Cibele Amaral brazil rendező, forgatókönyvíró, színész második nagyjátékfilmje, a Miért nem sírsz? (Por que Você não Chora?, 2020) egy végtelenül jószándékú, ám sajnos súlytalan és katarzis nélküli alkotás. Pedig nagyon fontos céllal született: hogy lerombolja a mentális betegségekkel és az öngyilkossággal kapcsolatos tabukat.
Főszereplőnk a terapeutának készülő Jessica, aki az egyetemi szakmai gyakorlatán azt a feladatot kapja, hogy foglalkozzon egy borderline személyiségzavarban szenvedő pácienssel. Ő Barbara, egy intelligens, a mindennapokban azonban szinte alig boldoguló nő, aki teljesen tisztában van az állapotával – olyannyira, hogy egy alkalommal időzített bombaként hivatkozik saját magára. Csakhogy ez a tisztánlátás nem elég ahhoz, hogy élhető élete legyen, vagy, hogy egyáltalán akarjon élni…
Jessica kezdetben klinikai objektivitással és távolságtartással figyeli Barbarát, idővel viszont egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, s mintegy megmártózik páciense kaotikus, ám számára igencsak otthonosnak és furcsán ismerősnek tűnő világában. Barbarával való kapcsolata egyhamar tehát arra készteti Jessicát, hogy a saját pszichéje mélyére nézzen és előássa mindazt, amit eltemetett magában.
Igen, ahogyan az az előbbi néhány sorból is kitűnik, a Miért nem sírsz? legnagyobb bravúrja az, hogy elmossa a határt a terapeuta és a páciens között, s rámutat: a traumák, a mentális betegségek és az öngyilkos gondolatok elől senki sincs biztonságban. Jessica és Barbara kapcsolatának dinamikája egyébként nagyon jó, a viszonyuk folyamatos és fokozatos alakulása pedig kifejezetten izgalmas, ami igen jót tesz a filmnek. De akár úgy is fogalmazhatnék: ami valamelyest megmenti a filmet.
Ugyanis hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Miért nem sírsz? jól sikerült. Az természetesen egy pillanatig sem kérdés, hogy fontos és jó célt szolgál, azt viszont nem lehet elhallgatni, hogy didaktikus, olykor túlontúl, s feleslegesen teátrális, és hiába veszi komolyan a választott témáit, nem képes megragadni a mélységeiket és úgy beszélni róluk, hogy igazán megérintse, elgondolkodtassa a nézőjét.
Holott Cibele Amaral kezdettől arra törekszik, hogy magával ragadjon minket és átéreztesse velünk szereplői érzéseit, szorongásait, félelmeit. Ezt szolgálják elsősorban a Jessica rémálmait bemutató jelenetek, amelyek tele vannak vizuális metaforákkal és hatásosak is, csakhogy nem tudják ledönteni azt a falat, amelyet az alkotók – érezhetően nem szándékosan – emeltek a főszereplő és a befogadó közé. Pedig Jessica különleges, érdekes karakter. Olyan, akiben megannyi valós személy története sűrűsödik össze, s akinek szorongása, zaklatottsága, kívülállósága sokunk számára ismerős lehet.
Ezt a kívülállóságot nem mellesleg remekül ábrázolja a film, hiszen Jessica sokszor rendkívül beszédes kompozíciókban és képkivágatokban jelenik meg. De mind a képi világ, mind a forgatókönyv, mind pedig a színészi játék tekintetében a legemlékezetesebb és leghatásosabb az a jelenet, amelyben Barbara az élethez és a halálhoz való hozzáállásáról, s az öngyilkos gondolatairól mesél Jessicának.
„Az élet csak egy út. De mi van, ha tévút? Mi van, ha tévút?” — mondja, szavai pedig mindazokét visszhangozzák, akik valamiért nem találják a helyüket a világban, az életben.
Hogy őszinte legyek, ezért az egy monológért már érdemes volt leforgatni ezt a filmet. Mert Barbara egyenesen, bátran és tisztán beszél azokról a dolgokról, amikről sokan nem szoktak, nem mernek vagy nem tudnak beszélni. Ez a Barbarát alakító Bárbara Paz és az egész film legjobb jelenete – és a legfontosabb is.
A cikkem elején azt írtam, a Miért nem sírsz? súlytalan és katarzis nélküli film, és sajnos tényleg az. Nem mesél igazán merészen, lényeglátón és áthatóan a mentális betegségekről és az öngyilkosságról, Jessica és Barbara különös viszonyának bemutatása és az említett monológ viszont elérik, hogy legyen súlya annak, amikor végül a stáblista előtt kiírják: „A világon 40 másodpercenként véget vet valaki az életének.” Mert így azért érezzük, hogy Cibele Amaral nemcsak Jessicának és Barbarának akart hangot adni, hanem mindazoknak a közöttünk élő embereknek is, akik úgy érzik: ha az élet csak egy út, szeretnének letérni róla.
Kiemelt kép: HBO GO
