Az év, de talán az egész évtized leghátborzongatóbb és legnyomasztóbb filmélménye az El Hoyo, azaz A platform, mely ironikus módon épp a tömeges pánikbevásárlás időszakának közepén jelent meg a Netflixen.
A film horror/thriller besorolást kapott, azonban A platform ennél sokkal több. Olyan társadalomkritika, amely mindenkit érint, és aminek a létezéséről mindannyian tudunk is, csupán eddig nem dörgölték úgy az orrunk alá a saját tetteinket, ahogy a spanyol filmrendező, Galder Gaztelu-Urrutia teszi.
Egy ismeretlen berendezkedésű világ különös börtönében ébred Goreng (Iván Massagué), aki rabtársaival ellentétben semmilyen durva bűnt nem követett el, önként vonult néhány hónapra a Gödör néven ismert büntetőintézetbe, ahová egyetlen személyes tárgyként egy könyvet vitt magával.
A börtön különlegessége a cellák felett és alatt tátongó négyzet alakú lyuk, melyen naponta egyszer elindul lefelé egy mindenféle földi jóval megterített óriási asztal, mely azonban csak néhány percig időzik a szinteken, és amiről későbbre félretenni még egy almát sem lehet. A börtön épülete meghatározatlan magasságú, vagy éppen mélységű, a rabok minden hónapban egy új szinten ébrednek, pusztán ebből lehet tudni, hogy nagyjából 200 emeletről van szó. A 40. szintre érve az asztal már gusztustalanul néz ki, de még van rajta mit enni, a 100. szinten azonban szinte már csak a csontok, morzsák, és üvegmaradékok vannak, ettől lefelé pedig maga a pokol.
Az éhező emberek az emberségüket maximálisan feladva küzdenek a túlélésért, ha kell, felfalják egymást, de már az első szinteken lévő, egy hónapig dőzsölő rabokra sem lehet azt mondani, hogy emberek. Mindenki hozzátesz valamit az asztal kínálatához, beletúr a még érintetlen ételekbe, beleköp, rávizel, vagy a közepére székel azt állítva, hogy volt már, amikor ő is így kapta.
A szintekkel együtt a cellatársak is havonta változnak, egy valami azonban állandó, mindig megjelenik egy nő, aki a gyermekét keresve próbál lejutni a börtön legutolsó szintjére, és ezért bármire képes.
Az ő példáján felbuzdulva Goreng – és a már sokadik cellatársa, aki a hatodik szintről a rabtársai segítségét kérve reménytelenül próbál feljutni az első szinte – elhatározza, hogy lemegy az épület legutolsó szintjéig, és megpróbálja annyi adagra osztani az ételt, ahány rab lehet a börtönben.
A filmben megjelenő metaforák és jelképek aligha szorulnak magyarázatra. A börtön épületének szintjei egy-egy társadalmi réteget reprezentálnak, a dőzsölő, másokkal aligha törődő felső tízezertől kezdve a teljes mértékben reménytelen, mélyszegénységben élőkig, akik minden nap a túlélésért küzdenek. Goreng már-már Jézusként jelenik meg, ahogy ételt oszt, és a saját életét is kockára téve próbál megoldást találni, az asztalon leereszkedő, szinte már teljesen elvadult nő pedig azt az egy dolgot keresi kétségbeesetten, amely valóban megoldást jelenthet a társadalom problémáira; a gyereket, aki képes lehet változást hozni egy torz, elfajzott világba.
Annak ellenére, hogy a film központi témája az evés, még a popcorn sem ajánlott hozzá. Nagyon erős, sötét, erőszakos és durva képekből építkezik, melyektől felfordul a néző gyomra, és amiket az ujjai közül leskelődve néz. Olyan hatást gyakorol, mint egy baleset, amiről szeretnénk elfordítani a tekintetünket, a kíváncsiságunk azonban nem engedi, hogy lopva ne pillantgassunk folyton oda. Bár megoldást nem kapunk, mivel az utolsó jelenetet követő történések balladai homályba vesznek, ezt követően viszont garantáltan a legprimitívebb ételek is felértékelődnek a szemünkben.
Kevés szereplővel dolgozik, és még ennél is kevesebb helyszínnel, hiszen nem látunk mást, csak az ablaktalan, sötét cellákat, meg az egyre undorítóbbá váló ételekkel beterített platformot, mégis több üzenetet hordoz magában ez a film, mint bármelyik nagy költségvetésű, sok színésszel és helyszínnel dolgozó hollywoodi alkotás, amely nagy valószínűséggel nem is merné olyan nyíltan és kendőzetlenül felvállalni a véleményét, ahogy a brutalitásukról híres spanyol filmek teszik. Pláne nem éppen most. Érdemes eredeti nyelven, tehát spanyolul nézni az alkotást.
