017-ben megjelent, Baráti beszélgetések című regényével már erősen megalapozta karrierjét, az átütő kritikai sikert azonban a 2018-ben megjelent Normális emberek hozta meg neki. A ’91-es születésű Rooney kiváló érzékkel nyúl az Y- és Z-generáció traumáihoz, nem véletlenül nevezik sokan a milleniálok hangjának. A Normális emberek 2018-ban a Times sikerlistájára is felkerült, népszerűsége pedig azóta is töretlen. A regény tökéletes alapanyag, a Hulu a BBC-vel karöltve pedig le is csapott a jogokra, tavaly áprilisban pedig megjelent a tizenkét epizódos adaptáció, ami november óta az HBO GO-n is elérhető.
Jogos lehet természetesen a kérdés, hogy Rooney hogyan tudott a legközhelyesebb sztoriból egy olyan regényt írni, ami a kortárs irodalomi szcéna egyik ünnepelt sztárjává tette. A Normális emberek ugyanis csupán két fiatal történetét meséli el a gimnáziumtól az egyetem végéig. Nincsenek benne komoly életbölcsességek, szintaktikailag meg aztán végképp nem egy remekmű. Amit kapunk, az a lecsupaszított valóság szexualitásról, bizalmi problémákról, intimitásról és szorongásról. És tényleg hatásos. Rooney úgy szembesít minket generációnk életérzésével és devianciáival, hogy egyszerre élvezzük, s el is szégyelljük magunkat.
A történet egy Carricklea nevű kisvárosban kezdődik, ahol Connell és Marianne osztálytársak. Marianne egy rendkívül vagyonos családból származik, Connell már kevésbé, egészen konkrétan az anyja Marianne-ék takarítónője. A gimnáziumi ranglétra különböző pontjain álló fiatalok titkos kapcsolatba kezdenek, ami annyira titkos, hogy kapcsolatnak már nem is nevezhető. Az egyre mélyülő érzelmi és szexuális kötődésük ellenére az iskolában még csak köszönni sem köszönnek egymásnak, a viszony pedig hamar véget ér a fiú mániákus megfelelési vágyának köszönhetően. Miután Connell egy népszerű lányt hív el a végzős bálra Marianne helyett, legközelebb csak az egyetem elején találkoznak a Trinity College-ban.
A történet ezen része tökéletesen mutatja, hogy az ő esetükben az introvertáltság és az extrovertáltság között lebegő vonal milyen keskeny, és mennyire befolyásolja a személyiségüket a szociális környezetük. A gimnáziumban Connell az egyik legnépszerűbb srác, míg Marianne-hoz ha szólnak is, akkor is csupán verbális abúzus formájában. Az egyetemen már Connell érzi magát kevésnek Marianne gazdag, kifinomult társaságához és megváltozott életstílusához. A különbségeken felülemelkedve barátok lesznek, majd összejönnek, és mikor már nem tudnánk elképzelni, hogy ebbe az idilli állapotba mi ronthatna bele, a történet akkor veszi igazán kezdetét, és nézzük végig kettejük se veled-se nélküled, de valamilyen formában mindig veled jellegű kapcsolatát. A cselekmény lassan csordogál, de végig fogva tart minket, és kíváncsian várjuk, mi lesz a következő lépésük. Ők ugyanis minden élethelyzetet addig csűrnek-csavarnak és gondolnak túl, hogy egyetlen szituációnak sem az a vége, amit gondolnánk. A regényben megélik a közös együttlétet, a másokkal való együttlétet, a magányt, az utazást, a más országba költözést, de végig kapcsolatban maradnak egymással. Mindig egymás mellett maradnak, miközben folyton elmennek egymás mellett. Talán pont ez a Normális emberek egyik legnagyobb előnye, hogy a közös történetük mellett nagy hangsúlyt fektet a személyes történetükre és fejlődésükre is. Végignézzük, ahogy Connell belecsúszik a depresszióba, és pánikrohamokkal küzd, betekintést kapunk Marianne toxikus otthoni környezetébe, amiből bántalmazó és kiszolgáltatott kapcsolatokba menekül, majd látjuk az összes sebük és sértettségük gyógyulási folyamatát.
Mindig furcsa érzés egy regény olvasása után – mikor már léteznek a fejünkben a karakterek és a helyszínek – belépni a filmes világba és újraértelmezni a kialakított képet. Számomra ezt a procedúrát meg sem kellett ejteni, mert a sorozat nemcsak hogy nagyon jó lett, de nem tudom, mikor láttam utoljára olyan adaptációt, ami ennyire pontosan ragadta volna meg egy könyv rezdüléseit. Az Oscar-díjra jelölt Lenny Abrahamson (A szoba) és Hettie MacDonald (Szellem a házban) valamit nagyon eltaláltak, de biztos nem jött rosszul, hogy maga Sally Rooney is aktívan részt vett a készítésben, a szereplőválasztástól kezdve a forgatókönyvírásig. Ez utóbbi erősen érződik is, a legtöbb helyen komplett párbeszédek lettek átemelve a könyvből a vászonra. A Normális emberek a legegyszerűbb emberi érzésről, a vonzalomról szól, mégis megspékelve olyan problémákkal, mint az önbecsülés hiánya, az elköteleződéstől való rettegés és a kényszeres önmegvalósítás, igen nehéz és súlyos színészi szerep válik belőle. Nem volt tehát könnyű dolga Daisy Edgar-Jonesnak, és Paul Mescalnak, de olyan fantasztikusat alakítanak, hogy külön cikket lehetne szentelni a játékuknak. Nemcsak a lelki mélységekbe mennek bele teljesen, de olyan természetességgel és könnyedséggel hozzák az intim jeleneteket is, hogy zavarba jönni is elfelejtünk, pedig a szexjelenetek intenzitását elnézve lenne rá okunk. Nem volt különösebben meglepő ezek után, hogy Paul Mescalt Emmy-díjra, Daisy Edgar-Jonest pedig Golden Globe-díjra jelölték, ami hatalmas elismerés olyan pályakezdő fiataloknál, akiknek ez volt az első nagyobb volumenű munkájuk.
Akármilyen jó alapanyag is a regény, a sorozat könnyen lehetett volna egy túlhúzott, melodramatikus szenvelgés két ember között, akik vágyakozva néznek egymásra, míg a háttérben a „top 50 saddest songs of all time” szól. És bár tény, hogy a Normális emberekben nincsenek csillámmal teleszórt, extravagáns ruhákba öltöztetett drogfüggők, sem pedig elsőbálozók, akik szerelemből szeretnének férjhez menni, mégis megközelíti ez Eufória, vagy A Bridgerton-család népszerűségét. Hiszen akármennyire is szeretünk néha távol kerülni a saját életünk realitásától, a Normális emberek mikroérzelmekkel teli, szomorkás-szürke hangulata színészi játékával és képi világával együtt rögtön bevonzza a nézőt. Arról nem is beszélve, hogy az egyik legmélyebb, és legszebb barátság-szerelem kapcsolatot hozza, amit az utóbbi években láttam, és tényleg tud újat mutatni ebben a kategóriában. Akár a könyvet, akár a sorozatot akarjátok elkezdeni, mindkettőből sokat lehet magunkkal vinni, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is sejtet. Ez tényleg rólunk szól.
Képek forrása: TMDb
