A kanadai származású rendezőnő, Chandler Levack első nagyjátékfilmje, az I Like Movies egy tinédzserfiú videótékás környezetben játszódó coming-of-age sztorija, melyben Levack saját élményeit feldolgozva mutatja be a 2000-es évek elejét meghatározó filmkultúrát és felidézi azt a kort, amikor még videótékába jártunk filmeket kölcsönözni.
Nem is olyan régen, ha otthonuk kényelmében szerettünk volna filmet nézni, akkor csak betértünk a helyi videótékába, és kikölcsönöztük az éppen kedvünkre való művet. A filmkölcsönzés a 1970-es évek végén indult hódító útjára, majd a ’80-as és a ’90-es években élte virágkorát, Amerikában a legnagyobb videókölcsönző vállalat a Blockbuster volt. Később a technológia fejlődésével először a videókazettákat felváltotta a DVD, majd a digitalizáció forradalmával és az internet elterjedésével a videótékák sorra húzták le a rolót.
A régi szép időkben a videótéka sokaknak nyújtott lehetőséget arra, hogy felfedezzenek új alkotókat, különböző műfajokkal ismerkedjenek meg. A filmrendezők között is többen nosztalgikusan mesélnek azokról az évekről, amikor betértek a tékába, ahol órák hosszat válogattak a polcokon sorakozó kazetták között — Quentin Tarantino a mai napig szívesen emlékszik vissza húszas éveire, amikor amatőr filmesként egy kaliforniai videókölcsönzőben dolgozott.
A filmkölcsönzés jelensége nemcsak a filmkedvelőknek, az úgynevezett cinefileknek kedvezett, hanem a filmkészítőket is megihlette, ugyan a tékás filmek kánonja nem túl nagy, mégis érdemes néhányat megemlíteni. Mind közül a legtöbbet idézett a ma már kultfilmnek számító Shop-stop. Kevin Smith 1994-ben minimális költségvetésből forgatta le első filmjét, melynek fontos helyszíne a videókölcsönző. A 2007-es Watching the Detectives és a ’99-es Vérveszteség Nicolas Winding Refn rendezésében szintén a videótéka miliőjébe helyezi filmbolond hőseit.
Az I Like Movies protagonistája a 17 éves Lawrence, aki végzős gimnazistaként a New York-i Tisch filmművészeti egyetem rendező szakára szeretne bekerülni. A fiú alig várja, hogy maga mögött hagyja Burlington városát és igazi filmkészítő váljon belőle, semmi más nem érdekli, csak a filmek — innen az önmagáért beszélő cím, tényleg szereti a filmeket, azonban ezzel együtt nárcisztikus és öntelt. Lenézi a kortársait, számára a filmművészetet Paul Thomas Anderson és Stanley Kubrick jelenti. Amikor egy iskolai videós projekthez a legjobb barátja, Matt bevonná az egyik lány osztálytársukat, Lawrence rögtön ellenségesen viszonyul hozzá, mondván, a lány nem érthet a filmekhez és a vágáshoz. A fiú az anyjával ugyancsak undok néha, pedig a nő mindent megtesz érte és csak a legjobbat akarja neki; mindenhova fuvarozza őt és biztatja, hogy jelentkezzen másik iskolába is, mert elképzelhető, hogy az álomsuliba nem veszik fel. A közös jeleneteikből tudjuk meg, hogy Lawrence mentális betegséggel küzd, stresszes helyzetekben könnyen kiborul. Mindezt csak a hozzá legközelebb állók tudják, így amikor a tandíj fedezéséhez dolgozni kezd a helyi videókölcsönzőben, a menedzsere, Alana hatására lassan változtat a hozzáállásán.
A film legszórakoztatóbb pillanatait nyújtják a tékában játszódó jelenetek, ahogy Lawrence az új közegben kibontakozik és a forgalom fellendítéséhez ötletekkel áll elő: ilyen például a dolgozók kedvenc filmjeinek kiemelése vagy az egyedi kategóriák megalkotása. A fiú azért itt sem fogja vissza valódi énjét és mindenki értésére adja, hogy mely filmeket tart jónak, illetve hogy neki ez a munka csak egy átmeneti állomás az egyetem előtt.
A Lawrence-t alakító Isaiah Lehtinen brillírozik a szerepben, hitelesen kelti életre Levack komplex karakterét, aki egyszerre tud szerethető és utálatos lenni, s akinek a túlbuzgósága az egyik pillanatban humoros, majd a következőben olyat tesz, hogy rögtön elveszíti a néző empátiáját. A kortárs coming-of-age filmekben egyre ritkában fordul elő az ennyire rétegzett személyiség, és annak bemutatása, ahogy a cselekmény előrehaladtával Lawrence apránként jön rá a hibáira, majd próbálja jóvá tenni azokat, bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott, meghallgatni a másikat, és rövid időre elszakadni a filmek világától. Romina D’Ugo Alanaként a történetben és Lawrence életében egyaránt fontos szerepet kap. Alana és Lawrence barátsága sokban emlékeztet a Licorice Pizzában látott plátói kapcsolathoz, valószínűleg az sem a véletlen műve, hogy mindkét lány neve Alana, és Lawrence Paul Thomas Anderson filmjét, a Kótyagos szerelmet nézi a moziban.
Az I Like Movies a 4:3-as képaránnyal és a számtalan filmes- és popkulturális utalással (Vad vágyak, Shrek, Acélmagnóliák, SNL) keríti nosztalgikus hangulatba a nézőt, miközben Lawrence szemszögéből reflektál a mindannyiunk életében fontos fejezetre, vagyis arra a mérföldkőre, amikor véget ér a tinédzserkor és elindulunk a felnőtté válás útján. Chandler Levack magabiztos rendezői debütálásában a saját emlékeit hívja elő és újraértelmezi a kamaszkorát, valamint a filmek iránt érzett szeretetét. Míg Lawrence karakterén keresztül a tinédzserkori énje jelenik meg, addig Alana a felnőtt filmes alteregója.
A film illeszkedik abba az utóbbi években elterjedt filmkulturális trendbe, melyben befutott rendezők utaznak vissza a gyerekkorukba, hogy elmeséljék honnan jöttek és hogyan váltak a mozi szerelmeseivé. Ilyen volt Spielbergtől A Fabelman család, Sam Mendestől A fény birodalma, vagy Paolo Sorrentinótól az Isten keze. Levack nagyjátékfilmes bemutatkozása elsősorban azoknak szerez kellemes élményt, akik Lawrence-hez hasonlóan rajonganak a filmekért, viszont azoknak sem fog csalódást okozni, akik mindössze egy könnyed és átélhető coming-of-age sztorira vágynak.
