Szubjektív válogatásunkban a színésznő öt különösen megkapó és emlékezetes alakítását emeltük ki.
A francia filmek szerelmeseinek nem kell bemutatni Isabelle Huppert-t. A színésznő közel ötven éves pályafutása során olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Claude Chabrol, Jean-Luc Godard, Michael Haneke és Mészáros Márta. Az általa játszott női figurák a körülményekből, illetve a karakterek belső világából adódóan brutálisak vagy traumatizáltak, az alakítások pedig Huppert rendkívüli érzékenységéről és lenyűgöző teherbírásáról árulkodnak. Kihívást jelentő szerepformálásaiért két César-, egy BAFTA-, egy Golden Globe-díjat és egy Oscar-jelölést kapott, kétszer neki ítélték az Európai Filmdíj és a Cannes-i Filmfesztivál legjobb színésznőjének járó díját, ezenkívül számos életműdíjjal illették karrierjét.
5. Abuse of Weakness (2013, rendezte: Catherine Breillat)
A félig önéletrajzi filmként jegyzett Abuse of Weakness („Visszaélés a gyengeséggel”) tökéletesen illik az Huppert által játszott karakterek sorába, amelyeket az írók nem kímélnek: a film nyitányában sztrókot kapó Maud (Huppert) részleges felépülését követjük nyomon, aki a munkába temetkezve, régi (általunk nem ismert) kiállásáról megfeledkezve alárendeli magát egy erős és erőszakos férfinak.
Huppert megrendítően játssza el a bal oldalára lebénult rendezőnőt, aki megpróbálja elhitetni magával, hogy a mindennapos tevékenységek nem megterhelőek, miközben munkájából adódóan dirigálja az őt körülvevő és segítő emberek életét. S ha az első jelenet nem sokkolt volna eléggé bennünket, a film felénél Maud újabb agyvérzést kap. A tehetetlenségét látszólag türelmesen akceptáló színész, Vilko (Kool Shen) engedelmesen teljesíti Maud kéréseit, miközben az életvitelétől megfosztott Maud észre sem veszi, miként kezd törleszteni a férfinak, aki azt érzékelteti vele, hogy képes továbbra is önállóan, régi, egészséges világképének kereteit megtartva folytatnia az életét.
4. A szertartás (1995, rendezte: Claude Chabrol)
A szertartás Chabrol egyik legismertebb (késői) filmje, amely számos, bűnfilmeket sorakoztató listán szerepel. Sophie (Sandrine Bonnaire) cselédnek áll egy polgári család házába, majd barátságot köt a kétes múltú postáskisasszonnyal, Jeanne-nal (Huppert). Míg Sophie csendes és szorgalmas lány, Jeanne-ról ez korántsem mondható el: hangos és rendbontó, a társadalmi normákra és a jóízlésre legyintő magatartásával rég kivívta Sophie munkaadóinak rosszallását. Azontúl, hogy a film a képmutató polgári társadalom kritikáját fogalmazza meg, Huppert képes a karakterében egy kissé commedia dell’artéhoz hasonló, performanszszerű attitűdöt egy véresen komoly és lázadó szellemiséggel összegyúrni – alakítását César-díjjal ismerték el.
3. Elle (2016, rendezte: Paul Verhoeven)
Az Áldozat címre is hallgató Verhoeven-film már az expozícióban kíméletlenül felrázza a nézőt: szemtanúi leszünk, ahogy megerőszakolnak egy nőt a saját házában. Majd ez újra megtörténik, sőt a nő elkezdi várni ezeket a brutális, rituálészerűen megismétlődő aktusokat. Isabelle Huppert a kifinomult és törékeny nő portréját lefejtve egy mélyebb réteget tár elénk, megkérdőjelezve a karakter viselkedésének racionalitását, ezzel párhuzamosan újragondolva az áldozat pozíciójának megítélését (a konkrét esetre értve). Alakítására az amerikai kontinensen is felfigyeltek, Golden Globe-díjjal jutalmazták és Oscarra jelölték a szexuális abúzus martalékává váló, majd azt lényegében előkészítő és kieszközlő asszony szerepéért.
2. Nővérek haragban (2004, rendezte: Alexandra Leclère)
Szinte érzem a bőrömön az égető-kérdő tekinteteket: mégis mit keres ez a film a listán? A Nővérek haragban ugyanis nem filmtörténeti mérföldkő, mégis a könnyednek ígérkező, „vígjátéknak” bélyegzett alkotás egy mély és univerzális történetet vázol fel. Martine (Huppert) és Louise (Catherine Frot) két gyökeresen eltérő személyiség: míg Louise pozitív, sőt gyermeteg életszemléletű, addig Martine egy magával és a szeretteivel folyamatosan dacoló nő, aki meg akar, de nem tud megfelelni azoknak a normáknak, amelyeket szerinte a társadalom megkövetel tőle. A testvérek ritkán találkoznak, Louise egy kiadói megbeszélés okán tölt pár napot nővérénél.
A film a testvéri kötelék elválaszthatatlanságát példázza, ám korántsem szájbarágós tanmeseként: a kapcsolat mélységének, s főleg Martine jellemének megértése a csendekben, az elhallgatásokban rejlik. Huppert tökéletesen vezeti a mélyen frusztrált, egyik pillanatban csupán türelmetlennek tetsző, majd látszólag a semmiből kitörő, önmagából teljesen kiforduló karaktert. Az érzelmek széles skálája nem szakítja szét a karaktert: Huppert pontosan érzi, hogyan lehet összpontosítani az ambivalenciákat, és miként lehet a legapróbb, szinte alig látható gesztusokkal előkészíteni az animális őrjöngéseket.
1. A zongoratanárnő (2001, rendezte: Michael Haneke)
Haneke könyörtelen és kíméletlen világot tár elénk filmjeiben, amennyiben a normalitás látszatát keltő, ám külső hatásra atomjaira széthulló családmodellek prezentálására gondolunk. A Haneke-filmek által megkövetelt brutális és elhidegült performanszlehetőségek mintha kifejezetten az Huppert-kaliberű színészekre íródnának: éppen ezért válik a két alkotó együttműködéséből készült A zongoratanárnő a filmtörténet egyik legmeghatározóbb művévé.
A zongoratanárnő egy Elfriede Jelinek-regényből készült adaptáció, amelyben Huppert egy a bécsi konzervatóriumban tanító, férjezetlen zongoratanárnőt alakít. A pedáns életvitel és a komolyzenei világból adódó precíz és a tökéletesség látszatát keltő attitűd azonban megremeg egy fiatal tanítvánnyal való közös munka során. Izgalmas összecsengés ez a 2022-es Tár című filmmel, ám a Cate Blanchett alakította karmesternő története merőben eltér Isabelle Huppert korosodó vénkisasszonyáéval. A zongoratanárnő mélyen elfojtott, torz vágyai okán a filmben a szexuális abnormalitás és szadomazochizmus témái kerülnek terítékre. Huppert nem kíméli sem a nézőket, sem önmagát, s minden idők egyik legmegrendítőbb alakítását nyújtja.
