Továbbá a Blöff könnyen idézhető beszólásaival és humoros helyzeteivel hamar kult státuszba emelkedett. A Spíler nem annyira nyers, mint A ravasz, az agy…, hiányzik belőle a zsigerből jövő jókedv, de nem is annyira kifinomult, mint a Blöff: széteső, egy-két frappáns formai ötletet leszámítva tucatfilm. A Sherlock Holmes filmekkel megtalálta Ritchie-t a blockbuster szcéna, s bár egyik rész forgatókönyvét sem ő írta, mégis, a kellően szórakoztató sztorikat magasabb szintre emelte egyedi, könnyed rendezői stílusával.
Legutóbbi filmje Az U.N.C.L.E. embere volt, melyben a gengszterfilmek és a Sherlock Holmesos krimijei után egy harmadik bűnügyi műfajban, a kémfilmben kamatoztatja rendezői képességét. A következőkben nézzük meg, miként válik szerfölött szórakoztatóvá egy átlagos történet a formai lelemények, a színészek és a zene segítségével!
A történet alapjául a 60-as években készült azonos című tévésorozat szolgált, melynek hőseit (Napoleont és Ilját) Robert Vaughn és David McCallum alakították. A sorozatból készült adaptációt részint maga Guy Ritchie írta, ez pedig meg is látszik az elmésen fölépített párbeszédeken, a Blöffhöz hasonló idézhető beszólásokon, a humoros helyzeteken és a két főhős közötti remek dinamikán. Közös jeleneteik, ellentéteik, párhuzamaik és vitáik válnak a film fénypontjaivá (lásd például azt a jelenetet, amikor a rendező osztott képmező alkalmazásával, egymás mellé állítva meséli el a két főhős párhuzamosan futó jelenetét a heist alatt).
Az U.N.C.L.E. embere a hidegháború idején játszódik, mely a kémfilmek tipikus kora, a két főhős pedig a világ két pólusát képviseli: Napoleon Solo (Henry Cavill) az U.S.A. nagymenő titkosügynöke, Ilja Kurjakin (Armie Hammer) pedig a Szóvjetúnió legyőzhetetlen acélembere. Napoleon nyugodt, számító és eszes, Ilja erős, hatékony és belül rendkívül érzelmes. A történet során, kezdeti ellenségeskedéseik után, kénytelenek összedolgozni, de rivalizálásuk végig megmarad, mely igen gyakran egy harmadik személyre, a kémfilmek bajbajutott hölgyének és a film-noirok femme fatale-jainak keverékére, Gaby Tellerre (Alicia Vikander) irányul. A klasszikus kémfilm az ő karaktere által a romantikus komédiával ötvöződik, olyan helyzetkomikummal operáló jelenetek előtt nyitva teret, mint például az, amikor Iljának el kell játszania, hogy ő Gaby férje. A film természetesen nem mentes árulástól és intrikától, de végül, mint azt egy hollywoodi filmben kell, minden jóra fordul. Nincs függő vég, mint A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőben és a happy end még csak nem is tetteti magát tragikus befejezésnek, mint a Sherlock Holmes: Árnyjáték zárlatában.
…
A folytatást IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kritizátoron.
