Mamoru Hosoda Belle című egész estés animéje a klasszikus A szépség és a szörnyeteg feldolgozása, de szerencsére nem az az egyszerű, klisés adaptáció a lélek szépségéről és az igaz szerelemről, amit már számtalan filmben, sorozatban láthattunk. Hosoda csavar egyet a tündérmesén, áthelyezi azt egy virtuális világba, ahol senki sem az, aminek látszik.
Szerző: Képíró Dorottya
Suzu egyszerű, falusi környezetből jövő középiskolás lány, ám az „átlagos” tinédzserproblémákon túlmutató kommunikációs nehézségekkel és szorongással küzd, amelyet édesanyja elvesztése okozott neki. A feldolgozatlan veszteség képtelenné teszi bármilyen kötelék kialakítására, sőt azoktól is igyekszik elszigetelődni, akik segíteni próbálnak neki, mint az édesapja, vagy gyerekkori barátja és potenciális szerelme, Shinobu. Egyetlen bizalmasa legjobb barátnője, Hiroka, akinek unszolására csatlakozik a U nevű virtuális világhoz. Ekkor alkotja meg a szemkápráztató avatárját, Belle-t.
Ez a virtuális tér bizonyul az egyedülinek, ahol Suzu magabiztosnak érzi magát és felelevenítheti a kötelékét régi hobbijával, az énekléssel. Míg a U-n belül hamar felkapott énekesnő lesz, addig a valóságban mit sem változik az élete, ugyanolyan szégyenlős és visszahúzódó marad, sőt kétségbeesetten próbálja titkolni kilétét.
Nagy potenciál lehetett volna egy gondosan felépített virtuális világban, azonban csekély információt kapunk arra vonatkozóan, hogy mivel produkált a U applikáció 5 milliárdos felhasználószámot, persze a menőséget leszámítva.
Szépség-bőrbe bújt bizonytalanság, szörnyeteg-bőrbe bújt fájdalom
Dicséretre méltó Hosoda innovációja a karaktereket illetően, végre nem a tündérmesékbe illő papírmasé figurák szerelmének, hanem a 21. században is érvényes problémákkal küzdő hús-vér szereplők megpróbáltatásainak lehetünk tanúi.
A címszereplő Belle egy mesterségesen felépített virtuális karakter, akinek a külső megjelenését Suzu az általánosan elfogadott szépségideálokhoz hasonlóra alakítja. Sajnálatos módon a rendező inkább a kényelmes megoldást választja és Suzu a realitástól távol álló virtuális külsejének kiválasztását a karakter önbizalomhiányával indokolja, holott rávíliágíthatna a közösségi médiából sugárzó „tökéletes külsejű” modellek káros hatására is. Szerencsére az avatár mögött megbújó Suzu sokkal realisztikusabb, emberibb, mint bármelyik cukormázos Disney-hercegnő. Sokkal könnyebb szimpatizálni egy ilyen demitizált szépségkarakterrel, aki a maga esetlen módján próbál megküzdeni a gyásszal.
A szörnyeteg figurája szintén megkonstruált virtuális avatár, egy önjelölt és önkényes igazságosztó, aki a hagyományos antagonisták misztikusságába bújik a történet java részében, ezzel építve magának a U-n belül nemzetközi hírnevet. Elrettentő kinézetével, páratlan erejével parancsol magának tiszteletet és példaképként funkcionál azok számára, akik képtelenek kiállni önmagukért. Kezdetben tisztázatlanok a céljai és az egyszerű főgonoszokhoz társítható hataloméhségre vagy anarchia kirobbantására gondolnánk, sőt elsőre akár erőszakos és agresszív figurának tűnhet, azonban a szörnyeteg is egy társadalmi problémára hívja fel a figyelmet a maga megható háttértörténetével.
Valójában mindkét virtuális figura a traumatizált hősök védelmi mechanizmusait reprezentálja, míg az egyikük a tökéletességbe burkolózik, kétségbeesetten próbálkozva elrejteni bizonytalanságait, addig a másik ijesztő alakot ölt magára, akivel senki sem mer kötözködni.
A film egyik óriási erénye, hogy teljesen új szemszögből próbálja megközelíteni a modernkori A szépség és a szörnyeteg történetet, bár helyenként érezhető a sokat akar a szarka problematikája. Hosoda felesleges mininarratívákkal tűzdelte tele a filmet, amelyek sem a fő cselekményhez, sem pedig Suzu karakteréhez nem adnak hozzá. A motivációs rendszer is hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis az egyszerű kíváncsiság nem indokolja Suzu elszánt keresgélését és ragaszkodását a szörnyeteghez. Ehhez hasonlóan nehézkes a szörnyeteg bizalmának ábrázolása is, aki a magányos farkas prototípusaként kerül bemutatásra, ezért nehezen elképzelhető, hogy valakit csak úgy közel engedjen magához ilyen rövid időn belül. Ebből a verzióból hiányzik a kényszer által okozott összezártság, így a karaktereket csupán mondvacsinált külső okok tartják össze.
A szürke realitás szemben a virtuális világ nyújtotta színkavalkáddal
Az animáció jól érzékelhetően elkülöníti a U és a valóság látványvilágát. Ami koncepció szintjén hiányos a U-val kapcsolatban, azt igyekeznek betölteni a látvánnyal. A VR már-már zavaróan részletgazdag a rikítóan erős színfoltokkal, az absztrakt formákkal, sokszor nincs is idő feldolgozni a képen látható rengeteg információt. A U objektumai sokszor science fictionökben látható űrkolóniák épületeire is emlékeztetnek. Ezzel szemben a valóság letisztult, természetes színei, a szürke gyárépületek a folyóparton, a városi betondzsungel, a vidéki japán elemei az animékből ismerős jellegzetes helyszínek.
Külön elismerést érdemel Hosoda filmjében a zene, mely érzelmes és fülbemászó dallamaival élménnyé varázsolja a mozizást. A klasszikus hangszerelésű dalok méltó ellenfelei a nagy amerikai stúdiók által forgalmazott animációs filmek betétdalainak.
Végszó
Mamoru Hosoda alkotása minden hibája ellenére érdekes és értékes vállalkozás, ami üdítő színfoltot jelent az unalomig ismételt adaptációk sorában. Romantikus sztori helyett a Belle akár egy felnövéstörténetként is felfogató, amelyben egy szégyenlős lány megtanul kiállni magáért és másokért, illetve szembenézni szomorú múltjával, aminek köszönhetően újra közel tudja engedni magához szeretteit. Összességében pedig a film pozitív üzenetet hordoz, arra buzdít, hogy merjük lerombolni azt a bizonyos tökéletes imidzset, amelyet a közösségi platformokon mutatunk, és vállaljuk fel magunkat.
A Belle animációs filmekben ritkán látott témákat boncolgat és új szemszögeket vonultat fel, amelyeknek fényében talán érdemes lehet bizonyos klasszikusokat leporolni.
