Kevés olyan film készül ma, ami a feminizmus témájával foglalkozik, valós kérdésfelvetései vannak, miközben nem csap át tömeghisztériába. A Csadoros vérszívó ilyen.
Ana Lily Amirpour alkotása egyfajta szakítás az Iránban működő filmes és etikai hagyományokkal, aminek nyilván oka a rendező Amerikából öröklött kultúrája is. A film rendkívül egyszerűen variálja a műfaji filmes sémákat, néhány helyen jelenik csak meg a kor divatja, az alkotókat pedig az egyetemes emberi kérdések mellett a kortárs Irán problémái is érdeklik. A film erősségének tudható be, hogy maguk a készítők is, egy „iráni vámpír-westernként” népszerűsítették a művet, viszont a hangzatos marketingmegfogalmazás mögé sikerült elrejteni a mélyben meghúzódó társadalmi kérdéseket.
Bad City utcáin egy vámpír leselkedik. Valakit kiválaszt táplálékul, valaki felett igazságot szolgáltat. Ezzel párhuzamosan a várost egy díler is rettegésben tartja. Nyomon követjük Saeedet, aki talán az utóbbi idők egyik legeredetibb megjelenésű karaktere. A függők leszakadó rétegébe ágyazódik be a feminizmus gondolata, hiszen ez a kiszolgáltatottság kerül asszociációs viszonyba azzal, ahogyan nők ezrei élnek elnyomásban férjeik mellett.
A függőség azon oldalát mutatta meg nekünk a rendező, ami belülről hat, onnan bomlasztja szét nemcsak az ember szerveit, de egész családját is, míg a környezetében minden felismerhetetlenné válik. Érdemes megemlíteni, hogy a kábítószer megszerzése dedramatizált módon jelenik meg, épp csak annyit látunk, amennyi feltétlenül szükséges.
Mindent összevetve óriási erény, hogy a film pillanatokra sem esik szét. Talán azon a ponton bukhatna el, hogy ítélkezik karakterei felett. Világos ugyan, hogy ki a rossz és ki a jó, de ez nem válik didaktikussá. Erre nagyon jó példa a főszereplőnk. Őt egy szimbólummá akarja emelni a rendező: az eddig elnyomott nő végre a szabadságot választja.
Atti és Houssein egymásra hangolódása jól állt a filmnek, tudta hozni az elvárt (végülis egymásba fonódó) sorstragédiát, ami beleivódik az ember emlékezetébe. Arash karaktere vált a jó és rossz közötti harc szimbólumává. Itt jön be a filmbe a zoroasztrizmus központi gondolata, ami az egyik főszereplő mellkasán is megjelenik.
A kérdések tehát érdekesek, a válaszok viszont sokszor kiszámíthatóak, viszont csak akkor, ha az ember vagy az iráni- vagy az amerikai kultúrkörben járatos. A felvetések morális és technikai aspektusai ötvözik a két kultúrkör jellemzőit, ilyenre pedig korábban nem igazán volt példa, pedig az újítás remekül működik. Az operatőri munka és zene szempontból a tudatosság a legfontosabb. A festmény-asszociációk, a ritmusos vágás pedig elérik, hogy a film ki tudjon emelkedni a sablonfilmek sorából.
Összességében el lehet mondani, hogy a film megfelelt saját elvárásainak, méltó helyet tud elfoglalni mind az amerikai, mind az azon kívüli kortárs filmszcéna alkotásai között.
