Körömrágás. Mentális mantra: „csak el ne rontsák, csak el ne rontsák”. Keresztbe tett ujjak. Feszült várakozás után ilyen lett a Harry Potter-találkozó.
Ilyen az, amikor magasra tették a lécet, és a rajongó retteg, hogy le ne verjék – esetünkben húsz évre visszamenőleg. Feltételezhető, hogy a világ minden pontján emberek milliói osztják a véleményt, miszerint az idei január elseje nem az új – remélhetőleg az előzőnél sokkal kellemesebb – év kezdete, a tűzijátékok és petárdadurrogtatás közepette elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol, hanem a Harry Potter-széria Visszatérés a Roxfortba címet viselő jubileumi kiadása miatt volt izgalmas.
Előreutalunk: jobban nem is kezdődhetett volna 2022. A közel százperces produkcó rendezői sikeresen megtalálták az egyetlen műfajt, amely nem üresítette ki a sokaknak a gyermekkorral egyenlő sorozatot. Ellenálltak a kísértésnek, hogy megpróbáljanak továbbírni egy tűpontos szerkezetű történetet (annak ellenére, hogy a J. K. Rowling által megálmodott varázsvilágban számtalan lekötetlen elektron lappang), és hiteles csatornát találtak a mára mitikus szintre emelkedett jelenség előtti tisztelgésnek: a dokumentumfilmet. Itt is köszönjük éleslátásukat, illetve azt, hogy biztosra mentek.
Hol is lehetne hibázni egy, a brit színészszakma krémjét felvonultató, könnyes-mosolygós, a visszatekintés igényével készült epizódban? Nos, két ponton mindenképp. Először is, ha hagyják eluralkodni a minimális giccset nemcsak hogy megtűrő, de természeténél fogva igénylő nosztalgiát, ily módon a valószerűtlenül idealista, érzelmektől nevetségesen túltengő összeborulások szintjére alacsonyítva egy alapvetően ötletes és gyakorlatias elképzelést. Másodszor pedig: a beszélő fejek avítt, unalmas megoldásának alkalmazásával (ne is tagadjuk, mindenki erre számít, ha meghallja a dokumentumfilm szót). Az előbbi baklövésbe nyilvánvalóan könnyebb lett volna beletenyerelni, de szerencsére mind ez, mind a műfaj sugallta előfeltevések a Roxfort falain kívül maradtak.
Őszinte, kedves, ugyanakkor elgondolkodtató beszélgetésekből épül fel a valóság és fikció határmezsgyéjén üdítően egyensúlyozó alkotás. A színészeket a mindannyiunk által hőn áhított levél invitálja meg a forgatási helyszínre, ahová ezúttal is a 9 és ¾. vágányon keresztül vezet az út. A filmekből már ismerős díszletek között az ikonikus karaktereket megformáló művészek és az (eszképizmusnak táptalajul szolgáló) univerzumot három dimenzióban leképező rendezők visszaemlékezéseiből fény derül az alkotói folyamat körülményeire. Szellemes, meglepő, valamint régóta közszájon forgó anekdoták elegyednek a résztvevők szakmai reflexióival, így a Visszatérést szubjektív és objektív harmonikus együttélése hatja át.
Nem meglepő, hogy a fejezetekre tagolt és a filmek időrendjében haladó elbeszélést elsősorban a három főszereplő, Daniel Radcliffe, Rupert Grint és Emma Watson tartja össze. Az idősebb legendákat – mint például Gary Oldman, Jason Isaacs vagy Helena Bonham Carter – többnyire ők bírják szóra. Természetesen a fiatalabb mellékszereplők szintén képviseltetik magukat; a teljesség igénye nélkül felbukkan Tom Felton, Evanna Lynch, Bonnie Wright és Matthew Lewis is. Ha egy dolgot nehezményezhetünk, mindenképpen utóbbiak elszórt, viszonylag rövid megnyilatkozásait kell említeni. Akkor is, ha szívünk mélyén tudjuk, hogy ez valószínűleg az időhiány következménye. De persze az igazi rajongónak egy vágatlan, nyolcórás rendezői változat is kevés lenne.
A személyes történeteket archív felvételek és filmrészletek egészítik ki, még szemléletesebben idézve fel a húsz éve kezdődött dicsmenet hangulatát. A bő másfél óra végére a sok apró részletből viszonylag átfogó, habár kissé mozaikos kép alakul ki arról, mit jelenthetett a nyolc mozi azoknak, akik benne voltak. A végkövetkeztetés? Ezt csak ők értik. Egyedülálló tapasztalat mind magánéleti szempontból, mind pedig a színészi fejlődés tekintetében, hiszen nincs még egy stáb, amely ennyi éven át dolgozott és fejlődött volna együtt. Különösen kivételes a gyerekszínészként indulók helyzete, akik egy világméretű franchise-ban nőttek fel, miközben a szakma legnagyobbjaitól tanulhattak.
Ennek fényében teljes mértékben hihető a megszólalók egyöntetű véleménye: valami olyat éltek át, ami megmagyarázhatatlan, nyelvileg kifejezhetetlen és megismételhetetlen. Egy biztos: ez a semmivel sem összehasonlítható tapasztalat családdá kovácsolta őket, amelynek azok is tagjai, akik tavaly már nem szállhattak fel a Roxfort Expresszre. Az alkotás róluk sem feledkezik meg, az egyik fejezet kimondottan Alan Rickman, Richard Harris, Helen McRory és a többi, elszakíthatatlanul a mágikus univerzum részévé vált elhunyt előtt tiszteleg – a film pálcaemelés az emlékükre.
Nem kis feladatot vállaltak a Visszatérés a Roxfortba alkotói – a kockázat még nagyobb volt, ha figyelembe vesszük az elmúlt évek olyan megosztó kísérleteit, mint az Elátkozott gyermek vagy a Legendás állatok és megfigyelésük. Ezen írás szerzője azonban úgy véli, sikerrel jártak: kedves, hiteles, ugyanakkor megható szellemidézést adtak a Harry Potter-könyvek és -filmek rajongóinak e szimbólumértékű január elsején. És ennél többet nem is kérhettünk volna.
Kiemelt kép: Screen Rant
