Manapság a sorozatok aranykorát éljük, az ember kedve szerint tud válogatni színes és minőségi alkotásokból. Az utóbbi évek egyik legerősebb produktuma sorozatok terén mégsem túl ismert Magyarországon.
Donald Glover kifejezetten nagy népszerűségnek örvend, nem kis részben ez a This is America című dalának és a Solo fimben való szereplésének köszönhető. Azonban nem szabad szem elől téveszteni a zenei és színészi munkássága mellett azt, hogy egy zseniális sorozat, az Atlanta showrunnerje: több részt ő rendezett és az írásban is rendesen kiveszi a részét, ráadásul a főszerepet szintén ő játssza. Az Atlanta története röviden összefoglalható: egy egyetemen halasztó srác, Earn az unokatestvére, Al menedzselésébe kezd, aki Paperboi néven egy feltörekvő rapperként ismert a városban. A sorozatban Earn, Paperboi és utóbbi legjobb barátja, Darius ,,kalandjait” követhetjük végig, azonban az általában más sorozatoknál megszokott történetvezetés itt egyáltalán nem hangsúlyos, inkább kiragadott szkeccseket, történéseket, benyomásokat látunk a három szereplő mindennapjaiból – és ez az egyik dolog, ami olyan erőssé teszi az Atlantát, a narratívája. A másik kiemelkedő teljesítmény a rendezés számlájára írható; az epizódok túlnyomó többségét Glover régi cimborája, Hiro Murai rendezte (akinek nevéhez egyébként több videoklip is fűződik, például Chet Fakertől a Gold, vagy a már említett This is America).
A három főszereplő karakter közül mindenki kap teret, vannak kifejezetten az egyes figurákra orientált részek; ez különösen a második évadra jellemző (mivel az elsőben inkább csak Earn karaktere kapott ilyen epizódokat); a Woods ,,Al része”, míg a Teddy Perkins Dariusé – az utóbbi az egész sorozat egyik legerősebb epizódja, talán csak az első évad hetedik része, a B.A.N. ért el nálam hasonló szintet. A mellékkaraktereket figyelembe véve van egy erős női figuránk, Vanessa, akivel Earn se veled, se nélküled kapcsolatot ápol, van egy közös kislányuk is. Vanessa az első és a második évadban is kapott magának egy-egy külön epizódot, ami még színesebbé teszi az évadok összetételét.
Az Atlantát elképesztő atmoszféra járja át, amely könnyen beszippantja a nézőt. Személy szerint a Twin Peakshez hasonlítanám, miközben a két sorozatnak körülbelül annyi köze van egymáshoz , mint egy Lars von Trier filmnek egy Sas Tamás rendezéshez. Ironikus, hogy maga Glover is azt mondta a sorozatról, hogy ,,Olyan, mintha David Lynch vagy a Coen testvérek csináltak volna egy sorozatot a hip-hop kultúráról.” Az Atlanta groteszk, de mindemellett rettentő reális; az első évadra kifejezetten jellemző volt a fekete humor, ebből a második szezonra inkább csak a fekete maradt, de ez a színvonalra korántsem volt hatással. Popkulturális utalásoknak sem vagyunk híján, az első évadban például egy Ponyvaregényre átirányító célzás figyelhető meg.
A sorozat úgy mutat őszinte képet a zeneiparról, a rasszizmusról és több releváns szociális problémáról, hogy kiparodizálja a világunkban erősen érvényesülő szélsőséges nézeteket, értve ezt a faji megkülönböztetésre vagy a liberalizmusra is. Mindeközben mégis (sokszor fájóan) jogos és helytálló dolgokat fogalmaz meg a társadalmunkról. Az alkotók jól adagolják a politikai célzatú és társadalomkritikai momentumokat, amelyek nem határozzák meg annyira történéseket, hogy az már zavaróvá válhatna. Az erős írás, rendezés, alakítások és karakterábrázolások, a fanyar humor és a magával ragadó atmoszféra eredményezik a részek imádni való egyediségét, és azt, hogy az Atlanta jelenleg az egyik legjobb futó sorozat a televíziós világban.
Kiemelt kép: theverge.com
