A 2000-es évek közepén a Marvel Studio fejesei arra a döntésre jutottak, hogy kiépítenek egy ismert képregényhősökből álló filmes univerzumot, külön bemutatva az egyes karakterek eredettörténetét, és a végén összeereszteni őket egy monumentális blockbusterben. Az első felvonás 2008-ban indult a Vasemberrel, ugyanebben az évben jelent meg A sötét lovag a’la Nolan, ami bár egy külön- és önálló trilógiába tartozik, máig a legjobb Batman filmként tartják számon. Nem sokkal később érkezett a Vasember 2 (2010), majd az Amerika Kapitány és a Thor (2011), 2012-ben pedig berobbant a Bosszúállók, ami ma is az egyik legkedveltebb és legsikeresebb képregényfilm. A Marvel lezárt egy sikeres első szakaszt, ezalatt a DC-nél Nolan végzett a denevéremberrel, kaptunk egy többé-kevésbé működőképes Watchmen adaptációt, és pár olyan filmet, aminek a létezését is el kéne felejteni (Jonah Hex, Zöld Lámpás). A Bosszúállók sikere után a DC észbe kapott, hogy nekik sem ártana egy hasonló univerzumot felépíteni, így 2013-ban piacra dobták Az acélembert, megerőszakolva szegény Superman karakterét, de erről később. Ez az év azonban a Marvelnek sem alakult túl jól, a Vasember 3 és a Thor 2 is jóval gyengébbre sikeredett, mint az előző filmek. 2014-ben viszont két remekművel gazdagodtunk, az Amerika Kapitány 2: A tél katonája és a Galaxis Őrzői egyenesen új szintre emelték a zsáner világát, majd jött a szintén sikeres Bosszúállók 2: Ultron kora, bár sokak szerint a színvonal alulmaradt az első részhez képest. Ezzel és a szórakoztató, ám nem kimondottan maradandó élményt nyújtó Hangyával zárult 2015-ben a Marvel második fázisa, eközben a DC háza tájékán mély csend honolt. Ennyit a történelemről.
Az egyik legszembetűnőbb különbség a két stúdió között a filmek hangulata: míg a Marvelnél a könnyedebb, viccesebb stílus volt jellemző, addig a DC inkább komolyabbra vette a figurát. Alapvetően ez nem jelentene problémát, ám a rendezők olykor hajlamosak túlzásba esni, emiatt pedig a végeredmény nevetséges és/vagy élvezhetetlen. A DC számomra érthetetlen okokból kifolyólag Zack Snydert választotta állandó rendezőjének, akinek vizuális technikája valóban élvezetes, ám ha történetmesélésről van szó, csúnyán kudarcot vall. Ezt bizonyította Az acélember is: Superman egy antipatikus, nyafogó kisfiú, aki még ráadásul gyilkolni is képes, ami totálisan szembemegy a jól ismert cserkészlelkű hős moralitásával; a mellékszereplők kidolgozatlanok és feleslegesen szerepelnek bizonyos jelenetekben; a szerelmi szál alulmúlta az Alkonyatban látottakat; történet és logikus felépítés szempontjából pedig inkább hasonlított egy Transformers X-re. Erre alapozza a DC a hőn áhított univerzumát, ám ezek után épeszű ember inkább olyasvalakire bízná a rendezést, aki ismeri az alapanyagot és nem csupán nagybetűs ’DARK’ filterrel meg értelmetlen zúzós-rombolós jelenetekkel viszi vászonra a művet.
A cikk folytatását ide kattintva olvashatod a Kritizátoron.
