Jean-Luc Godard, akinek neve eggyé vált a francia új hullámmal, s aki már életében is halhatatlanná vált, 2022. szeptember 13-án hunyt el.
Nehéz megkísérelni a nyelv útján búcsúzni egy olyan úttörőtől, akinek a mozgókép volt a a fő kifejezőeszköze. A filmnyelvi megoldások radikális felforgatásával újítólag és ösztönzőleg hatott a hollywoodi filmre, befolyását mindmáig érezzük – és élvezzük.
Hatvanas évekbeli alkotásai még egyfajta narratív séma köré szerveződnek, de már a Kifulladásig című filmjében is megjelennek azok az innovatív, akkoriban hajmeresztőnek tetsző változtatások, amelyeket pályafutása során a végletekig radikalizált. Filmjei olyan vizuális eszmefuttatások, amelyek nemcsak az intellektusunkat veszik igénybe, hanem emocionális telítettséggel is bőven rendelkeznek. Lehetetlen úgy nézni Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg románcát, hogy ne éreznénk magunkénak azt az egyszerű délutánt, amelyet kettesben töltenek a lánynál, vagy ne izgulnánk a lány válaszát várva. Casablanca-analógia: vajon a nő a férfival tart-e? S ha nem, mi marad alternatívaként?
Mindezen túlmenően miben rejlik Godard varázsa és sajátossága? Például abban, hogy olyan idézéstechnikát alkot meg, amely alapvetően jellemzi majd a későbbi posztmodern alkotásokat. Vagy abban, ahogy a klasszikus képváltó eljárásokkal ellentétben élesvágást alkalmaz a jelenethatároknál, s hogy az ugróvágást érzelemkifejezésre is használja.
Számos egyéb konvenciósértést felsorolhatnánk még, ám a száraz tananyag helyett csupán meg kell néznünk a Kifulladásigot (ami alapmű!). Vagy az Anna Karinával készült filmjeit (például az Éli az életét, vagy a Bolond Pierrot-t). Az edzettebb filmszerelmesek pedig bátran veselkedjenek neki a hetvenes években készített antifilmjeinek! Ezekben az alkotásokban szinte szétrombolja a filmi keretet, mind témáit, mind készítési (s egyben befogadási) módjait tekintve féktelen és szélsőséges művekről van szó.
Már a maoista korszakában készült Bolond Pierrot-ban is fellelhető Godard ironikus viszonyulása a magaskultúrához, de ez a Week-end című önfelszámoló filmjében válik igazán explicitté. Az indokolatlan inzertekkel és az egymásra játszott hang- és zörejsávokkal kellőképpen nyomatékosítja azt az apokaliptikus képet, amelyet a francia társadalomról fest. A Week-endet vagy a Vidám tudományt nézve evidensnek látszik Godard extremitása. A filmet nem skatulyázta be a „művészet” kategóriájába, hanem azon túlmenően politikai kinyilatkoztatást és gondolkodásmódot értett alatta, ez pedig alapvetően változtatta meg film és valóság viszonyát.
Egy ilyen impresszív és felülmúlhatatlan életműre tekintve nehéz kiemelni a legmaradandóbb pillanatokat, s levonni valamiféle konzekvenciát, hogy méltóképpen köszönhessünk el. Úgyhogy inkább átadom a szót magának Godard-nak, aki voltaképpen megírta a tökéletes búcsút a Kifulladásig művészinterjújában:
Mi a legnagyobb ambíciója az életben? – Halhatatlanná válni, azután meghalni.
