Xavier Dolan Mommy című remekművében egy kitartó anya és az ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros) fia története tárul elénk – a film egyszerre elkápráztat és felkavar, kiemelkedő alkotás az elmúlt évekből.
A kanadai filmgyártással még sosem történt olyan jó dolog, mint Xavier Dolan. A rendező 2009-ben robbant be a köztudatba a Megöltem anyámat című filmjével, mindössze 20 évesen. Ezt követően sorra adta ki a minőségi rendezéseket, amelyeket a cannes-i filmfesztivál szíves örömest vetített és díjazott is, ám a főkategóriában csak Dolan ötödik játékfilmje indulhatott, a 2014-es Mommy. A rendező eddigi filmográfiájának abszolút csúcsa a film, amiben a kezdő filmes hibákkal és a formanyelv keresésével való leszámolásig is eljutott.
A Mommy Diane ,,Die” Després (Anna Dorval, Dolan filmjeinek gyakori szereplője), a 46 éves özvegy újságíró és viselkedészavaros fia, Steve (Antoine Olivier Pilon intenzív és erős alakítást nyújt) története. A film egy fiktív információval indít, mely szerint a kanadai választások eredményeképp egy új törvény kerül beiktatásra, az S-14-es, ami engedélyezi az anyagi gondokkal küzdő szülőknek, hogy díjmentesen kórházakban hagyhatják a problémás gyermekeiket. Diane kiveszi Steve-et egy nevelőintézetből, mivel a tinédzser tüzet gyújtott, amiben egy másik gyermek súlyosan meg is sérült. A nő hazaviszi magához a fiút, azonban nehezen tudja ellátni a fizetéséből mindkettőjüket. Steve eleinte élvezi a szabadságát, később pedig édesanyjával együtt megismerkednek a szemben lakó Kylával (Suzanne Clément), aki egy dadogással küzdő tanárnő.
Hamarosan ez a hármas szoros kapcsolatot épít ki, Die-nak végre lesz egy barátnője, Kyla kilép a saját korlátai közül, Steve-nek pedig pont kapóra jön egy tanárnő, hiszen iskolába nem jár. Együtt csinálnak programokat, főznek, kirándulnak, és egy ideig minden jónak tűnik, azonban hiába a sok felszínes, boldog pillanat, miközben Die komoly anyagi gondokkal küzd a fia miatt: a tűzben megsérült intézetis fiú szülei kártérítést követelnek a Steve által okozott sérülések miatt. Die segítséget kér egy közelben lakó ismerősétől, aki ügyvéd és régóta csapja a szelet a nőnek, de egy Steve-vel közös este után anya és fia története lejtmenetbe kezd.
Xavier Dolan filmjeinek visszatérő témája az anya-fiú kapcsolat, amelyet a kanadai rendező az évek alatt egyre jobban megtudott közelíteni és megjeleníteni a nézők számára. A Mommy-ban ez az ábrázolás már igazi mélységekig jut el, ami elsősorban Dolan elképesztő színészkezelésének köszönhető. Emellett meg kell említeni André Turpin remek fényképezését, akivel a rendező már a Tom a farmon című (amúgy szintén nagyon jó, csak kissé széteső) filmjében dolgozott együtt – a képarány roppant fontos szerepet játszik a film narratívájában. A forgatókönyv és a vágás (a rendezés mellett) szintén egyedül Dolan munkája, és a zeneválasztások iszonyúan be tudnak találni a nézőnek, hiszen egy ,,kanadai nemzeti himnusz” mellett elhangzanak slágerek például az Oasistől vagy Lana Del Rey-től is.
A film nagyon hosszú és a tempója sem a leggyorsabb, azonban az atmoszférája, valamint a realisztikus és idealista hangnemek megfogó váltakozása és ambivalenciája hamar beszippantja a nézőt, a finálé pedig minden valószínűséggel mély és fájdalmas nyomot is hagy benne. Xavier Dolan 25 évesen megkapta a zsűri díját, és egy 12 perces álló ovációt Cannes-ban a Mommy-ért, teljesen megérdemelten, mivel rendezői munkáinak eddigi legjobbja, és az utóbbi évek filmiparának kiemelkedő drámája.
