A görög Christos Nikou Almák (Mila, 2020) című filmje nyerte el idén a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját, a Zukor Adolf-díjat, méghozzá igen megérdemelten. A korábban Jorgosz Lantimosz rendezőasszisztenseként dolgozó író-rendező ugyanis kiemelkedően jó első filmet készített, amelyben a greek weird wave-re jellemző stílusban, sajátos szerzői hanggal járja körbe az identitás és az emlékezés kapcsolatát.
Képzeljük el, hogy egy napon egy hirtelen jelentkező, éles fejfájást követően arra eszmélünk: fogalmunk sincs, kik vagyunk. Hogy nem tudjuk sem a nevünket, sem a címünket, sem azt, hogy szeretjük-e például az almát, sem azt, hogy vannak-e hozzátartozóink, s ha igen, kik lehetnek azok. Pontosan ez történik az Almák főhősével, aki sok más honfitársához hasonlóan megbetegszik, vagyis elveszíti az emlékezetét. A legújabb világjárvány amnéziával sújtja az embereket, az orvosok pedig – hatásos gyógymód híján – kidolgoznak egy New Identity elnevezésű programot, amelynek keretében arra adnak lehetőséget a betegeknek, hogy új identitást hozzanak létre maguknak; ha már a régit úgysem lehet visszaszerezni…
E programba kerül be középkorú főszereplőnk is, miután nem jelentkezik érte senki és nem találnak nála személyazonosító okmányt sem. A férfi így a 14842-es azonosító számmal kezdi el élni új életét. A kórházból egy, az orvosok által biztosított lakásba költözik és az utasításoknak megfelelően élményeket gyűjt: kerékpározik, moziba megy, iszogat egy bárban, igyekszik egyéjszakás kalandba keveredni, s még egy fának is nekihajt, hogy megtapasztalhassa, milyen autóbalesetet szenvedni. Természetesen nem csak az ő küldetése az élményszerzés, hiszen a programban temérdek amnéziás beteg vesz részt. Köztük egy fiatal és kedves nő is, akivel fokozatosan olyan nagyon közel kerülnek egymáshoz, hogy egyre biztosabbak vagyunk benne: ez bizony szerelem.
De vajon lehetséges-e szerelembe esni, ha nem tudjuk, milyen és egyáltalán mi az? Egyebek mellett ez a kérdés merül fel bennünk, miközben nézzük ezt a férfit és ezt a nőt, amint élményeket, emlékeket gyűjtenek, és egy Polaroid fényképezőgép segítségével dokumentálják a folyamatot. Az állandó – és kötelező – fotózgatás mellesleg roppant elegáns és fanyar kritikája a 21. századi, mondjuk úgy, szelfikultúrának, de messze nem ez az egyetlen erénye Christos Nikou filmjének.
Mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy dicséretes és kíméletlen őszinteséggel mutatja meg, hogy nem csak a halál jelenthet tragikus és visszafordíthatatlan veszteséget – hiszen az „én” tulajdonképpen akkor is meghal, ha örökre eltűnnek az emlékek. Christos Nikou igencsak hatásosan hangsúlyozza, milyen szoros kapcsolat van az emlékezés, illetve az emlékek és az identitás között, s arról is meglehetősen érthetően és nyíltan beszél, mekkora szerepe van egy társadalom életében a közös emlékezetnek; tehát, hogy mekkora globális csapás is az, ha a közösség tagjai egyre nagyobb számban elfeledkeznek arról, kicsodák.
A cselekmény ismeretében könnyű lenne rásütni az Almákra, hogy járványfilm, s valamelyest az is, ám nyoma sincs benne például a Fertőzés (Contagion, 2011) adrenalinjának. Ebben a meg nem határozott helyen és időben játszódó történetben ugyanis senki sem retteg igazán, és senki sem küzd minden erejével azért, hogy megmentse az emberiséget. Itt az élet egyszerűen megy tovább – és ez már önmagában egy olyan abszurd, ugyanakkor jelentőségteljes gesztus, amely a greek weird wave kiemelkedő alkotásai közé emeli a filmet.
A greek weird wave azokat az elmúlt két évtizedben alkotó rendezőket foglalja magába, akik a görög társadalmat és kultúrát érintő, sok esetben nyugtalanító kérdéseket szokatlan, bizarr hangulatú, a megszokottól eltérő narratívájú és a világtól elidegenedett, érzelmektől kiüresedett karakterekkel operáló filmekkel járják körbe. Az új görög hullám egyik vezéralakja Jorgosz Lantimosz, nyitódarabja pedig az ő Kutyafog (Kynodontas) című, 2009-es filmje, amelynek rendezőasszisztense, Christos Nikou most mestere nyomdokaiba lép.
Christos Nikou és forgatókönyvíró társa, Stavros Raptis bizarr helyzetekkel és abszurd humorral építik fel az Almák időben és térben is elemelt cselekményvilágát, s egy olyan kafkai hőst helyeznek az események középpontjába, akibe szinte lehetetlenség olykor-olykor nem belelátni, belevetíteni saját magunkat. Aris Servetalis csodálatosan kelti életre a sem önmagát, sem a helyét nem találó férfit. Visszafogott, letisztult játéka rámutat, mennyivel beszédesebb tud lenni sokszor egy tekintet, egy mozdulat, vagy akár egy apró lélegzetvétel, mint egy-egy szó.
De éppoly beszédesek Bartosz Swiniarski képei is, aki a 4:3-as képaránnyal nemcsak a Polaroid-fotókra „rímel”, hanem gyakorlatilag be is zár minket a történetbe, hogy aztán igazán elmerenghessünk azon, milyen nagyon nyomasztó tud lenni valami újnak az ígérete, ha nem tudjuk, milyen volt a régi.
Kiemelt kép: Port. hu
