Ismerjük a mondást: ha a főpróba nem sikerül jól, akkor majd az előadás parádés lesz. Ebben az értelemben a Budapest Film Awards második vetítése volt a performansz, hiszen összehasonlíthatatlanul erősebb filmfelhozatal várt minket, mint az első alkalommal.
A Premier Kultcafé adott otthont a Budapest Film Awards második, március 4-én megtartott vetítésének. A díjátadó felvállalt célja, hogy lehetőséget biztosítson fiatal filmeseknek tehetségük megmutatására. Jó rövidfilmet nehéz készíteni, hiszen közel sem arról van szó, hogy egy nagyjátékfilm forgatókönyvét forgatjuk le 20 percben. A működő rövidfilm konkrét helyzetből, jól körülhatárolható konfliktusból indul ki, és abból mozdul el az egyetemes felé. Ebből a szempontból elégedettek lehettünk a múlt pénteken vetített filmekkel, hiszen majdnem mind ezt a formulát követte, néhány darabot pedig nyugodtan nevezhetünk kiemelkedőnek is.
A fesztivál legjobb rövidfilmje Doug Roland Feeling Through című alkotása lett, amit egyébként korábban Oscarra is jelöltek. Roland rendezésében Tereeket (Steven Prescod) követjük, a balhés srác céltalanul tengeti az éjszakáit New Yorkban, mígnem egyszer találkozik egy siketvak férfival, a Robert Tarango által játszott Artie-val. Tereeket pedig szinte ismeretlen érzés keríti hatalmába, elkezd felelősséget érezni Artie iránt, és egész éjszakán át kíséri a férfit, annak ellenére, hogy barátja már várja.
Roland alkotása körül túlzó a hype, a téma és a megközelítés sem kifejezetten újszerű, még akkor sem, ha érzelmileg valóban hatásos történetről van szó. Ki kell viszont emelnünk a Feeling Through humorát, ami végső soron megmenti a filmet attól, hogy üres szentimentalizmusba fulladjon. Mindig kellemes olyan alkotásokat nézni, amelyek azt hirdetik, hogy nincs olyan élethelyzet, amin ne segíthetne át, ha képesek vagyunk humorral közelíteni az előttünk álló problémákhoz.
Thomer Shusan izraeli rendező White eye című, szintén Oscar-jelölt alkotása talán a legtisztábban követi a korábban emlegetett struktúrát. A konfliktus itt egy bicikli körül bontakozik ki. Omer (Daniel Gad) azt állítja, hogy az út mellett látható fehér bicikli az övé, nemrégiben lopták el tőle, míg Yunes (Dawit Tekelaeb) szerint ha ez így is volt, ő már egy másik kereskedőtől vásárolta a járművet, ezért az már övé.
Kié a tulajdon, s egyáltalán rendelkezik-e bárki tulajdonnal? — teszi fel a kérdést Shusan, aki emellett az ember és a hatalom viszonyát is érzékletesen vizsgálja. A térségből érkező alkotásokban visszatérő elem, hogy a rendszer miképp őrli fel az egyént, és hogy hiába látszik néha lehetségesnek, valójában nincs mód a kitörésre. Ennek a képtelenségnek válik szimbólumává a bicikli: mindkét férfi a járműben látja a kiemelkedés, vagy legalábbis az emberhez méltó élet reményét. A fehér biciklivel együtt azonban az illúziónak is meg kell semmisülnie.
Anja Akstin színésznőként talán többeknek ismerős lehet, hiszen játszott például a The Walking Deadben is. Ezen a fesztiválon egy olyan kisfilmjét (RAW) láthattuk, amelyben szintén ő alakítja a főszereplőt, egy katonanőt, aki nemi erőszak áldozata lesz a háborúban, később pedig nem tud megküzdeni a traumájával.
Itt sem a téma újdonsága adja tehát a kisfilm erejét, az azonban nagyon szép, ahogy a filmben a különböző autoritások egymásba szövődnek. Hiszen Akstin karaktere egyszerre lesz áldozata egy konkrét férfinak, és annak a szisztémának, ami kitermeli a háborút. Hiszen mi idézi elő a múltbéli eseményeket? Az, hogy a nő egy pillanatra elgyengül, bár az elgyengül talán nem is a megfelelő kifejezés ebben az esetben. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy együttérzést mutat; ez pedig tilos egy háborúban.
A fesztivál vitán felül legerősebb filmje a dán Jacob Thomas Pilgaard Incident at School című rendezése. Az előzményekről nem tudunk meg semmit, csak annyit hallunk, hogy lövöldöznek az odensei egyetemen, majd látunk egy közelit az előadóteremről, ezt követően pedig megérkezünk Evához (Cecille Elisabeth Bogo Bach), aki a székek alatt próbál elbújni. Innentől fogva pedig csak őt látjuk közeliben, nincs menekvés, nincs plusz információ, csak a klausztrofóbia.
Pilgaardék gyakorlatilag nem mozgatják a kamerát, így a film minimális dinamikáját is Eva mozgása adja: hol közelebb hajol az objektumhoz, hol jobban összehúzza magát. A dán filmesek elképesztően erősek a kamaradrámákban, gondoljunk csak A bűnös című fesztiválkedvencre. Egy ilyen alkotás esetében gyakorlatilag minden a főszereplőn múlik, Cecille Elisabeth Bogo Bach pedig egészen fantasztikus. Egy pillanatig sem érezni mesterkéltséget a játékában, nem játssza túl, minden kiborulása pont annyira intenzív, amennyire kell.
Színészi szempontból erős volt a fesztivál egyetlen magyar nyelvű alkotása, a Triangle is Engelmann Péter rendezésében. Az alapot itt Arthur Aron 1997-es pszichológiai kísérlete biztosítja, mely szerint 36 kérdés is elég lehet ahhoz, hogy mély emberi kapcsolatok alakuljanak ki. A film jórészt ügyesen játszik az érzelmi feszültséggel, a karakterek árnyalása is remek, válaszaik sokatmondóak, ám ennél a filmnél a végén kifejezetten csalódott voltam. Ha csak a sokkolás szintjén nézzük, működik a befejezés, ám valójában csak elviszi a fókuszt. Ez a történet tökéletesen működött volna a sci-fi szál kihagyásával is.
A The Boy and the Mountain és Plaisir kevésbé emlékezetes darabjai voltak a díjátadónak. Előbbi egy kedves, igényes kivitelezésű animációs film önmagunk megvalósításáról és a társadalmi elvárások leküzdéséről, utóbbinak pedig hiába működik sok aspektusa (péládul a nyelvi különbségek, mint a kommunikációképtelenség metaforája), végül valahogy nem áll össze egy koherens egésszé.
Összességében azonban elmondható, hogy színvonalas filmeket láttunk, melyek közül több azt is kiválóan mutatja, hogy kreatív írással és jó sűrítéssel 15 percben is el lehet mesélni komplett életeket.
